Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-07-31 / 31. szám

iyu4 julius 31. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 3 egyoldalú, amennyiben az csupán a kis­gazdákat érinti. Hát ez nem is helyes! Nem helyes azért, mert ez által a kisgazdák előny­ben, mondhatnám mintegy privilégiumban részesül­nének a többi kis emberek, munkások, kisipa­rosok fölött, a kiknek helyzete sem külömb, talán rosszabb az övéknél, de nem helyes ez továbbá azért, mert ez által a társadalom mint­egy megtagoltatnék, — már pedig lehetetlen ezen ország társadalmát földmivelő és nem föld­mivelő népre osztani, — de nem helyes eme intézmény létesítése specialiter a kisgazdákra vonatkozólag végül azért sem, mert egyszerre a hitelügyet zavarná meg. A kisgazdák ennélfogva hitelhez sem juthatnának, ha földjük ki van véve a végrehajtás alól. Azért hát itt roppant óvatosan kell eljárni. Lassan, fokozatosan kell az intézményt létesí­teni. Számolni kell azokkal a körülményekkel, melyek annak megvalósítására gátlólag, roszaló­lag hatnak; épen ezért feltétlenül szükséges ezen körülményekhez való alkalmazkodás. De másrészt feltétlenül megkívántatik, hogy a házi tűzhely védelme (homestead) ne csupán a kis­gazdákra, hanem a többi kis emberekre is, mun­kásokra, kisiparosokra és egyéb kisebb existen­ciákra is kiterjesztve legyen. E nélkül meddő, sikertelen lesz minden törekvés ! Találni kell egy modus vivendit arra nézve, hogy a többi kis embereknél milyen tárgyak vonassanak ki a végrehajtás alól. A házi tűzhely védelmének az összes kis emberekre való alkalmazása illetőleg törvénybe iktatása gazdasági előnnyel járhat, mig annak a kis emberek csupán egyik ágazatára való alkalmazása megbontván az egyensúlyt, harmó­niát, gazdasági, társadalmi esetleg politikai összeütközést is szülhet. idény cikk. A kánikula ősidőktől kezdve uborka szezonja volt az ujságirónak s az újságot olvasó közön­ségnek. Rendszerint szünetelt a politika ; a tár­sadalmi élet zsivaja elcsendesedett s a forróság agyonnyomta az újságíró megszületendő gondo­latait, a lapok címszalagjait sem szaggatta le a legtöbb előfizető, mert előre tudta, hogy csupa üresség, nyári szenzáció mered feléje a nyomta­tott betűk tömegéből. Az idén szokatlanul nagy a forróság, az uborka idény azonban nem akar beköszönteni az orszá­gos sajtóra nézve. A politikai élet még mindig élénk. A parlament nem akarja nyári szünetét megkezdeni s rnegfogyva bár, de tárgyalja a költségvetést. A háborús hirek szintén nem hagynak pihenést s a közönség lázas izgalommal keresi az újságban Kuroki győzelmeit. Fájdalom, nekünk sem az országgyűlésen, sem a keletázsiai harctéren nincs saját külön tudó­sítónk; kénytelenek vagyunk tehát kizárólag bályos szép arcát, amely olyan nyugodt, oly kifejezéstelen volt, a mi megdöbbentette. — Ádám, édes Ádám — tört ki belőle a zokogó panasz. — No, no — mordult meg az ember, de arca nem változott. — Nem akarod — nem érdekel ? — zokogta tovább az asszony. — Éhes vagyok! — szólta el magát Ádá m ur olyan őszintén, a mi csak tőle volt várható. Edit, a ki félig térden csúszva ült o^t mellette, újra láthatta az ura arcát. Olyan volt az most is, mint az elébb. Edit megborzongott. Felállt, hogy a cselédet hívja. — Panna majd feladja az ebédet, . . . én­megyek haza . . . Ádám Editre fordította a szemét, de nem kér­dezett semmit, pedig látszott rajta, hogy kezdi nem érteni a dolgot. — É3 otthon maradok, érti? — Értem — ismételte a szót gépiesen a férfi s most még szabályosabb, még kifejezéstelenebb lett az a'-ca. Csak nézte, mint szedelőzködik az asszony s mint indul az ajtónak. Egy szó, egy h ng nem jö*t ki száján. Sohase tudta meg, miért hagyta ott a felesége. Kiss Gereben helyi eseményekkel ós kérdésekkel foglalkozni. A mi szükkörű életünkben pedig erősen bekö­szöntött az uborka szezon. Á vidéki élet nyarat­szaka nagyon csendes. A falusi ember, gazdag vagy szegény, most keresi az egy esztendőre való kenyeret; a városokból, aki tehette, elmene­kült a fürdők és nyaralók hűs berkeibe; aki pedig itthon maradt, gondolat nélküli rezig­nációval szenvedi át a forró napokat és sóvá­rogva néz a láthatár pereme felé: jön-e immár egy kis üdítő eső. Estenden járunk csak az utcákon, egy kis enyhülés végett. A szürkületi séta elvisz a város legrejtettebb zugaiba, amelyeket télen nem keres fel az ember. Ezek a séták a kánikula aktuali­tásai. Ha valaki el akar jönni velem, szívesen vezetem. Gyerünk csak először a Síp-utcába, amelybe beletorkol a Cigány-utcának nevezett zsákutca. Ez a mi városunk legnagyobb specialitása, mert ilyen részlettel Mucsa sem dicsekedhetik. Egy kicsit hasonlít Velencéhez, mert hosszában is, keresztben is kanális szeli át s keskeny hidon jut az ember egyik partról a másikra. És milyen kilátás nyilik erről a kis Rialtóról! Az egyik oldalon egy döglött macska hűlt tetemeit mos­datja az iszapos viz, mellette törött cserépfazék maradványai himbálóznak s a bókák, mintha házi állatok volnának, barátságosan pislognak a hidon álló merész vándorra. Képzelhetetlen mennyiségű bacillus is lehet az iszapban, vala­mint a levegőben és meglehet, hogy ezek szer­zik meg valaha nekünk azt a dicsőséget, hogy valami újfajta nyavalya révén belekerülünk a világirodalomba. A híd másik felén össze-szükül a folyó s bodza bokrok, kóró ós takácsmácsonya között vesz el a szem elől. Talán végleg el is tűnik a kertekben, vagy beleömlik a vizsla árokba. Nem tudom. Nem vagyok én Stanley, hogy a vizek forrásait keressem. A poétikus hangulatot keltő ós bacillusokat tenyésztő névtelen patak mellékfolyóját képező ér forrása azonban olyan közel van, hogy kuta­tás nélkül is feltalálható — a deszkakerítés mögött. Az öblögető gödrök vizét vezeti le. Ezek a gödrök valóságos áldásai a városnak. A mosónék nem kénytelenek lefáradni a Zalára s néhány krajcárért zárt körben végezhetik az öblögetést. Ez a művelet annyira fontos — amint a hölgyek bizonyára tudják — hogy annak zavartalan menetét és szabadságát némi köze­gészségügyi hátrányok árán is biztosítani kell. Az öblögető gödrökből szivárgó viz pedig csendesen folydogál lefelé az ablakok alatt. Holdvilágos estéken olyan illúziókat kelt, mint mikor a palazzók márványlópcsőin megtörik a canale grandé hulláma. .Beljebb azonban kiszélesedik az utca s hamar véget ér az illúzió. Csak az illat kiséri az utast. Esős és sertésvészes napokon egy hétig sem marad el tőle, mert a rendkivüli élvezettel meg­ajándékozott szagló ideg makacsul ragaszkodik ahoz, hogy csak azt a bizonyos odőrt akarja közvetíteni. A Cigány-utcában s a Sip sugáruton nincse­nek paloták, de vannak borzasztó módon nedves lakások, agyonzsúfolt udvarok. Az utca sokszor keleties képet nyújt, amiért a mangalica fajhoz tartozó disznók iránt lehetünk hálásak. Persze nem sétára való hely ez a vidék s aki megszóláskép mondaná el a tapasztalatait, meg­érdemelné, hogy ezt a tanácsot adnák neki: Ha nem tetszik, ne járjon erre. De én tudom méltá­nyolni az eredetiséget s helyén való dolognak vélem az ősi hagyományokhoz való ragaszkodást. A Sip-utca még érdekesebb vidékre vezeti a a merész utazót. Szemközt egy majort talál, amely körül uzázezar trillió légy rajzik a trágya­dombok fölött. A major háta mögött emelkedik egy modern kétemeletes épület: a főgimnázium. Érdekes ellentót! De még érdokesebb az, hogy a gimnáziumnak udvara a'ig van, közvetlenül a háta mögött oedig 20—25 hold kitűnő buza­vetést arattak le. Besötétedett. Nem sétálunk tovább. Karcolatok. (Egy fürdölevél). Siófok, 1904. julius 26. Kedves barátom ! Kiálts háromszor éljent Siófok felvirágzására, amelyet immár valóságoö világ­fürdővé avattak az események. Siess mielőbb ölelő karjainkba, de a boxert és a vasbotot otthon ne felejtsd. Az unalmas tespedésnek, a fürdői élet kiáll­hatatlan unalmának vége van. Sportolunk, hábo­rút viselünk és annyi páros viadal van kilátás­ban, hogy az őszig folyton tárgyalhatunk. Azt hiszem, olvastad a lapokban a siófoki háborút. Hát barátom, ilyent még nem látott Európa. Egy egész étterem vendég hajba kapott két gyerek veszekedése miatt. Megmozdult ott szék, pohár, tányér, napernyő és működtek a tenyerek, hogy valóságos gyönyörűség volt nézni. Abban a barátságos zugban ültem, ahol tavaly három évre való zsebpénzemet voltatok szivesek a legbarátságosabb alsósban elzsebelni. Tele volt az egész étterem. Csörögtek a tányérok, lótot­tak — futottak a pincérek s olyanforma csen­des moraj töltötte be a levegőt, mint mikor az •elfáradt méhek zümmögnek a kaptárban. Senki sem gyanította, hogy ez a békésen vacsorázó nagy társaság a legközelebbi pillanatokban mint ellenséges tábor döntögeti az asztalokat, egymás fején töri a tányérokat s a selymes csipkés nap­ernyők nyele tar koponyákra sujt le ádáz ha­raggal. Egyszerre azonban valami kis szóváltás hallat­szik s közben két parázs csattanás. De már ez pof! Ezt a hangot nem lehet utánozni s egyébbel összetéveszteni. Felütöttük a fejünket. Egy pillanat alatt olyan kavarodás támadt, mint a sülyedő orosz hajókon. Az világos volt előttem, hogy valakinek a tenyere illetéktelen helyre csapott le, de hogy a tisztelt uri társa­ság miként kapott hajba, arról már nem tudnók számot adni. A színhelyen minden kéz megmoz­dult. Férfiak taszigálták egymást, asszonyok sikoltoztak s néhány remek frizura elgyalázta­tott. Tépett csipkék és törött tányérak röpültek a levegőben s majd szitokra, majd botokra ke­rült a sor. Mindenki a pof színhelyére sietett. Elraga­dott engem is a láz. Nyakamban az asztalkendő­vel, kezemben villával rohantam bele a zajon­gásba. És oh barátom, amikor az egyik oldalon egy molett hölgy, a másikon egy dühös szela­don közé szorulva könyökömmel csináltam ma­gamnak utat, ifjúkori emlékek csillantak fel lelki szemeim előtt. Mikor még jogász korom­ban a kurta kocsmák deli ifjaival verekedtünk csak azért, hogy belopjuk magunkat a leányok szivébe. Ugy éreztem magamat, mint mikor el­kiáltotta magát a nagybotos: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. És mint Pouly ur legszila­jabb tórója, rohantam előre. Egyszerre meglátom a Dolfit, amint rettene­tesen ráz egy nyurga ifjoncot. A Dolfival harag­ban vagyok, mert először is kitúrt egy szép asszony gráciájából, másodszor napról-napra megver az alsósban. Hah! minő alkalom. És furakodtam tovább és ütöttem magam körül, mint a cséphadaró. A Dolfi is kapott kettőt, persze azt sem tudta kitől. Én kaptam az orromra, fejemre, de szintén nem tudom kitől. Verekedtünk ádáz haraggal. A dulakodás gyö­nyöre, kéje elfogott minden embert. Hogy kit, miért, hol agyalok meg, nem törődtem vele. El­tespedt minden izom a nyár kényelmei között s az elpuhult tagok mozgásra vágytak; a Bala­ton hullámainak edző hatása érvényre emelkedett. Ezeknek a pillanatoknak ostoba kavarodását ós gyönyöreit le sem tudom irni. Verekedni pusztán a verekedés végett! Mikor a tisztelt közönség legnagyobb része kifelé tódult s a lárma künn folytatódott, a pincérek eszeveszett száguldozással keresték a terítékeket. Hol egy kés, hol egy villa, asztal­kendő s egyéb aprólékos dolog hiányzott. Ugy látszik, némelyek emléktárgyakat igyekeztek magukkal vinni, hogy életfogytiglan maradandó, jelét; őrizhessék a jeles napnak. Visszaültem a sarokba, keserves nyögéssel tapogatván fájó részeimet. Mellém telepedett Dolfi barátom is, aki az orrát fogta be egy véres kendővel. Bambán néztünk egymásra. — Mondja csak barátom — kérdi ő — k'k kezdték ezt ? heccet? — Mit tudom én! — Hát nem ismeri a feleket? — Nem én. — De hiszen maga is dulakodott. — Talán maga közelebbről volt érdekelve? — Nem én. — Azt sem tudja, ki adta és ki kapta a kiindulási pontot? — Honnan tudnám? — Hát akkor mi közünk volt az egész do­loghoz ?

Next

/
Oldalképek
Tartalom