Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-08-20 / 34. szám

4 » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1905 augusztus 20. kat azonban a rendőrség visszakergette a műhelyekbe. A mult héten azután beállított a szerkesztőségbe egy jóképű kis suszterinas. Egészséges telt arca azt árulta el, hogy nincs oka a gazdája kosztja ellen panaszkodni. Meg is mondta, hogy neki jó helye van, de ők az összességórt harcolnak. Hozott tehát egy irást, hogy azt tegyük közzé, mert a mult heti hiradásban sok volt a hamisság, amellyel az igaz ügyet akarták letörni. Az irást a kis küldönc készítette, mert a vezetőség többi tagjai — saját szavaival élve — nem olyan értelmesek, hogy papirosra tudnák vetni kívánalmaikat. Bizony szomorú dolog, hogy a többi még ugy sem tud irni, mint a mi kis vendégünk. Szomorú, hogy ugy adják a fiukat a műhelyekbe, hogy még irni sem tanultak meg. Meg fog bocsátani a kis író mesterember, ha a behozott cikket némileg megfésülöm, mert bizony még őrá is fért volna egy kis irástudomány. Az iparostanoncok először is tiltakoznak az ellen, hogy ők napjában ötször akarnak enni, mint a »33-ik kiadásban hamisan* közöltetett. Ezt a mester sem teheti, de örül az inas is, ha napjában 3-szor ehetik. Akkor sem jóllakásig. Elég, ha napjában egyszer jóllakik. De — azt mondja a memorandum — csak annyit főznek, hogy délben mind elfogy s estére csak egy tányérra való marad. Az étel azonban estig megnől s annyi tányérral lesz, ahány inas van, mert ezek száma szerint vizezik; ugy hogy »mégaza disznó, aki az ólban van, az sem eszi meg szívesen, nem pedig aki dolgozik mint a bolod éjei nappal. Reggel kap egy kis kenyeret, avval tessék délig dolgozni. Kénytelen vagy lopni, vagy kérni; de kérni szégyel, inkább lop a piacon, de hogy miér mer kénytelen vele mer elvesz étlen, mert éhes hassal nem lehet dolgozni. Ez nem oly szógyen miránk nézve mint a mesterre ezór ezt elakarjuk hagyni, mer ez nem dicsőség ránk nézve.* Ezután 5 pontban felsorolják kéréseiket: 1. vasárnap nem dolgozunk, pihenni és templomba járni akarunk, mert teljesíteni akarjuk az Isten parancsolatjait; 2. a mesterséghez tartozó munkán kivül egyebet nem dolgozunk ; kapálni, mosogatni, gyereket dajkálni, a piacon zöldséget árulni ne kényszerítsenek benünket; 3. az ipartestület vizsgálja meg a műhelyeket, hogy az egészségre nem ártalmasak, nem piszkosak-e? 4. rendes munkaidőt akarunk, hogy ne kelljen egész éjjel dolgorni, szemünket rontani, elgyengülni; 5. az ipartestület ügyeljen arra, hogy az inassal mikét bánnak, mert ha az inas már nem tűrheti a verést, azt a tanácsot adják neki, hogy jelentse lel a gazdát; ha pedig feljelenti, akkor a mester nem ad neki eleget enni, egész éjszakán át dolgoztatja. Azt akarják továbbá az inasok, hogy u segéd ne verhesse az inast, hanem ha hibázik, jelentse azt a gazdának. Az iparostanoncoknak ebez a mozgalmához sok kommentárt lehetne fűzni. Hogy mennyiben igaz a panaszuk, ezúttal nem akarjuk keresni : csak azt jegyezzük meg, hogy az a példaadás, amelyet az ipari munkások sztrájkjai szolgáltatnak, az inasokra nem maradhatott hálás nélkül s hogy nagyon szomorú állapot az, amikor a korán nehéz munkára fogott gyermekek azon panaszkodnak, hogy nem kapnak eleget enni. Valószínű, hogy nem mind igaz, amit a kis sztrájk vitézek helyzetükről elmondanak s ép ezért kívánatos, hogy az ipartestület vagy iparhatóság szigorúan vizsgáltassa meg a dolgukat és rrindenekeiőtt derítse ki: honnét származott a mozgalom gondolata, ki biztatja a tanoncokat mestereik ellen s maunyiben igazak az inasok panaszai. Egerszegi krónika. Rovatvezető: Pubi. * Magbizó nélkül való provokálás. Az édes Lajosnak valami lovagias dolga akadt és felkérte egyik segédjének az édes Ferkót. Ámde az édes Ferkó előtt ott lebegvén az ezzel járó kellemetlenségek, a megbízást nem vállalta el. Szádó aztán gondolt egyet. Az édes Lajos tudta és beleegyezése nélkül kerített maga mellé még egy jól öltözött és fésült aranyifjút ós mint az édes Lajos megbízottjai, provokálták az édes Ferkót. A Ferkó megdöbbent. — Hát a Lajos engem provokál? Es csak azért, mert nem vállaltam el a segédséget? Hát eljárás ez tőle? Hát ez a barátság? Hol van most? Na igenl Merre van? Ha provokálni akar, hát legyen neki oka a provokálásra. Inzultálni fogom! Azt a . . . És ott hagyva a megbízottakat, szaladt mindenfelé a városban, hogy a Lajost megtalálván, inzultálja. A Lajos szerencséjére nem volt található, csnk már akkor, mikor az édes Eerkót felvilágosították, hogy az egész csak hecc. Ősi szokás szerint az összes közreműködők zajos züllés terére léptek, mely városunkban csak a jókor reggeli órákig tartott, ellenben folytatása másnap a vidéken végződött, amint erről a következő fejezetek számolnak be. Savanyu tojás leves. A kompánia délben kirándult az egyik közreműködő nagybátyjának vendégszerető házához. A rendes megszokott tenorban hébe-hóba egy kis gixerrel hullámzott a kedélyek zajongása, míg végro a házigazda éjfél felé savanyu tojás levest tétetett fel az asztalra. Kitűnő lelkesedéssel fogadták eme nem annyira az éhség csillapítására, mint inkább az alkoholtól megtámadott belsőrészek gyógyítására szánt ételnemüt. A menü további része is angazsálva j volt, hogy ez után majd thea jön. Az iíjak hozzálátnak savanyu tojásozni. De nem találták elóg savanyunak a tojást. Az egyik egy üvegben piros szinű folyadékot fedez fel és kisüti róla, hogy az gyümölcs-ecet. Nosza a tartalom nagy része beleömlik a »avanyu lébe, mire általános megelégedéssel konstatálják, hogy most j éppen a megkívántató savanyusággal rendelkezik. I Jön aztán a thea. Az egyik ifjú, aki ezen ecet j nélkül ette meg a tojást, hozzányúl az ecetes üveghez és egész nyugodtan tölti a theájába. Azon itjak, kik ezt látták és tudták, hogy mi van benne, óriási hahotába törtek ki. Hát hogyne, theába ecetet önteni! A kinevetett ifjú azonban protestált. — Ez sohse volt ecet, mert ez rum. — Persze, hogy az, szólt bele a házigazda. Erre a nevető ifjak arca nyúlt meg, kivált hogy beigazolódott, miszerint igenis ők ették a savanyu tojásos levest — rummal. Kakas szólal . . . Mikor aztán kidőltek, lefektették őket. Kit hová lehetett. Még egy kamara torma szobába is került két ifju. Mert az volt a fő, hogy pihenjenek bárhol és bármin is. Egy éktelen nagy kakas kukorékolás egyszerre ébreszti fel mind a kettőt. Szemüket dörzsölve ülnek fekhelyükön, de a sötétben nem látnak semmit. — Hm — beszól magában az egyik — a Jenő tán kakassal álmodik. — Borzasztó — beszél magában a másik — hogy be van ez a Dezső tesszentve, még kukorékol is. Csend. A két ifju kezd megint aludni. Egyszerre megint hangzik a kukorékolás. Az ifjak újból felülnek. — Ejnye — beszól magában az egyik — már felköltöm azt a Dezsőt, hogy ne bolondozzon. — Az ördögbe is — beszól magában a másik ' — hisz így nem lehet aludni. Menjen ki kukorékolni az a Jenő. És száll le mindegyik a fekhelyéről ós mennek tapogatódzva a sötétben egymás felé. Természetes, hogy egymásnak mennek éa összeütődnek. — Ki az!? — Ki az?! — Kukorikuuu . . . — Ugyan ne bolondozz már! — Te se viccelj itt. Nem hagyod az embert aludni. — Kukorikuuu . . . — Hiszen nem te kukorékolsz . . . — És te sem! Hát ki a fene? Akkor repül egy nagy hatalmas kakas neki a sötétnek, hogy majd találomra valahol leszálljon. Tableaux! A napközben betévedt kakast aztán az ifjak kidobván, nyugodtan tolytatták a félbeszakított ; alvást. Hazafelé. Valahányszor eddig megsebzett a bánat S göröngyös utamat csüggetegen jártam, Olyan fájó érzés csendült meg szívemben. S mióta itt vagyok, gyakori ez nálam, Oh hányszor elmondtam, a jó Isten tudja: Hogy szeretnék otthon, otthon lenni újra. Beteljesül mostan szívemnek e vágya, Meg fogsz-e ismerni kedves szülei ház? Ugy van, hogy elhagytam, megszokott kis szobám ? Falaid kost most is csendes öröm tanyáz? Kedves kis kertemben fakad-e még rózsa? Van-e aki félve, ápolgatva óvja? Nyilik-e még virág, a pázsitos réten ? Nyájas vidékeden zeng-e még a nóta ? Árnyékos kúriák meghitt bansejében Hallik-e jókedvű ismerősim zaja? Hej édes Istenem ! Talán azóta már Pusztább lett a vidék, csendesebb a határ! Tünő sebességgel száll az idő tova, A mi fáj a szívnek, gyógyítja csendesen ; De a te emléked, drága szülőföldem, Most százszorta jobban sajog a szívemben ! Édes földeidre vissza-vissza vágyom. Ott leszek én boldog, az az én világom ! Soproni kereskedelmi és iparkamara köréből A bécsi cs. és kir. tüzérségi anyagraktár különféle ágyufelszerelési cikkek, kocsirészek, lószerszámok, fémcikkek, papir- és írószerek, szerszámok, iroda- és iskola berendezési cikkek stb. szállítására hirdet pályázatot. Az ajánlatok legkésőbb f. óvi szeptember hó 6-án d. e. 9 óráig nyújtandók be. Erről az érdekelteket oly megjegyzéssel értesítjük, hogy a részletes hirdetmény kamaránk épületének előcsarnokában van kifüggesztve. Sopron 1905 évi augusztus hó 13-ikán. A kerületi kereskedelmi- és iparkamara. Hivatalos-rovat Zaluegerszeg r. t. város tanácsa Zalavármegye alispánjának 1905 julius 31-ón kelt 14.827/ni. 905 számú rendeleto folytán felhívja a város lakósságát, hogy ajtüzrendészeti szabályokat pontosan betartsa, házaiknál tartányokban vizet tartson készletben és a gyufát lakásán oly helyen tartsa, hogy a gyermekek hozzá ne férhessenek s azt mindenki ugy kezelje, hogy az elszóródásnak eleje vétessék, különösen pedig gondot fordítson arra, hogy a gyufát égve el ne dobják s a kalapok melló ne tűzzék! Szóval saját jól felfogott érdekénél fogva minden lehetőt elkövessen, hogy a tüzveszedelemtől megmenekülhessünk . Zalaegerszeg 1005 augusztus 11-én. Németh Elek h. polgármester. H irek. Utazó tanulók. Valamikor megszokott vendége volt a falusi házaknak az utazó diák. Külöuösen a református kollégiumok tanulói vették nyakukba az országot s bejártak nagy vidékeket tapasztalatok gyűjtése végett. De volt a vándorlásnak egyéb indító oka is. A szegényebb diák a vakáció alatt összeszedett egy kis ruhára valót s rendesen kongott némi pénzecske a zsebében, amikor az iskola falai közé visszatért. A vándorló diákok azután hosszú időre elmaradtak. A legátió kiment a divatból, a kolduló diák tipikus alakja eltűnt, Az öreg urak meséltek csak vándorlás közben szerzjtt tapasztalataikról, vidám élményeikről. Ujabban a diákvándorlás megint lábra kapott. A mendikáns helyett megjelent a turista, aki hátára kötött batyuval rója az országutat egyik várostól a másikig. A régi világban a diák rendesen falusi házakhoz kopogtatott be s nagy szerényen egy kis vacsorát, meg éjszakai szállást kért. Ha adtak neki egyebet is, szívesen fogadta ; ha nem, ugy is jó volt. A modern utód falukon nem tart stációt; inkább a városokat keresi fel. Végigjárja a hivatalokat és pénzt kér, hogy tovább mehessen. Egyik-másik városban, de különösen a fürdőhelyek közelében minden nap megjelenik néhány