Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-06-11 / 24. szám

1905. junius 5. > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlapc 11 után annak legalább sarjadókai maradnak fenn, ügy oly haza, mely valóban nagy férfiakat nevelt, később is felfogja polgárai között találni azokat, kik a jövő vésszel szembe szálljanak. Gyújtsuk meg [tehát hazafias kegyeletünk oltárán az áldozati tűzet, az melegítse szívünket 8 annak a múltba világító fényénél emlékezzünk 1 Igen tisztelt ünneplő közönség! Az a korszak, mely a szatmári békekötéstől a mult század majd első negyedéig tart,nemzeti életünk legszomorúbb s legsötétebb korszaka, mert a nemzet gyengül, mindinkább elvész belőle a nemzeti szellem, a nemzeti érzés 8 közeledik a kihaláshoz, a végenyészethez. Erős szavakkal, de híven jellemzi ezt a kort Gyulai Pál. E kimerült s tehetetlen korban a kedély elvesztette emelkedettségét, a lélek tetterejét, a jellem rugalmasságát, a hazafias kötelességnek nemcsak érzetét, hanem fogalmát is. A közélet «gy nagy temetővé vált, hol minden nap egy-egy jogot, egy-egy reményt s egy egész jövendőt zártunk sírba. A nemzeti erő, a közszellem, az alkotó eszmék, mind megbénulva vagy kiveszve. Nyelvünk a felsőbb körökből lassan kiszorult. A történeti nagy családok, majdnem az egész arisztokracia, megtagadták multjukat s kezdték megvesztegetni a többi osztályokat is. Az irodalom mintha meg lett volna halva . . . Csak névben éltünk már s nem voltunk nemzet . . . A leggyalázatosabb halál várakozott reánk, mely nemzetet érbet, a végolkorcaosulás, az öngyilkosság halála. De hála ;a Gondviselésnek, mely áldó kezét kiterjesztette a nemzetre, most is, mint mindig, ahányszor veszély fenyegette, támadtak oly férfiak, akik szent kötelességüknek tartották, hogy a nemzetet dermedtségéből felébresszék s uj életre keltsék. S ezek voltak az irók lelkes csoportja, hiszen tény az, hogy a közszellem ébresztésére a fejlesztésére legtöbbet tett az irodalom. A költők panasza, haragja, siralma eljut a szivekhez s mind szélesebb körben költi fel a hazafiúi érzést. S a nemzeti szellem ezen tavaszi ébredésében lép föl a legnagyobb magyar: Széchenyi István gróf reform eszméivel. Az ő nevéhez fűződik hazánk történetének egészen tíj korszaka, mert őt ai ő hatalmas szelleme, átható érteleme, éles Ítélete, saját nemzetéért mindeure áldozatra kész szeretete a nemzet vezér csillagává tette az átalakulás nehéz ösvényén. Mint jós jelenik meg a nemzet előtt, midőn kimondja eme jóslatát: A mult elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk. Sokan azt gondolják: Magyarország volt; én azt szeretem hinni: lesz! Ezzel a jóslatával megvetette a szebb jövő reményét, felkeltette a nemzeti önérzetet 8 tettvágyra serkentett. Lelke egész hevével, szelleme minden erejével megindította a mozgalmat, a nemes izgatást minden téren. Hitel, Világ, Stádium c. műveiben erős támadást intéz Magyarország elavult középkori intézményei ellen, mint a melyek főakadályai voltak a nemzeti haladásnak. Kimóletlen hangon leplezi le a nemzet szegénységét, tudatlanságát, műveletlenségét, hazafiatlanságát, nemzetietlcnségét, de egyszersmind megmutatja azt az utat is, amelyen baladva, ujjá, egységessé, magyarrá, erőssé lesz a nemzet. Azt a vezérgondolatot, amely Széchenyit egész pályáján vezette s mely minden irott s mondott szavában, minden tettében kidomborodik, ezzel a két szóval fejezi ki: Nemzetiség s közértelmesség, majd bővebben imígy: magyarság biztosítása s kifejtése, erkölcsi s anyagi súlyának gyarapítása által. Utazásai közben tapasztalta, hogy a gazdag államokban az emberek műveltebbek, függetlenebbek, szabadabbak, ép ezért megérlelődött már korán benne az a meggyőződés, hogy a gazdasági fejlettség a szellemi fejlődésnek, a nemzetek erejének s hatalmának alapja. Széchenyi elsősorban tehát az anyagi kifejlődés tényezőit karolja fel s ezeken iparkodik lerakni a politikai szabadság s szellemi haladás alapjait. Emellett Széchenyi a nemzeti érzés, a hazafiság erősítésének fontosságát s szükségességét a nemzeti élet legbiztosabb alapjáuak tartotta, tehát hogy minden hazafi magyarul érezzen, magyarul szóljon, magyarul cselekedjék, minden izében, minden szavában s tettében igaz magyar legyen. S erre nézve első eszköz a nyelv, hisz ő maga mondja a Hitel-ben: Az egészséges nemzetiségnek főkisérője a nemzeti nyelv, mert mig ez fenn marad, a nemzet is él, bármi sinlődve is sokszor; de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfüzet terem a hon, mely a holtakért szomorúan eresztgeti a földre csüggeteg lombjait.* S midőn kitűzte a célt, megjelölte az ! eszközöket is, amelyekkel s az utak s módok után, amelyeken a nemzeti újjászületés eléréséhez vezette nemzetét. Az eszközt elsősorban az eszmék mozgalmának irodalmi uton való előidézésében találta meg; aztán élőszóval, tottel, munkával hatott s mutatott példát. Nem sorolom elő alkotásait, csupán egyet említek fel: a kaszinót. Ő volt a kaszinó megteremtője. Erre az birta Széchenyit, hogy az akkori kormány nem engedte meg, hogy az országgyűlési tanácskozásoknak időszaki közlönye legyen. Ezt pótolta a pozsonyi országgyűléskor az általa megalakított kör, hol a tagok összegyűltek a törvényhozás tárgyaiuak előzetes megvitatása céljából. E körnek tehát a társalgás s szórakozás csak látszólagos célja volt, de tényleg a már említetten kivül még az, hogy legyen egy hely, ahol az emberekkel érintkezhessél?, eszméit terjeszthesse, közszellemet alkosson, melynek hiányát hazánkban eajnosan érezte. Az országgyűlés berekesztése után azt a kört — mint kaszinót — áthelyezte Pestre s abból fejlődött ki a nemzeti kaszinó. S mint a vizbedobott kő okozta hullámgyűrűk mind szélesebb gyűrűkben terjednek tova, épugy hatották át eszméi is a nemzet egészét mind szélesebb körben. Az ország minden városában siettek Széchenyi példájára társasköröket, olvasó egyesületeket alkotni, minek következtében szaporodtak a könyvek s olvasók, terjedt a hasznos műveltség, az eszmék súrlódása, cserélgetése s kölcsönössége. A nemesség, amely kiváltságaiban annyira jól érezte magát s mely nagyon is szerette emlegetni, hogy Magyarországon kívül nincs élet, látta a külföldi lapokból s könyvekből, hogy a nyugoti nemzetek mily roppant haladást tettek a köz 8 társadalmi élet minden ágában, a tudomány, művészet, ipar 8 kereskedelem terén. Érezni kezdték, hogy csak Magyarország maradt hátra ; itt pang, tesped minden a szellemi s anyagi élet minden nyilvánulásaiban. Mindezek megismerése pedig már magában hordotta a haladás csiráit. A sümegi haszinó 1841-ben alakult meg. Amint Darnay Kálmán barátom a sümegi kaszinó történetében írja, a mai áll. reáliskola épülete helyén állt a városháza, egyszerű szalmefedelü ház, előtte hosszú fapad. Itt gyűltek össze naponként beszélgetésre városunk akkori előkelői: Kisfaludy Sándor, sógora Farkas Gábor, Mayer őrnagy, Farkas László, Hertelendy György, Oazterhuber Imre, Cseh László, Vajda Ignác, Eitner József, Roity Vinoe stben. Itt volt találkája a vidékről bejött nemeseknek is, így Deák Ferenc is magjelent itt, aki többször meglátogatta sógorát, Oszterhuber Mihályt 8 Kisfaludy Sándort is. E kis körben vetette fel Kisfaludy Sándor 1841-ben a kaszinó megalapításának eszméjét; a társaság helyeselte s Kisfaludy kibocsátotta az aláírási ívet a következő felhívással: »Kik a jelenlegi sümegi vendégfogadóban a tekéző szobában létesülendő kaszinó társulat tagjai kívánnak lenni, ezennel a megnyílt lapra neveiket aláírni méltóztassanak. A helyben lakó s vidéki igen tisztelt tagok leendő száma határozván meg a következő szükséges rendszabásokról való rendelkezést.* Az ívet hatvanhárman írták alá s 48 tag részvétele mellett 1841 december 2-án volt az alakuló közgyűlés, amelyben a kaszinó elnökéül Kisfaludy Sándort választották meg. Nemes büszkeség tölti el keblünket, hogy kaszinónk megalapítója s első elnöke Kisfaludy Sándor volt, városunk szülötte, irodalmunk egén ragyogó csillag ő, aki ifjú korában midőn Erdélybe utazott s tapasztalta, hogy mily kevés magyar van ott, eltökélte magában, épúgy mint Széchenyi, hogy miut szegény magyar nemes ifjú, de azon régi igazi magyarok ivadéka, kik a magyarnak itt hazát szereztek és egy nagy dicső nemzetet alapítottak, homályba rejtezve akár mint katona, akár mint egyszerű polgár szive véréből, hazafiúi érzelmeiből, mint selyembogár gyomrából egy fonalat fon, melynél fogva a veszni indult magyar nemzetiséget, magyar nyelv, érzés és irás által ha csak kevés idővel is tovább életben tartsa. Magyarul fogok irni — így végzé barátjához, Skublics Imre Zalamegye főjegyzőjéhez intézett levelét — 8 csak a szívhez szólni; mit és miként magam se tudom még. Hogy talán oélomat elérem, azért gondolom, mivel az én szívemre is nagy hatással munkáltak eddig irt jobb magyar elmeműveink, ő is, ! mint Széchenyi, a nemzeti nyelvet tartotta a 1 nemzeti élet egyik erősebb alapjáuak, hisz ő ? maga irja ezt a Kesergő Szerelem előszavában: »Amely nemzetnek nincs nyelve, nincs hazája, csak vallása, nincs hazafisága, mert nincs hazája s csak a szerenosés időnek tulajdoníthatja, hogy az ilyen nem nemzetet, hanem csoportot, más nagy nemzet el nem nyeli. Nem a föld, nem a folyók tartják össze a nemzetet, hanem a nyelv. A nyelv köti össze az embereket ogy oly nemzeti nyalábbá, melynek politikai vészek nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető nádszalak vagyunk, melyeket a [politikának legkisebb szelei kitekerhetnek, szóval a nyelv lelke a nemzetnek. Szükséges tehát főképen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk, ha csak nem akarunk mindörökké más nemzetek csúfja maradni.* Kisfaludy Sándor érdeme elévülhetetlen a örök nemzeti irodalmunk történetében, mert ő dalaival felkeltette a nemzeti irodalom iránt az érdeklődést s megkedveltette a magyar nyelvet. 1801-ben megjelent Kesergő Szerelem verskötete általános elragadtatást okozott s elmondhatjuk, hogy magyar mű aligha tett oly hatást min t ez. Mindenütt úgy beszéltek a még ismeretlen költőről, mint osoda tüneményről, mindenütt gyönyörrel olvasták dalait és mint Toldy mondja emlék beszédében — azok a férfiak, kik csak latint olvastak, nők, kik németül és franciául, kapva kaptak az új csodán; fiatal keblek magukat odaadva, csügtek az új Orpheus éneklésén, hiszen amit ők a szerelem kinjai s örömei között valaha éreztek, annak itt szót s hangot találtak adva. Regéiben a hazafiság költője, aki a nemzetet a dicső múltba vezeti vissza, a nemesség családi körébe, kandallójuk melegéhez. A történetet nemcsak azért mondja el, hogy gyönyörködtessen, hanem főleg azért, hogy az ősök hazafias, vitéz erényeivel, erkölcseivel lelkesítsen a sivár jelenben. Ez volt célja regéinek, drámáinak, amelyek tárgya, minden gondolata s érzése magyar, úgy, hogy nem találunk műveiben olyant, ami nem édes hazánk földjéből termett volna. A fiatal szívekre, mert a magyar költők a jövendő nemzedék megmagyarosítását a nőktől várták, különösen ezekre kivánt hatni, hogy velők megkedveltesse a magyar költészetet s ezzel megszerettesse nyelvünket is. S ő elérte célját. Gyönyörűen jellemzi Vachot Sándor Kisfaludy ly ráját: Midőn kezedbe vetted lantodat, Eljött a bájos ajkú szerelem, Az éjszemü bú jött nyomban vele S utána jött a kékszemű öröm. Hozzád lebegtek a magyar világ Hajdankorának szép alakjai. S te mindenikről mondái éneket Felejthetetlen gyötrőt s édeset. Meghallgatták azt hölgyek s férfiak; A hölgy szerelmesb lőn e jobb magyar, S a férfi büszkébb ily nő karjain. Igen t. ünneplő közönség! A sümegi kaszinó régi tartozását rója le Kisfaludy iránt, amidőn Hölszky tanár barátommal arcképét megfestetvón, annak leleplező ünuepére gyültünk össze. Amidőn a képről ím lehull a lepel, s előttünk áll Kisfaludy arcképe, ez a kép hazai kötelességekre figyelmeztet; elsősorban arra, hogy ezt a kaszinót, amelyet ő alapított, szívünk egész melegéve.' istápoljuk, mert bár a kaszinók célja mog is változott, de azért az ma is a társadalmi élet egyik fontos tényezője, eleinte kölosönö; eszmecsere s ez által a műveltség terjesztője. Kövessük őt erényeiben. Ezek: az önzetlen munkásság, mely nem anyagi haszonért dolgozik, hiszen erre ez irók legkevésbé számíthattak, teljesen igaza lóvén Eötvösnek, hogy a magyar Íróknak hasonló sorsa a bányászéhoz, ki midőn homloka izzadságával a mély aknák kinoseit felhozza, mindenkit gazdagít, de maga örökre szegény marad. Erénye az állhatatosság, ezért amit mint ifjú célul tűzött ki, ezért lángolt, remélt, küzdött férfi korában élete végperceig. Édes anyanyelvünket lelke egész hevével szerette s ápolta, mert tudta azt, hogy a nemzet nyelvében ól, hogy nyelv, haza s nemzetiség egymástól elválaszthatatlan hármas egység. Igazi hazaszeretet tölté be szívót, valódi tettekben nyilatkozó s nem ajkán élő hazafiság, melyről ő maga tanítja, hogy az első virtus, első kötelesség. Szívvel, ésszel és nyelvünkkel tölthetjük be azon édes kötelességet. Mindannyisazor boldog, ki mind hárommal áldozhat. Háromszor átkozott, ki mind a hárommal bir s egyiket sem cselekvő.* Ha úgy érezzük ós így cselekszünk, ha a hazaszeretet nem ajkunkon, hanem tettekben