Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-08-28 / 35. szám

XXIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1904. augusztus 28. 35. szám. Előfizetési dij : l-Vr-7. évre . 10 k" f Kél évre . . 5 K — f. Negyed évre. 2 K 50 f. Egyes szám Ara 20 tillér Hirdetmények : :l hasábos petitsor egyszei 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. A lap Halomi részét illető közlemények a szerkesztőséglu-z (Wlassics-utca 52. sz. , az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Uj város-utca 25. sz. küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. ZALAVARMEGYEI HIRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Iskolák és tanulók. Az iskolaév küszöbén állunk. A szülők szemében legfontosabb téma most az iskola, amellyel az iskolaév elején és végén előszeretettel foglalkozik az egész társadalom. De csak addig, amíg az iskolák körüli sürgés-forgás, a diáksereg gyülekezése az újság ingerével hatnak s aktuális tárggyá teszik a pedagógiai kérdéseket. Egy-két hét múlva azután a társadalmi érdeklődés más felé fordul; azt sem tudja van-e iskola a világon. Nem foglalkozunk velük. A mi társadalmunknak általában véve az a legnagyobb hibája, hogy túlságosan szereti az aktualitásokat, míg a legéletbevágóbb, a legfontosabb kérdésekkel azonban nem foglalkozik kitartóan, szívósan. Pedig minden téren a társadalomnak kellene irányt mutatnia, mert a kor követelményei ott érlelődnek meg, az uj eszmék ott születnek és csak akkor válhatnak valóra, ha az a nagy tömeg ember, amelyet a közös kulturális és anyagi érdekek szerves társadalommá fűznek össze, közös érdekeivel törődik s igyekszik kifejezést adni szóval és tettel jogos kívánalmainak, gondolatainak és eszméinek. A legközösebb érdek a művelődés. A társadalom széttagozódik, ezerféle érdekcsoportokat alkothat, de ezen a ponton együtt kell éreznie, össze kell találkoznia minden tagjának, minden kategóriájának. Szeptember első napjaiban tódulnak az iskolák felé. Amint azonban a gyerek be vau asszentálva a muzsaűak közé s elkezdődik azokban a nagy műhelyekben a munka, ahol a jövő nemzedék lelkét gyúrják formába s agyát tudással töltik meg, az iskolák lekerülnek a napirendről. A szülők iskolába járatják gyermekeiket, vagy talán jobban kifejezi a szülők passivitását egy kis germanizmus: iskolába hagyják járni a gyereket s ezzel kimerült a tevékenységük. Azután megnézik a bizonyítványt s ezzel kimerült az érdeklődésük. Ha a bizonyítvány elég jó arra, hogy a fiu annak alapján valamiféle qualifikációt szerezzen, be van fejezze a nevelés; ha nem jó, az apák előszedik a régi fegyvert és a suszterinassággal fenyegetik csemetéiket. Mi lesz belőled te gyerek? Miből élsz meg? Hogy az ifjuur holtig csacsi marad, az nem lényeges kérdés, csak kézben legyen a bizonyítvány. Pedig az élet azt bizonyítja, hogy a bizonyítvány, különösen a középiskolai TÁRCA. A regényíró. A regényíró Boronkaynak jó szeme volt mindenképpen. Mert lám, ahogy az első látogatást megtette hajdani kenyeres pajtásánál, már tisztában volt azzal, hogy a régi jó barát szépséges felesége, a kétéves menyecske készül elpártolni az urától. Márt mint a Kisfáy Laci felesége, a kicsi, szőke asszony. Megrázta bozontos fejét Boronkay erre a fölfedezésre. Elégedetlenül, boszusan baktatott hazafelé a kis város hepe-hupás utcáján s mikor a házuk elé ért (egykor márványtábla fog ékeskedni az öreg ház falán, mert hogy itt született a kitűnő regénycsináló), tépelődve szólt be a kicsi húgának a muskátlival, lila fuksziával telerakott ablakon: — Piri te, ki az a Bajotok Gáspár? Piri — a kicsi, szöszike, kékszemű Piriké — ott termett az ablaknál és piros arcocskáját kidugva a virágok között, csúfondárosan mondta : — Jé, jé! Hát nem ismered? Bajmok Gáspár . . . hát . . . hát az egy igen — szép ember! Boronkaynak nevetnie kellett a huga magyarázatán. Mert csúfondárosan fogott bele a kicsi leány a fölvilágosításba, de a Bajmok Gáspár nevét szinte áhítattal ejtette ki. — Jó, jé! — vágta vissza hát csípősen a húgának, — és te talán szerelmes vagy bele — csöppség ? De nem várt a feleletre Boronkay, hanem belépett a „hátulsó házba", melyet neki rendezett be az a fehér fejkötős öreg asszony, aki fiamnak szólítja a nagy regényírót. Mert hogy tudnivaló a nagy regényíróról, hogy az most „pihen". A szülőfalujába jött e nyáron a sok micsodás fürdő helyett. Leült a regényíró a régi faragású, tágas karos székbe, mely az öreg uró volt életében és erősen kezdett gondolkozni. Gondolkozott, gondolkozott, amint már ez a szokás az ilyen nagy agyvelejű embernél, aki minden embert fölapróz az esze penicilusával. Kisfáy Lacit, a kenyeres pajtást aprózta most hát a regényíró. Na, de ezen a Kisfáyn épen semmi különös nincs. Csak oly jó, jámbor gyerek most is, mint régen, mikor együtt bújták a többszörösen átjavított kiadású iskolai könyveket. Még alamuszinak is az maradt, mi hajdanán volt. De sokszor kellett ez alamuszisága miatt kirántania a bajból Boronkaynak. No, most ugy érezte Boronkay, hogy egy ilyen eset ujult meg. Mert megint beakarják csapni az alamuszi kenyeres pajtást; épen a bizonyítvány nem sokat ér. Nagyon sokszor rácáfol az élet a tanárok Ítéletére, mert a jeleseket elbuktatja, a gyenge tehetségeknek jelzett embereket pedig kitűnőnek qualifiikálja. A pedagógusok ezeket az eseteket azután mindig személyi okokkal magyarázzák. Ugy mondják, hogy sok tehetség később fejlődik ; szerencsés, hajlamainak megfelelő térre veti a sors egyiket, napszámos munkára kárhoztatja a másikat. Sok jeles tehetséget a züllés útjára visznek a szenvedélyek, az elbizakodás és a lustaság. Mindezek igazak lehetnek sok esetben. De még sem mindig, mert olyan gyakori az, hogy az élet máskép itél, mint az iskola, hogy az oktatás szervezetében is kell hibának lenni. És van is. A középiskolai oktatás nem fejlődött az élet követelményeinek megfelelően. Nem azt tanítják, amit az élet követel, amiből az ifjúság soha el nem fogyó tőkét vinne magával az élet útjaira. Kérdezzük meg tiz év múlva a legjelesebb tanulót, mit tartott meg azokból az ismeretekből, arait nyolc esztendőn keresztül szerzett? Nagyon minimális tudás biz az, mert az életben csak erre a kevésre volt szüksége mindazokból, amiket az iskolában tulajdon asszonya ős egy ur. Lám hogy Kisfáy Laci ezelőtt kót évvel meghitta őt a lakzijára, ő már akkor látta ezt az esetet. Mert akkor igy sóhajtott fel magában : — Szegény Lacim, szegény Lacim! Minek is házasodtál te meg? Téged megcsal a te hitestársad, ha maga lesz az égből lecsöppent angyal is. Mert vannak emberek, akik arra születtek, hogy megcsalják őket. És ime kezdik is már csalni Kisfáyt. Az asszonya ós egy ur: ez a Bajmok Gáspár. Már bizonyomra ugy lesz, hogy megcsalják, mert Boronkaynak jó szeme van. Ma látta ugyan először az asszonyt is, Bajmokot is, de ez már elég neki. Ismeri a regényüket. Kiolvasta ő azt az egymásra való nézésükből, a kézszorításukból. Szentigaz, hogy móg most csak a közepén vannak a regénynek, de csak alkalom nyiljók ós — befejezik. Hát csak ne fejezzék be, ne! Szegény, szegény Kisfáy Laci, áldott szivű, derék pajtás ne csaljanak meg tégedet, bárha jámborságodban szinte kinálod magad erre a mártiromságra. Látod, be nagy szerencse, hogy hazajött a te régi kenyeres pajtásod, a hires nagy ember, hogy megpihenjen az öreg szülei ház zsindelyes födele alatt. Lám, lám ez a nagy ember most egy regényhez ir befejezést, a te hátad mögött folyó regényhez, amelynek a hősnője ugy a Mai számunk 10 oldaL