Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-06-25 / 26. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1905. április 16. országgyűlés nem képes érvényesíteni a nemzeti akaratot: a vármegyék felé fordul a nemzet. Szóljatok tehát ti, akik letéteményesei vagytok egy évezred hagyományainak; adjatok kifejezést annak a gondolatnak, amely a szívekben él; foglaljátok szavakba a közvéleményt, a nép óhaját, fájdalmát, kételyeit, aggodalmát és cselekedjetek ugy, ahogy a törvények beszélnek. Most következnek a vármegyék. A diktátorok parancsolni fognak. A parancsszóra választ csak a vármegyék adhatnak. A válasz nem nehéz. Bele van az írva a törvénykönyvbe, bele van az írva a szívekbe. Csak el kell olvasni. Reméljük, hogy győzni fog a jobb. Mert lehetetlen az, hogy feláldozzák egy nemzet nyugalmát, békéjét, jólétét, szabadságát olyan hatalmi törekvéseknek, amelyek forrása elfogultság, értéke semmi; odadobjanak uiultat és jövőt csak azért, hogy egy százados hazugság tovább éljen. Bizunk a jobb meggyőződés erejében s a bölcs megfontolás hatalmában. Bizunk az utolsó pillanatig. Evvel a bizalommal, de erős elhatározással várjuk a jövendőt. Uj rendszert. Zalavármegye törvényhatósági bizottságának egy tagjától kaptuk ezt a cikket, amelynek tendentiája: hogy az adóban elvont öq^zeget, amennyire lehetséges, a polgárok, különösen pedig a kis existenciák kezébe kell visszajuttatni. Ezzel mi is feltétlenül egyetértünk. Fájdalom azonban, a mi fejletlen közgazdasági életünkben ez az óhajtás még jó ideig elmélet inarad. Ennek megvilágítására utólag néhány megjegyzést füzünk a cikkiró állításaihoz. * A legutóbbi képviselő választás azt bizonyította, hogy az ország uj alapokon akar berendezkedni. Él pedig — úgy vélem — nemcsak politikailag, hanem közgazdaságilag is. Egy ország, megye, község sőt egyes embernek gazdasága úgy van beiyeseu s célszerűen berendezve, ha legalább annyi jövedelmi forrása van, mint amennyi a kiadása. A közhatalom na-k pedig gondoskodnia kell arról is, hogy az az összeg, amely adó cimen a néptől elvonatik, jórészben oda vissza is folyjon. A forgalmi eszközök, szárazföldi, vizi és vasutak mindannyi visszavivő csatornák. Ezek, ha nem is adják a néptől elvont összeget közvetlenül vissza, de teszik ezt közvetve az által, hogy jobb, gyorsabb és olcsóbb szállítás által mezőgazdasági és ipari terményeinket magasb árak mellett birjuk értékesíteni. Igaz a nemzetgazdáknak azon nézete, hogy egy ország vagyoni viszonyainak, gazdagságának legbiztosb hőmérője a közutak. Nem tagadható, hogy országunk az utóbbi 30 óv alatt sokat tett a közutak kiépítése körül, vasutak, szárazföldi utak, illetve műutak sok pénzt vontak el a néptől; de alig történt valami abban az irányban, hogy a néptől elvont óriási összegek számára a néphez visszavivő erek is nyittassanak. Nem szólok a vasutakról, amelyek építésénél nagy szerepet játszott az úgynevezett „húsosfazék". Egy vasúti concessió gazdag emberré varázsolta azt, aki hozzájutott s aki azelőtt anyagi gondokkal küzdött. Ennek káros hatását most is érezzük, mert vasutaink drágán épültek s oly kamatterhet viselnek, hogy tulajdonképeni céljuknak — az olcsó szállításnak — megfelelni nem képesek. Csak az úgynevezett műutakról akarok szólni. Ha a vasutat egy folyamhoz hasonlítanók, a szárazföldi mfíutak képezik ennek mellékereit. A vasutak hivatásuknak csak úgy felelnek meg, ha jó hozzávivő mfíutjai vannak. Ezen utak részben államiak, részben megyeiek. A vioinális utakat ezúttal figyelmen kívül hagyom, az állami utakat is mellőzöm, csak a megyei utakról akarok beszélni. Zalavármegye évente 10°/

0 útadót szed. Mondhatom tekintélyes összeg, melynek célszerű és okszerű felhasználása mellett útjaink mintaszerűek lehetnének. Hogy nem azok, azt úgy hiszem bizonyítani felesleges. Azonban ne szóljunk most még a minőségről; hanem nézzük azt, vájjon tett-e a vármegye arra nézve valamit, hogy az a 10 százalékos adó részben a néphez vissza is folyjon? Megszüntette a népnek azon jogát, hogy a reá eső megyei közmunkát részben természetben leszolgálhassa. üibből haszna nincs. De igen tett annyit, hogy megengedte, hogy az utcsinálásnál, a községek mint vállalkozók szerepelhatnek. Tudomásom szerint, néhány község mint vállalkozó szerepel is vármegyénkben ; de ez oly elenyésző százaiák, hogy szólni sem érdemes róla. Hanem csinálja a vármegye az ő műutjait a régi rendszer szerint. Kiirja az összes utakra az árlejtést. A vállalkozó első sorban természetesen a maga hasznát akarja biztosítani; Legénybúcsu. I Annuskának tartották a nevenapját. Ez volt az utolsó Annuska nap, mert mire mégegyszer itt lesz az ideje, már nem Maróth Annuska, hanem Hidvéghy Zoltánná fogja a névünnepét tartani. Ugy bizony! Ide s tova két hét és a kis Annuskából menyecske lesz. Az emberek ugy fogják hivni, a sjárásbiróné ő nagysága*. Ezért tartják oly nagy zajjal az utolsó leánykori uévnapot. A tisztes udvarház nagy kertje telve fiatalokkal; mindegyik évődik, kacag és pajzánkodik, mindenütt élet, öröm és boldogság. Csuk este, mikor a nagy ebédlőbe összegyűlnek vacsorára, lesz üres a szép kert. A vidám, kedélyes zaj folytatódik fenn is, mig végre elnyeli a felhangzó cigánymuzsika. Lágyan és hizelgően, ingerkedve és gyorsan hangzanak az ütemek a száraz fából, majd szilajon és egyszer csak azon veszik észre, hogy mindnyájan ott lebegnek a cigány mellett s lejtik a 1HSÍ>U andalgót, mely végül tüzes rezgő csárdásba megy át. Rögtön átalakul az egész asztaltársaság. A mamák kört képezve ülnek össze, az apák az asztalnál maradnak ; az üvegben még van, szivar, dohány se fogy egyhamar el, hát csak elbeszélgetnek. A kert fáira és virágaira a hold világa vet olmósódó árnyakat. Az ünnepélyes csendet, melybe a virágok illata és az esti szellő susogása vegyül, csak a kiszűrődő zenehangok zavarják meg. Egyszerre léptek nesze hallik. Nyugodt léptekkel, látszólag elmerengve közeledik egy fiatal ember: Osváth Béla. Olyan régi ismerőse a Maróth-háznak. Az apák együtt jártak iskolába, a gyerekek együtt nőttek fel. Nem csoda tehát, ha egészen otthonosan érzi magát és ha rövid idejű távolmaradása nem kelt feltűnést. Bodor füstfelhőket eresztve járkál céltalanul. Egyszerre meglepetve kiált fel. Nem messze tőle az egyik padon egy kendőbe könnyedén beburkolózva ült özv. Borbélyné, az Anna testvérnénje. Osváth rögtön felismerte. — Nini! Hát maga Irma miért hagyta ott a társaságot? Csak tán nem találja magát rosszul köztük? Avagy, amit könnyen elhiszek, fájó emlékek merültek fel lelki világában, amikhez nem illik a vig környezet? Tudja mit? Leülök ide maga mellé és elbeszélgetünk. Bennem is különféle érzelmek háborognak, mik ha beszéd alakjában előtörnek, még meg is vigasztalhatják. Hisz látom, hogy szomorú és hogy jól esnék, ha ki tudná magát egy kicsit sirni . . . Hát mért nem szól ? Csak tán nem várja, hogy külön legnagyobb részben alvállalkozóknak adja át az utak egyes részeit; ezek az alvállalkozók még súbalvállalkozókat keresnek. Tehát 3 vagy 4 vállalkozó nyer; a munkát pedig a vármegye népének kell elvégezni. Ez nem csak útjaink rovására történik, hanem a köznép egyenes megkárosodására vezet, mivel a vállalkozó a munkabéreket a legminimálisabbra kénytelen lenyomni. Ezt a régi rendszert igy fentartani nem lehet, nem szabad. Uj és egészséges alapot kérünk. Tudomásom szerint dr Gyömörey Vince, Zalavármegye közigazgatási bizottságának tagja, már tett ez ügyben indítványt, kérve, hogy a vármegye maga szerezze be az útjaira szükséges fedunyagot s tekintve, hogy a vármegyének elég személyzete van, ezek gondoskodjanak a fedanyag átvételéről és kihordásáról is. Ennek haszna szembetüuő lenne. Első sorban biztos a vármegye, hogy az előirt anyag tényleg be is szereztetik, mert a kő legnagyobb rószben vasúton lesz szállítandó; az átvétel nem prismák, hanem súly szerint történik. Másodsorban nemzetgazdászati szempontjából ezt a leglényegesebb fuvarozást közvetlen a nép végezné. Bátran állíthatjuk, hogy a tízszázalékos adóból 6—8°/

0 vissza menne a néphez. Tudomásom szerint a Sümegi Bazaltbánya r. t. szintén tett ily értelmű felterjesztést a megyei közigazgatási bizottsághoz. Erről vármegyénk főmérnöke is elismerte, hogy a közönség részére üdvös és előnyös volna. Hanem elfogadhatónak azért nem találta, mivel az ily berendezkedésre hosszabb idő kell a mérnöki hivatalnak. Ám most itt az idő; uj rendszert kérünk, nem akarunk többé fő-, al- és súbalvállalkozókat gazdagítani; a nép fillére, legyen és maradjon a népé. Utasítsa a vármegye azonnal a mérnöki hivatalt, hogy készítse el az összes adatokat; hogy jövőre a vármegyei utak házilag kezeltessenek. Úgy ismerjük a mérnöki hivatal főnökét, hogy nem riad vissza a munkától, ha a nép javáért boldogulásáért dolgozni kell. Fenmarad még egy kérdés; t. i. honnan szerezze be a megye a szükséges fedanyagot? Itt csak a gyakorlatias angol népre kell mutatnom. Angliában minden állami szükségletet első sorban az ott nagyon virágzó szövetkezetektől, vagy részvénytársaságoktól szereznek be, még ha némileg drágábbak is mint a magánvállalkozó. Az ok könnyen érthető, mert a nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak a jövödelemből az állam, megye éa község a beszedett adó által részesedik. Tán nem mondok sokat, ha állítom, hogy az állami, megyei és községi adók az elért jövödele;nuek 25 százalékát elviszik. Míg a magánvállalat ezek elől könnyen ki tud tárni. Mozgalmat kellene a vármegyében indítani, kérjem ki erre engedelmét? Hiszen ha más nő volna . . . — Hogy más nő? . . . — Ugy, hogy nem volna az a bizalmas régi egy életű, egy lelkű barátság, a gyermekkortól egész mostanig közös érzés és gondolat csere, a mely már felment okvetlenül a pontosságig kimért udvariasságtól és ha azt mondanám csak magának: Irma! már megint a ^multakon mereng ?... Na várjon, leülök ide . . . — Hát üljön le Béla és beszélgessünk. Szerettem volna nagyon egyedül lenni, de ha már maga itt van, azt sem bánom. De mondja csak, hát maga miért szökött ki? Nem találta jól magát? — Nem ! Ugy éreztem, hogy lelki életem sivár és gyönyör nélküli, hogy a ridegségig önző vagyok. Bántott a fiatal pár boldog mosolya, a többiek vidám évődése. Izgatott az akaratnélküli boldogság. Baj is az, ha az ember rideg, önmaga szabta törvényekkel kényszeríti be magába az életben követendő célt és az ezáltal élérhető kellemes dolgokat . . . Ma megutáltam magamat. — Még így nem hallottam beszélni! Hisz mindig oly biztosan, oly nyugodtan böloselkedett, hogy szinte élvezet volt hallgatni és egész ki lehetett szinezni a jövő képét, melyet elér az ember, ha azon az uton halad. Mi idézte ezt elő magá-