Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-10-01 / 40. szám

4 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1905 október 1. Biztat azonban a remény, hogy a mélyen tisztelt díszközgyűlés szíves elnézéssel fog lenni irántam, ugy a tárgynak dióhéjba szorítása, valamint azért is, ha emlékezetem fogyatékossága, avagy a rendelkezésemre álló anyag hézagossága miatt munkám nem lenne teljesen kimerítő. S ne tudja be hibámul senki, ha esetleg egyátalán nem, vagy az érdem nem teljes mértékével emlékezném meg mindazokról, akiknek vármegyoi jegyzői egyletünk megteremtése és a 25 évi fejlesztésében megörökítendő munkás része volt. 25 év hosszú idő. Bátran elmondhatjuk, hogy egy emberélet. Hisz hány százan és ezeren születnek, akiknek nem adatik meg az, hogy 25 évet éljenek ! Igy van ez nemosak az emberiséggel, de az intézményekkel is. Hisz ha figyelemmel kisérjük a közélet folyton hullámzó alakulásait, nem lehet, hogy meg ne ragadja figyelmünket a különféle egyletek és társulatok alakulása. De viszont lehetetlen elzárkóznunk ama jelenségek elől, amelyek azok halálát tárják szemeink elé. Egy ilyen hullámkép a mi egyletünk léte is. És szerencséseknek nevezhetjük magunkat, hogy a viszonyok különböző alakulása mellett — habár gyengén is — de mégis fejlődött s ma már mondhatjuk : múltjából alkotott szilárd alapon nyugszik. Éz évben van 25 éve annak, hogy vármegyénk néhány lelkes, a nemes, jó és szép iránt hevülni tudó jegyzője megértve ós átérezve a jegyzői pálya magasztos, de egyszersmind elhagyatott voltát, részint az előre törekvés belső hatása, részint az egész országban megindult külső mozgalom által felbuzdítva, elérkezettnek látta az időt arra, hogy vármegyénkben is megteremtse a községi ós körjegyzők vármegyei egyletét. Sok küzdelem s óriási kitartás kellett hozzá, amíg az ige testté válhatott. S ezt eléggé tanúsítják irattárunk fakult jegyzőkönyvei s testületünk nagy részénél sajnos móg ma is tapasztalható kiirthatatlan közöny, amely 25 évvel ezelőtt még a mainál is megrögzöttebb lehetett. Éppen ez okokból illeti meg a legnagyobb elismerés és tisztelet azokat, kik az egyleti élet megteremtése körül úttörő munkások voltak s azokat, kik a meglevő egyletnek ez időig való fenntartásában vezérszerepet vittek s az egyletnek mai színvonalára való kiépítésében buzgó munkásságot fejtettek ki. Mert az első időben teremteni, ma már csak fejleszteni; akkor még küzdeni, ma már osak résen lenni; az időben áldozatot hozni, ma már csak támogatni kell a fennálló egyletet. De hála az egek Mindenhatójának, 25 évvel ezelőtt is voltak e vármegyének értelmes, munkás és lankadhatlan erővel küzdő lelkes jegyzői, igaz, hogy a sok taggal szemben kevesen, akik megértve az idő hivó szavát, átérezve hivatásuk magasztos voltát és látva helyzetük tarthatatlan sivárságát, az egyesülésben látták egyetlen mentő eszközét ugy a községi közigazgatás, valamint a községi és körjegyzői kar jövő boldogulásának. Igazuk volt! . . . S igazságuk tudatában, látnagynéném házát elértük. Nem ismertem én a nagynénémet ilyen harciasnak. A zápor nem szűnt meg az utolsó lépésig. — Ernő, maguk férfiak mind hazugok, a nő akaratát, odaadó ragaszkodását semmibe veszik. A nő magukért mindent képes föláldozni, mindent lehetővé tenni és maguk játékot űznek legszentebb érzelmeivel és vágyaival. Nincsenek-e a nőknek is olyan jogaik, mint a férfiaknak? Oh igen, csakhogy maguk a nők jogait kigúnyolják . . . Belenéztem harmincéves nagynéném szenvedélytől égő arcába, csillogó szemébe. A mint az utolsó szó elröppent és én végre boldogan ajánlottam magam, gömbölyű hófehér nyakán megrezdült egy kis aranyszivecske és láttam koromfekete dus haját . . . Nem tudom, hogy a férfiakról mennyiben mondott igazat az én Vilma nagynéném, de hogy ilyen nézete támadhatott az én műcsarnoki szépemnek is, az valószinii. Azt sem tudom : csinosan bútorozott szobám helyett nem volna-e jobb a muzeumba mennem ... a kenguruk és papagályok közé . . . Jegyzet. Igy vagyon ez megírva egy kopott napló első lapjain . . . Dr Kneppó Sándor. noki lelkük e megdönthetetlen igazságában, mint a magasra törő kőszáli sas, felemelkedtek a földi sivárság kicsiségéből, a felhők magasságába s onnót lesték éles szemekkel a kedvező pillanatot, hogy annak elérkezésekor, mint villám csapjanak le a teremtés igéjével áldozatukra — a közöny és nemtörődömségre. A pillanat nem soká késett. Mert a vármegyei egylet megteremtését tervező kicsiny, de lelkes csapat — ólén néhai Illés Lőrinc volt nemesapátii körjegyzővel — 1880. évi május hó 31-ik napjára Zalaegerszegre alakuló közgyűlésre hivta meg a vármegye jegyzői karát. Ezen alkalommal a vármegye 120 községi és körjegyzője közül csak 22-en jelentek meg. És pedig: Illés Lőrinc nemesapátii, Koltay László szepetki, Büki József pusztimagyarodi, Simouü'y István gulácsi, Fatér József dobronaki, Sabján József pacsai, Csupor Endre ságodi, Duzár István nagylengyeli, Kotsi Gyula szentgróti, Nagy Sándor ballatinczi, Simonífy János boczfóldi, Vöczköndy László zalaegerszegi, Tschirtz Károly söjtöri, Zagyvay Ferenc szentiváni, Hartl János andráshidai, Némethy Ferenc turnischai, Faics József bucsuszentlászlói, Vlasics Nándor gógánfai, Dobrovies Imre aranyodi, Rimmer Lajos zalaszentlászlói, Paslek János baksai, Vehofsies Aladár felsőbagodi körjegyzők és Kluger Samu nemesapátii segédjegyző. Ők voltak tehát azok, akik a zalavármegyei községi és körjegyzői egyletnek alapját 1880. évi május hó 31-én letették. Igaz, hogy alig képezték a vármegyei jegyzők 1/

a részét, mindazonáltal Istenben boldogult Illés Lőrinc volt nemesapátii körjegyző, az egyleti élet megteremtésének kezdeményezője, uz értelem, munka és szervezkedés lánglelkü apostola buzdító és magasztos szavaira, a zalamegyei községi és körjegyzők egyletét megalakultnak kimondták s az országos központi jegyzői egyletbe való belépést elhatározták. Az így megalakult egylet elnökéül egyhargu lelkesedéssel Illés Lőrinc nemesapátii körjegyzőt, jegyzőjéül pedig Koltay László szepetki körjegyzőt választották meg. Nyomban elhatározták az egylet alapszabályainak záros határidő alatt egy bizottság által leendő megszerkesztését s egy uj közgyűlés elé való terjesztését. Amely bizottság tagjaivá Illés Lőrinc elnöklete alatt: Simonö'y János boozföldi, Faics József bucsuszentlászlói, Huszár Nándor csáktornyai, Kotsi Gyula szentgróti, Nagy Sándor bellatinczi, Ferouczy János kiskomáromi, Vizmathy Sándor goricsáni és SimonŐy Istváu gulácsi körjegyzők lettek megválasztva. Az ő kezükbe tétetett le tehát a zala vármegyei községi ós körjegyzői egylet megalakításának sorsa. Jól választottak. Sokat ismertem közülök, de alig volt néhány, aki pályáján mindvégig becsület és tisztességgel ki ne tartott s a közügyért ne lelkesült volna. Közülük kevesen vannak még életben és még kevesebben a jegyzői pályán, mert egyrószük a sors játéka miatt más pályára lépni kényszeríttetett, három azonban móg ma is működő jegyző. És pedig: Ferenczy János kiskomáromi, Nagy Sándor bellatinozi és Rimmer Lajos zalaszentlászlói körjegyző. Nem volnék tárgyilagos s vóttenék önmagam ellen, ha Fereuczy Jánosról néhány szóval külön is meg nem emlékezném, mint olyanról, aki 40 évet meghaladó jegyzői pályáján mindenkor a becsületesség, szorgalom, munkásság és közügyeinkórt harcolók mintaképe volt. Az ő jó lelke, alapos és bő tapasztalata, önzetlen tiszta jelleme ós barátsága nagyon sokra megtanított bennünket s hathatós előmozdítója volt egyleti életünk megizmosodásának, amelyet mé^ ma is lankadatlan kitartás és fáradságot r» o nem ismerő munkássággal szolgál; a ini legnagyobb örömünkre és buzdításunkra. Adja Isten, hogy még sok éven át szolgálhassa egylotünk érdekeit. Bár ekként üdvözölhetnénk egyletünk valódi megteremtőjét, a nemesszívü és lánglelkü Illés Lőrincet is! . . . De sajnos! ő vele a sors másként rendelkezett; mert már élete delén elragadta közülünk a halál és 1889. év óta a nemesapátii sírkertben alussza örök álmát. Nem érhette meg tehát a mai öröm ünnepet; amidőn e vármógye jegyzői testülete jubileumi üunepét tartja, örökemlékezetü alkotása 25 éves fordulójának. Öt tehát nem üdvözölhetjük. Hozzá csak kegyeletes emlékezetünk szálhat el a nemasapátii temetőbe, hogy azon kőkereszt előtt, amelyet 1889. évben a kartársi kegyelet és tisztelet emeltetett a vármegyei községi körjegyzők egylete által sirhalmára, egy percre megálljon képzeletünk s elmerengve a 25 éves mult felett, néma áldást mondjon a szunnyadó hamvakra. Nyugodjék békében ! E kis elmélkedés után visszatérve a kiküldött bizottság működésére, eredményéről akként számolhatok be, hogy az feladatát Nagy Sándor jelenleg is működő bellatinczi körjegyző vezetése mellett megoldván, az alapszabály-tervezetet az 1880. évi julius hó 8-áu megtartott közgyűlés elé terjesztette, mely közgyűlés azt, némi módosítás utáu elfogadta s jóváhagyás végett a m. kir. belügyminisztériumhoz felterjesztette, amely onnót jóváhagyólag visszaérkezve, az 1880. évi szeptember hó 16 án megtartott közgyűlés által tudomásul vétetett s egyleti elnök aunak keretében leendő tovább működésre felkéretett. Ezzel tehát az épület tető alá került. S most már a belső rendezés munkája vette kezdetét. A baladásnak azonban, legnagyobb akadálya — amint azt az irattár adatai igazolják — a kartársak közönye és nemtörődömsége volt. Bármily küzdőimet fejtett is ki az egylet elnöke azon néhány kitartó kartárssal, akik melléje szegődtek, az egyleti tagok számának kellő mérvű emelését s a közgyűléseken tömeges megjelenést elérniök nem sikerült. Pedig hogy mily óriási szükség volt az egyleti összmunkásságra, annak indokolására teljesen elegendő annak tudata, hogy milyen állapotban volt a 80-as években, a községi és körjegyzők ugy társadalmi, valamint erkölcsi és anyagi helyzete. Hisz az alkotmányos élet beálltakor s az azt megelőző időben a falu jegyzőjét még csak mint szerződvényest ismerték, akivel mint a többi hasonló alkalmazottal egyenlő mérték szerint bántak el. Mindenki tudta ugyan, hogy nélküle egy község sem lehet, azért mógsem részesítették az őt megillető bánásmódban, hanem csak mint Íródeákot tekintették, aki ha nem cselekedett mindenki szája íze szerint, csak a legközelebbi szentgyörgyni'.pig tűrték meg szolgálatukban — ha ugyan addig is terjedt a falu kegyelme. Az 1871. évi XVIII. t.-c., amely a községek első rendezését ölelte fel, némi javulást hozott a községi és körjegyzőkre is. De csak annyit, hogy ezentúl életfogytiglan lettek állásaikra megválasztva s fizetésük fix összegben lett megállapítva. Előbbi helyzetük tarthatatlan állapota egyébként vajmi keveset, vagy tán semmit sem változott. S nem csalatkozom, ha az 1886. évi XXII. t. c. megszületését már a megalakult községi és körjegyzői egyletek kitartó munkálkodásának érdeméül tüdőmbe. S jóleső örömmel állapíthatom meg azon tényt, hogy a tevékeny munkásságot kifejtő egyletek között az elsők sorában foglal helyet Ziilaviírmegye községi és körjegyzők egylete. De sajnálatos körülménykéut azt is meg kell említenem, hogy bár az 1886. évi XXII. t.-c. megalkotása, dacára annak, hogy gyökeresen megváltoztatta a községi és körjegyzői kar állását, nagy lendülettel emelte társadalmi nievouját, móg sem bírta megtörni a vármegyénkbeli kartársaknak az egyleti élet iránt táplált közönyét s nem volt képes a tovább haroolók táborába gyűjteni azok uagyobb részét, jóllehet be kellett ismerniök azon tapasztalati tényt, hogy mindezen kedvező körülmények az egyleti működések eredményei. Mindezen jelenségek bár nyomasztólag hatotttak az egylet vezetőségére, de egészen elkedvetleníteni még sem tudták azt. Meglátszik ez a folytonos és rendszeres munkálkodáson, az évi közgyűlések pontos — habár gyéren látogatott —|megtartásán, a tárgysorozatok változatosságán ós életrevalóságán s több jelenségen. Megindítottak már kezdetben minden olyan actiót, amely a közsógi közigazgatás s a községi ós körjegyzők szellemi és anyagi niveaujának emelésére irányult s ezek között több olyan eszmékkel találkozunk, amelyeknek megvalósítása az utódoknak évtizedes nehéz munkájába került. Az actió azonban reactiót szül — s ez Illés Lőrincnél is bekövetkezett. Mert: 1886. évi augusztus 25-én megtartott közgyűlésben elnöki tisztéről lemondott és 6 évi buzgó s úttörő munkálkodása utáa a vezérből közkatona lett, átadván helyét Csirke Iván volt keszthelyi községi jegyzőnek, akit e közgyűlés az egylet elnökéül választott