Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-07-31 / 31. szám

iyu4 julius 31. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 3 egyoldalú, amennyiben az csupán a kisgazdákat érinti. Hát ez nem is helyes! Nem helyes azért, mert ez által a kisgazdák előnyben, mondhatnám mintegy privilégiumban részesülnének a többi kis emberek, munkások, kisiparosok fölött, a kiknek helyzete sem külömb, talán rosszabb az övéknél, de nem helyes ez továbbá azért, mert ez által a társadalom mintegy megtagoltatnék, — már pedig lehetetlen ezen ország társadalmát földmivelő és nem földmivelő népre osztani, — de nem helyes eme intézmény létesítése specialiter a kisgazdákra vonatkozólag végül azért sem, mert egyszerre a hitelügyet zavarná meg. A kisgazdák ennélfogva hitelhez sem juthatnának, ha földjük ki van véve a végrehajtás alól. Azért hát itt roppant óvatosan kell eljárni. Lassan, fokozatosan kell az intézményt létesíteni. Számolni kell azokkal a körülményekkel, melyek annak megvalósítására gátlólag, roszalólag hatnak; épen ezért feltétlenül szükséges ezen körülményekhez való alkalmazkodás. De másrészt feltétlenül megkívántatik, hogy a házi tűzhely védelme (homestead) ne csupán a kisgazdákra, hanem a többi kis emberekre is, munkásokra, kisiparosokra és egyéb kisebb existenciákra is kiterjesztve legyen. E nélkül meddő, sikertelen lesz minden törekvés ! Találni kell egy modus vivendit arra nézve, hogy a többi kis embereknél milyen tárgyak vonassanak ki a végrehajtás alól. A házi tűzhely védelmének az összes kis emberekre való alkalmazása illetőleg törvénybe iktatása gazdasági előnnyel járhat, mig annak a kis emberek csupán egyik ágazatára való alkalmazása megbontván az egyensúlyt, harmóniát, gazdasági, társadalmi esetleg politikai összeütközést is szülhet. idény cikk. A kánikula ősidőktől kezdve uborka szezonja volt az ujságirónak s az újságot olvasó közönségnek. Rendszerint szünetelt a politika ; a társadalmi élet zsivaja elcsendesedett s a forróság agyonnyomta az újságíró megszületendő gondolatait, a lapok címszalagjait sem szaggatta le a legtöbb előfizető, mert előre tudta, hogy csupa üresség, nyári szenzáció mered feléje a nyomtatott betűk tömegéből. Az idén szokatlanul nagy a forróság, az uborka idény azonban nem akar beköszönteni az országos sajtóra nézve. A politikai élet még mindig élénk. A parlament nem akarja nyári szünetét megkezdeni s rnegfogyva bár, de tárgyalja a költségvetést. A háborús hirek szintén nem hagynak pihenést s a közönség lázas izgalommal keresi az újságban Kuroki győzelmeit. Fájdalom, nekünk sem az országgyűlésen, sem a keletázsiai harctéren nincs saját külön tudósítónk; kénytelenek vagyunk tehát kizárólag bályos szép arcát, amely olyan nyugodt, oly kifejezéstelen volt, a mi megdöbbentette. — Ádám, édes Ádám — tört ki belőle a zokogó panasz. — No, no — mordult meg az ember, de arca nem változott. — Nem akarod — nem érdekel ? — zokogta tovább az asszony. — Éhes vagyok! — szólta el magát Ádá m ur olyan őszintén, a mi csak tőle volt várható. Edit, a ki félig térden csúszva ült o^t mellette, újra láthatta az ura arcát. Olyan volt az most is, mint az elébb. Edit megborzongott. Felállt, hogy a cselédet hívja. — Panna majd feladja az ebédet, . . . énmegyek haza . . . Ádám Editre fordította a szemét, de nem kérdezett semmit, pedig látszott rajta, hogy kezdi nem érteni a dolgot. — É3 otthon maradok, érti? — Értem — ismételte a szót gépiesen a férfi s most még szabályosabb, még kifejezéstelenebb lett az a'-ca. Csak nézte, mint szedelőzködik az asszony s mint indul az ajtónak. Egy szó, egy h ng nem jö*t ki száján. Sohase tudta meg, miért hagyta ott a felesége. Kiss Gereben helyi eseményekkel ós kérdésekkel foglalkozni. A mi szükkörű életünkben pedig erősen beköszöntött az uborka szezon. Á vidéki élet nyaratszaka nagyon csendes. A falusi ember, gazdag vagy szegény, most keresi az egy esztendőre való kenyeret; a városokból, aki tehette, elmenekült a fürdők és nyaralók hűs berkeibe; aki pedig itthon maradt, gondolat nélküli rezignációval szenvedi át a forró napokat és sóvárogva néz a láthatár pereme felé: jön-e immár egy kis üdítő eső. Estenden járunk csak az utcákon, egy kis enyhülés végett. A szürkületi séta elvisz a város legrejtettebb zugaiba, amelyeket télen nem keres fel az ember. Ezek a séták a kánikula aktualitásai. Ha valaki el akar jönni velem, szívesen vezetem. Gyerünk csak először a Síp-utcába, amelybe beletorkol a Cigány-utcának nevezett zsákutca. Ez a mi városunk legnagyobb specialitása, mert ilyen részlettel Mucsa sem dicsekedhetik. Egy kicsit hasonlít Velencéhez, mert hosszában is, keresztben is kanális szeli át s keskeny hidon jut az ember egyik partról a másikra. És milyen kilátás nyilik erről a kis Rialtóról! Az egyik oldalon egy döglött macska hűlt tetemeit mosdatja az iszapos viz, mellette törött cserépfazék maradványai himbálóznak s a bókák, mintha házi állatok volnának, barátságosan pislognak a hidon álló merész vándorra. Képzelhetetlen mennyiségű bacillus is lehet az iszapban, valamint a levegőben és meglehet, hogy ezek szerzik meg valaha nekünk azt a dicsőséget, hogy valami újfajta nyavalya révén belekerülünk a világirodalomba. A híd másik felén össze-szükül a folyó s bodza bokrok, kóró ós takácsmácsonya között vesz el a szem elől. Talán végleg el is tűnik a kertekben, vagy beleömlik a vizsla árokba. Nem tudom. Nem vagyok én Stanley, hogy a vizek forrásait keressem. A poétikus hangulatot keltő ós bacillusokat tenyésztő névtelen patak mellékfolyóját képező ér forrása azonban olyan közel van, hogy kutatás nélkül is feltalálható — a deszkakerítés mögött. Az öblögető gödrök vizét vezeti le. Ezek a gödrök valóságos áldásai a városnak. A mosónék nem kénytelenek lefáradni a Zalára s néhány krajcárért zárt körben végezhetik az öblögetést. Ez a művelet annyira fontos — amint a hölgyek bizonyára tudják — hogy annak zavartalan menetét és szabadságát némi közegészségügyi hátrányok árán is biztosítani kell. Az öblögető gödrökből szivárgó viz pedig csendesen folydogál lefelé az ablakok alatt. Holdvilágos estéken olyan illúziókat kelt, mint mikor a palazzók márványlópcsőin megtörik a canale grandé hulláma. .Beljebb azonban kiszélesedik az utca s hamar véget ér az illúzió. Csak az illat kiséri az utast. Esős és sertésvészes napokon egy hétig sem marad el tőle, mert a rendkivüli élvezettel megajándékozott szagló ideg makacsul ragaszkodik ahoz, hogy csak azt a bizonyos odőrt akarja közvetíteni. A Cigány-utcában s a Sip sugáruton nincsenek paloták, de vannak borzasztó módon nedves lakások, agyonzsúfolt udvarok. Az utca sokszor keleties képet nyújt, amiért a mangalica fajhoz tartozó disznók iránt lehetünk hálásak. Persze nem sétára való hely ez a vidék s aki megszóláskép mondaná el a tapasztalatait, megérdemelné, hogy ezt a tanácsot adnák neki: Ha nem tetszik, ne járjon erre. De én tudom méltányolni az eredetiséget s helyén való dolognak vélem az ősi hagyományokhoz való ragaszkodást. A Sip-utca még érdekesebb vidékre vezeti a a merész utazót. Szemközt egy majort talál, amely körül uzázezar trillió légy rajzik a trágyadombok fölött. A major háta mögött emelkedik egy modern kétemeletes épület: a főgimnázium. Érdekes ellentót! De még érdokesebb az, hogy a gimnáziumnak udvara a'ig van, közvetlenül a háta mögött oedig 20—25 hold kitűnő buzavetést arattak le. Besötétedett. Nem sétálunk tovább. Karcolatok. (Egy fürdölevél). Siófok, 1904. julius 26. Kedves barátom ! Kiálts háromszor éljent Siófok felvirágzására, amelyet immár valóságoö világfürdővé avattak az események. Siess mielőbb ölelő karjainkba, de a boxert és a vasbotot otthon ne felejtsd. Az unalmas tespedésnek, a fürdői élet kiállhatatlan unalmának vége van. Sportolunk, háborút viselünk és annyi páros viadal van kilátásban, hogy az őszig folyton tárgyalhatunk. Azt hiszem, olvastad a lapokban a siófoki háborút. Hát barátom, ilyent még nem látott Európa. Egy egész étterem vendég hajba kapott két gyerek veszekedése miatt. Megmozdult ott szék, pohár, tányér, napernyő és működtek a tenyerek, hogy valóságos gyönyörűség volt nézni. Abban a barátságos zugban ültem, ahol tavaly három évre való zsebpénzemet voltatok szivesek a legbarátságosabb alsósban elzsebelni. Tele volt az egész étterem. Csörögtek a tányérok, lótottak — futottak a pincérek s olyanforma csendes moraj töltötte be a levegőt, mint mikor az •elfáradt méhek zümmögnek a kaptárban. Senki sem gyanította, hogy ez a békésen vacsorázó nagy társaság a legközelebbi pillanatokban mint ellenséges tábor döntögeti az asztalokat, egymás fején töri a tányérokat s a selymes csipkés napernyők nyele tar koponyákra sujt le ádáz haraggal. Egyszerre azonban valami kis szóváltás hallatszik s közben két parázs csattanás. De már ez pof! Ezt a hangot nem lehet utánozni s egyébbel összetéveszteni. Felütöttük a fejünket. Egy pillanat alatt olyan kavarodás támadt, mint a sülyedő orosz hajókon. Az világos volt előttem, hogy valakinek a tenyere illetéktelen helyre csapott le, de hogy a tisztelt uri társaság miként kapott hajba, arról már nem tudnók számot adni. A színhelyen minden kéz megmozdult. Férfiak taszigálták egymást, asszonyok sikoltoztak s néhány remek frizura elgyaláztatott. Tépett csipkék és törött tányérak röpültek a levegőben s majd szitokra, majd botokra került a sor. Mindenki a pof színhelyére sietett. Elragadott engem is a láz. Nyakamban az asztalkendővel, kezemben villával rohantam bele a zajongásba. És oh barátom, amikor az egyik oldalon egy molett hölgy, a másikon egy dühös szeladon közé szorulva könyökömmel csináltam magamnak utat, ifjúkori emlékek csillantak fel lelki szemeim előtt. Mikor még jogász koromban a kurta kocsmák deli ifjaival verekedtünk csak azért, hogy belopjuk magunkat a leányok szivébe. Ugy éreztem magamat, mint mikor elkiáltotta magát a nagybotos: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. És mint Pouly ur legszilajabb tórója, rohantam előre. Egyszerre meglátom a Dolfit, amint rettenetesen ráz egy nyurga ifjoncot. A Dolfival haragban vagyok, mert először is kitúrt egy szép asszony gráciájából, másodszor napról-napra megver az alsósban. Hah! minő alkalom. És furakodtam tovább és ütöttem magam körül, mint a cséphadaró. A Dolfi is kapott kettőt, persze azt sem tudta kitől. Én kaptam az orromra, fejemre, de szintén nem tudom kitől. Verekedtünk ádáz haraggal. A dulakodás gyönyöre, kéje elfogott minden embert. Hogy kit, miért, hol agyalok meg, nem törődtem vele. Eltespedt minden izom a nyár kényelmei között s az elpuhult tagok mozgásra vágytak; a Balaton hullámainak edző hatása érvényre emelkedett. Ezeknek a pillanatoknak ostoba kavarodását ós gyönyöreit le sem tudom irni. Verekedni pusztán a verekedés végett! Mikor a tisztelt közönség legnagyobb része kifelé tódult s a lárma künn folytatódott, a pincérek eszeveszett száguldozással keresték a terítékeket. Hol egy kés, hol egy villa, asztalkendő s egyéb aprólékos dolog hiányzott. Ugy látszik, némelyek emléktárgyakat igyekeztek magukkal vinni, hogy életfogytiglan maradandó, jelét; őrizhessék a jeles napnak. Visszaültem a sarokba, keserves nyögéssel tapogatván fájó részeimet. Mellém telepedett Dolfi barátom is, aki az orrát fogta be egy véres kendővel. Bambán néztünk egymásra. — Mondja csak barátom — kérdi ő — k'k kezdték ezt ? heccet? — Mit tudom én! — Hát nem ismeri a feleket? — Nem én. — De hiszen maga is dulakodott. — Talán maga közelebbről volt érdekelve? — Nem én. — Azt sem tudja, ki adta és ki kapta a kiindulási pontot? — Honnan tudnám? — Hát akkor mi közünk volt az egész dologhoz ?