Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)
1905-06-11 / 24. szám
4 »Zalamegye, Zalavármegyei^Hirlap« 1905. jumusg4."" mert szerintem ez a legigazságosabb közteherviselési rendszer. Ha jobban megtekinthetjük az érem eme másik oldalát, mit látunk? Kire van bizva a 7 éven felüliek, a vakok és siketnémák sorsa ? Ki viseli a terheket? A község és a társadalom, vagyis a 7 éven felüli gyermekek az állami gyermekmenedékházban a község terhére neveltetnek. Az eljárás az, hogy a községek számtalanszor fel lesznek szólítva az árvaszék s a menház igazgatóság részéről arra, hogy kerestessék bárhol egy jóakaró, aki a gyermeket elfogadja, eltartja, egy olyan jóakaró, egy olyan emberbarát, aki nincs. A társadalom maga annyi féle köz és társadalmi adókat fizet, annyi féle köz és magán jótékonyságot úgyszólván köteles gyakorolni, hogy ilyen ujabb jótékonyságokba belemenni nem tud. Tehát ezeu kétséges dologról jobb hu nem beszélünk. A 1/903 sz. fim. szab. rend. 49 § ban az foglaltatik, hogy a gyermeket a menház kiadja, ha időközben vagyonhoz jut, vagy hozzátartozói képesek eltartani. Ez is kétséges. Nem marad tehát más hátra mint az, hogy a községek maguk fizessék az eltartási költségeket. Hogy milyen óriási megterhelése ez a községeknek, arról sajnos bő tapasztalatok állanak rendelkezésünkre. Pl. S írhida község összes egyenes adója 2900 K. Községi pótlók átlag 50°/ 0 8 5 gyermek kerül állami gondozás alá a község terhére. Egy gyermek után évenkint 120 K tartás dij fketendő. Fizet tehát a község évenkint 600 K gyermektartási dijat. Milyen szívesen megfizetné a község lak/ssága az 5 gyermektartás helyett a 10—15% betegápolási pótadót 200—300 K-t s ne feledjük, hogy 5 gyermek helyett néhány év múlva 10 lesz a menedékházban az bizonyos, mert van 12 cigánygyermek is, akiket a megindított cigány actió menedékházba szőrit. A napokbun hozzám toloncolnak egy embert Zalaegerszegről. Tagbaszakadt erőt Ij .-á .-.Dber feleségévei együtt. Valamikor volt birtoka községemben, de bor és pálinka alakjában lenyelte. Azután Zalaegerszegre került és itt elessládosult. Amidőn megtudták, hogy a község majd gondoskodik az ő gyermekeikről, egy bizonyos időre elhagyták egymást s a vége az lett, hogy a 4 gyermek elhelyeztetett s éppen ma volt szerencsém olvasni a menhely igazgatóságának átiratát, a melyben értesít, hogy egy olyan X-Y iett felvéve a menházba, akiért a gondozási dijak már legközelebb esedékesek lesznek. Kaptam egy másik értesítést is, a melyben tudat, hogy az a bizonyos X-Y után, aki ezelőtt 1 J/ 2 évvel a menházba került s a mult év elején elmúlt 7 éves, 150 korona tartásdíj fizetendő. Egy másik hajadon, a kit az ég már több kisdeddel ajándékozott meg, bejön és kéri, hogy a gyermekét a menedékházba vétessük fel, mert ő neki aratni kell menni. (A* előtt el vitte magával, vesződött vele, dolgozott mellette). Nem kérte az Istent, hogy ismét megáldja magzattal, azt az egy kettőt felnevelte, lett belőlük napszámos ember, akire szintén szükség van. Most azonban egy fordulat állott be; ő kényelmesebben dolgozhatik, a gyermekét úgyis felveszik a menházba a község terhére. Majd jövőre ismét küld egyet oda s azután még többet, mert ottan 15 éves koráig nevelik, s legalább iparos válik belőle. A napszámos emberre ugy sincs szükség. Szóval szaporodik a prostituálták száma a község számlájára. A nő személyt azonban, mivel illetősége vitás, (mert bizony a meddig lehet, hát vitássá kell tenni) a képviselőtestület nem fogadja el s mi történik erre. Az 1/903 B. M. rend. 11 §-a értelmében felviszi Szombathelyre s ott ideiglenesen felveszik. Most várom az éresítést ós bizonyosan tudom, hogy köröm községeiben lesz illetősége megállapítva. A községek az ilyenekkel szemben az igazat megvallva kénytelenek hazudni és pedig kétféleképp. Első sorban a meddig teheti, derüre-borura tagadja az illetőséget s itt nem hazudik, hanem sokszor nem mond igazat a község. Másodsorban azonban határozottan hazudni kell, hogy igenis n gyermek eltartására a nő képes, hogy egyszóval nem elhagyott a gyermek. Ezt kell hazudni, ha ugyan rá viszi az embert a lelkiismerete. Itt ismét a jegyző jóakarata törik meg, sokszor ilyen dolgokban járatlan képviselőkkel szemben; mert hiába magyarázza, hogy az ilyen meg olyan sociál politikai szempontból fontos dolog, de a képviselők is csak a saját érdeküket tatják szem előtt s talán igazuk is van. Az pedig, hogy a természetes apa ellen érvényesítetnék a kereset, 1ÜU közül 1 esetben lehetséges. Részint a természetes apák vagyontalansága miatt, részint azórt, mert az anyák annyira szegények, hogy pert nem indíthatnak. Lehet ugyan szegény alapon bélyegmentesen perelni, de ki vállalja el az ilyen kétséges per vitelét esetleg ingyen. Hanem ha majd az állam igázán kezébe veszi az ügyet, minden menedékháznak legyen ügyésze rendes fizetéssel, aki a védelmet elvállalván a port hivatalból megindítja s nem kell várni, mig egyik másik község az illetőséget elfogadja e vagy nem ? Igy tehát a törvény nemes intentiója nem érvényesülhet az egész vonalon, lesznek továbbra is kolduló gyermekek, suhancok, zsebmetszők, toloncok, cigány karavánok stb. ••• iiim• i ii _ i _—.LLil_ IHolott egy kardcsapással ezt mind meglehetne szüntetni s nem csak a szerelem gyermekei, hanem a véletlen szerencsótlenég folytán menházba szorult elhagyott gyermeken is a község megterheltetése nélkül segíteni lehet. Nem okozna keserűséget, veszekedést azon körülmény, hogy egyes ember a községből származó 8—10 gyermek után 5O 0/ o-ra felszökő pótlók többletet fizet, nem történne meg az, hogy az esetleg egy ilyen gyermekkel biró szerencsés község a költség alól meneküljön, mert ez az állapot csak mása az 1875 évi III. t. cikknek, az aránytalan megadóztatásnak. Nem lennének azulán elhagyottá nem nyilvánított elhagyott gyermekek és talán nem kellene a szegény vakok ós siketnómák eltartására könyöradományokra szorulni, ha a betegápolási pótadó arányban felemeltetnék addig a poutig, de nem túlságosan, hogy azzal a philantropia a más ország magaslatára emeltessék. Kisfaludy Sándorról. Mult számunkban megírtuk a sümegi ünnepélyt. De az a kép nem teljes dr Kellemen Károly ünnepi beszéde nélkül, amely múltkor helyszűke miatt kimaradt. A beszédet most közöljük s olvasóink bizonyára szívesen veszik, mert szépségei nem csak az aktualitásban, hanem a minden szavában megnyilatkozó érzésben, érdekes reminicentiáiban vannak. Vármegyénk krónikáját írjuk s ebből nem maradhat ki dr Kellemen Károly beszéde. »Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja mul; Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul. Arany János koszorús költőnknek emez örökké igaz és szép mondása jön ajkamra, midőn ma ea ünnepen Kisfaludy Sándor emlékének hódolunk, iránta hálánk s kegyeletünk adóját rójuk le. Kedves kötelességünk ez, mert tudjuk, érezzük, hogy az a nemzet, mely nagyjait nem tiszteli s azok emlékét hálás kegyelettel megőrizni nem tudja, nem méltó hozzájuk s hiányzik belőle a nemzeti öntudatot fenntartó szükséges kellék. Minden nemzet, mely e névre érdemes — mondja Eötvös — tiszteletben tartja azon férfiait, kik tevékenységüknek magasabb cólokat tűzve ki, akár a közélet, akár a tudomány vagy művészet körében kitűnő érdemeket szereztek maguknak s ünnepnek tekintik a napot, melyet valamely dicső fia emlékének szentelhet. Éa méltán nemcsak azórt, mert kitűnő férfiaknak jutalma csak az lehet, ha nevök s tetteiknek emléke tiszteletben tartatik, de azért is, mert a megérdemlett borostyán, melyet a nemzet dicső gyermekeinek szobraira helyez, egyszersmind reménység, mely arra ómlókeztet, hogy valamint a hatalmas oser lehetetlen elhallgatnom. Nagy dolog. Itt lőtték le Hofer fejéről a kalapot . . Azután — nem csekély orcátlansággal — megmutatta a helyet, ahová a kalap esett. — Szegény hős! — gondoltam. Ha csak félannyi sebet kapsz a francia gránátosoktól, mint hazádfiaitól, ugy sohasem áztatja véred Mantua homokját. Türelmem fogyni kezdett. Ekkor a német arcához emeli balkezét. Bizonyosan tudtam, mit akar. Egy dalt mondani, melyet m.ijd minden ember e'mondott, akivel e rémes sziklák között csak találkoztam : »Zii Mantua in Banden der treue Hofer warc. Három szónál többet nem mondhatott. — Kerdájk! — kiáltám s még azon napon Salzburgba utaztam. Sorsát azonban Senki ki nem kerülheti. A német mindenütt német. Móg a legutolsó is ügyesen be van kenve bizonyos tudományos mázzal, dalol, szaval, muzsikál. Amellett nagyképű, élelmes és — ha lehet — élősdi. Pár napot töltöttem a legkülönfélébb muzsikák városában s aztán a vidékre mentem. — Mit láthatok? — kérdeztem az első városkában. — Ah, uram — mondá a hotelier — pompás kis muz eumunk vau prehisztorikus leletekkel. Megnéztem. Láttam itt a hegyekből darabonkint lehurcolt és mesterségesen, újból összeállított ős barlang-lakásokat, ezerféle kő- ós bronzszerszámot. Megtekintettem a gyönyörű, kék tavacskát is a városon kivül. Os cölöpépítmények voltak rajta — bécsi tudósok művei . . . A következő helyen még le sem szálltam, már i is hallottam. Uram! Muzeum! Pompás dolgok! Prehisztorikus leletek ! A harmadikban: — Örvendünk, ha bemutathatjuk kincseinket. Kő- és bronzkori leletek, őslakások stb. A negyedikben : — Uram, bűnt követne el önmaga ellen, ha elmulasztaná megtekinteni páratlan muzeumunkat. Prehisztorikus leletek. Utóbb itt is, ott is következtek a változatok. — Uraságod roppantul gyarapítja ismereteit, hogy ha ... a legnagyobb tudományos élvezetet szerzi meg magának, hogy ha . . . osak ugy leendenek tökéletes fogalmai az őskori emberről, hogy ha . . . megtekinti pompás muzeumunkat. Őskori leletek, kőbalták, edények, háziszerek, kő-, csont-, bronzfegyverek, fibulák, ékszerek stb. stb. Annyi bizonyos, hogy az ősembert soha senki ugy ki nem zsákmányolta, mint ezek a nagyon is uj emberek. Menekültem haza. — Te Jancsi! — kérdeztem fuvarosomtól — mióta elmentem, nem találtak itt őskori leleteket ? — Uram . . . nem tudom, mi az . . . — Hofer Andrásról sem hallottál? — Ki az az ur kérem? . . . — Hát a Teli Vilmos nevét ismered-e? — Teli .. . Teli ... Hm . . . Ugy téli időben . . . olykor durákozom . . . — No akkor nincs baj. Mehetünk. Otthon egy libériás ember várt rám. — Főúr — mondá — sajnálattal jelentem, elmúlt az exlex . . . — Hát tehetek én róla? — felelém. Tudhatja, hogy több a kiadásom, mint a bevételem. — Nagyon sajnálom ... de . . . de. — Biztosítom, hogy ugy nem sajnálja, mint én. — Igen, kérem, de . . — Semmi de. Mondja meg a tárnok uruak, hogy ami ezt az ügyet illeti jusson eszébe Szent Dávid hegedűje . .. Különben tiszteltetem, még ma szólok a harangozóuak is. No, az már csak bizonyos, hogy ha a magyar embernek egy kis pénze van, mindig a német viszi el. Törzsök Vilmos.
