Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-07-24 / 30. szám

» Zalamegye, Zalayármegyei Hírlapi 1904. julius 24. honnan kerül ki a föld óriási terhe s mi marad beruházásokra? Szegényebbek vagyunk, mint egy évvel ezelőtt s ebben a rosz esztendőben újra sok millió terhet vett magára a nemzet. Vakáció. (K. M.) Ismert francia iró mondotta, hogy az élet gondjai a gyermek első iskolai feladatával kezdődnek. Itt kezdődik a siker és sikertelenség váltakozása, az élet harca, az emberek győzelemmel és elbukással váltakozó versenye, mely már a gyermek lelkében is nyomokat hágy, előkészítve azt a nagy háborúra, mely azután nem végződik előbb, mint a mindent kiegyenlítő, jónak és rosznak egyaránt végetvető sír csöndes világában. A tanév tiz hónapja a szorgos munkában, folytonos elfoglaltság között elrepült, szerte reppentek ifjaink, örömmel eltelve szivükben, ajkaikon vidáman hirdetik a szétoszló diákság legédesebb örömét: „vivant vacationes" — „vivát vacatio"! Voltak ugyan a szétoszlók között bánatos arcok is, a kik ugyan csendesen ós zajtalanul sompolyogtak el az iskolaházból! Szokatlan szerénységgel dugták el azt a közhasznú papirost, amelynek neve „bizonyítvány" ! Ok spártai jellemek módjára homályban akarnak maradni, elvük ellen van az érdemsorozattal való dicsekvés! Ne foglalkozzunk e komor képpel, melynek különben is az a tanulsága, hogy nem csupán fiak bűnhődnek az apák bűneiért, de a fiuk egy évi hanyagságának keserű levét is a szülők isszák meg, kiknek szíve szomorúsággal telik el s egy elvesztegetett esztendő költségeit kell elviselniük I Csak hadd vakációzzanak a diákok, hadd örüljenek a kedves otthonnak, az erdő- s mezőnek, a falak méla osendjének 1 — Mi, a kik már kivénültünk az iskola falai közül, ne irigyeljük az ő tiszta örömüket! Legyenek szilajok, hisz szilaj volt az ifjúság minden időben! Ha mi nem ifjodhatunk meg, miként kívánhatnánk, hogy az ifjúság megvénüljön ! A múzsák csarnokai csendesek lettek, a kapuk lezáródtak! — Elbúcsúztak a kis és a vén diákok. Itt megálljunk csak egy rövid pillanatra! — Szálljunk csak vissza a múltba, midőn mögöttünk záródtak be az iskola kapui! — A mi tapasztalatainkból talán merít a néhány héttel előbb búcsúzó víg diáksereg is! Mennyi ábránd, mennyi édes álom foszlott szét a régi kapuzárás után. Az élet csuffátette az ifjú és a jó szivek ábrándjait, elbuktatván a nagyra termettet, a boldogságra méltót, fényben, kegyben részeltetvén a silányat és dicsőségre érdemetlent. A diák szobáoska szűk, de boldog világát az élet szürkesége váltotta fel! A sok keserves küzdelem feledtette a vidám, jó pajtásokat s velük együtt az egész ifjúkori tündérországot. A kinek utja hegyoromnak tartott, ment fölfelé, akinek sorsa a völgyet juttatta, sietett a lejtőn lefelé és sohasem találkoztak többé. Vagy a kik találkoztak, azok nem voltak többé a régiek, a hajdaniak! Ez az élet — vakációzó ifjak ! — Nagy iskola ez ! Öröme is van — de bánata is sok! Semmit —• de semmit sem ad ingyen, még az örömet is lemondások árán szerezhetjük meg! — De hát küzdésre vagyunk teremtve ugyebár? — Mondjátok csak! Ugy van! Küzdelem az élet! Ez acélozza az izmokat az élet komoly tornájában és a nehéz küzdelem megváltotta jobb jövő és az abban való édes reménység dagasztja az élet iskolájában járók kebelét. De már nincs vakáció! Hiszen a mi kötelességünknek nincs szünete! — A közügyek emberének csak ugy nem jut vakáció, mint a hivatalok, a szerkesztőségek rabszolgájának, kinek a tűző nap, izzó nyár csak börtönőre s nem a természet szépségeit feltáró nyájas kalauza! Azért csak vakációzzatok boldogan! Éljetek az ifjúság gondtalanságával, örüljetek a szabadságnak, melyet csak addig mondhattok magatokénak, mig ifjak vagytok! — És ha néha komolyak akartok is lenni, gondoljatok az élet nagy iskolájára, a hol csak egyszer lesz kapuzárás! Mert hát mireánk is — az élet iskolájának mindig felejtő, eleget sohasem tanuló vén diákjaira szintén felderül a nagy vakáció, akkor lesz az, hogy a halál, ez a komor, vén pedellus megcsendíti a végóra csöngetyüjét, feltárja a nagy kaput, melyen tul egy szebb és jobb világ végtelen és örök szabadsága fogadja a haza siető, de már fáradt vándort. — Kileptünk az ajtón, jól tudva, hogy helyünket uj nemzedékek, ujabb és ujabb emberöltők foglalják el s mi vissza nem térhetünk többé! Ők csak ugy emlékeznek majd reánk, mint a hogy a diák ismeri elődjének a padba faragott nevét. Eonyit érnek néha műveink s kérdés, kiéi'demeltük-e ez élet nagy vakációjának, a halálnak csendes, örök nyugodalmát?! Utazások. Amint beköszönt a nyár, megindul az utazók népvándorlása, amely tolong a világ szép tájai felé. Az utazás a kulturembernek valóságos életszükséglet. Élvezeteket nyújt s a tapasztalatok bőséges anyagot szolgáltatnak az önművelésre, a kell egyet lendíteni a körvonalon, a silhouetten. És meglendíti azt a vonalat. Azután forgatja, hogy minő profilt mutat erről, meg arról az oldaláról. Nem kajla, nem pupos-e? Ha baj esett a vonalon, az a simogató ujj addig simogatja, amig helyessé lesz. És simogatja szeretettel, mintha az a sárga agyag a gyermeke szőke haja volna. Simogatja szeretettel, elnéző szeliden, javító béketűréssel, akár a jó szülő. Egész lelkével résztvesz a bögre megszületésében. Ő az örömapa. Az ő gyermeke ez a kis feketeség. Rajta van a családi hasonlatosság, mert ezt csak Pintér József uram formálja igy. Belé van zárva a szeretete, a gondossága. Tehát a szive. Sőt belé van zárva a perc hevülése vagy nembánomsága, a pityókossága vagy komolysága, a csalafintsága vagy józan becsülete. Az engedékeny, puha agyag minden lehelletnyi nyomot fölvesz magára. Fotografia, sőt életrajz. De leginkább jellemrajz. Minden bögre, amely igy készül, cserépbe vájt okmány egy emberi lélekről, akár intimina sumir agyagtáblája. Igy formált az ősember is, akinek ötvenezeréves cserepeit most ásogatja ki a tudomány. Ő is ezt a munkát végezte, még pedig betű szerint igy. Egy körömfeketényivel sem másképpen. Amikor a nyirkos agyag a keze közé került, épp igy szikrázott belé a lelke, a kedélye, a jelleme. Minden ugy történt itt akkor is, mint ma a gölöncsér-műhelyben. Akkor is más volt az ember, mihelyt a nyirkos agyag formáló kezei közé került, mint egyéb időkben. Akkor is a munka szelid lázát érezte, a teremtés gyönyörűségét, valóságos agyag-inspirációt. Akkor is tudta, hogy a mit formál, az valami különleges érték, amelynek atyafiságos becse is van. Akkor is élvezett az ujja puha hegye, amidőn végigsiklott a bögx-etesten, akkor is akaratos lendüléssel nyomta, terjengette a puha matériát. Az én gölöncsérem és az ős-gölöncsér egy. Semmi észrevehető külömbség nincs köztük. A munkáik is tökéletesen egyformák. Ha e mellé a kis fekete bögre mellé odafektetem a világtörténet tiz vastag kötetét: akkor kél a respektusom. Minő semmi ez a tiz kötet, ami tele van múlással, elhamvadtsággal s minő nagy ez a bögre, amelyen számlálatlan évezredek mit sem változtattak. Kell hogy több legyen ebben a bögrében, mint az a vegyi formula, amelyről a cikkem elején irtam. Ha kissé elgondolkozom rajta, rá is jövök. Az van ebbe a kis fekete bögrébe zárva, a mi változatlan kincse az emberiségnek s ami az egyetlen örök és állandó, amióta ember lett s ember lesz a föld vidékein. Ez a mindenek felett szuverén és örök uralkodó talán a művészet. Lyka Károly. gondolkodásra. Az utazás nyújtotta élvezetekórt, tanulságokért a nyugati ember nem is sajnálja az anyagi áldozatokat, a fáradságot. Alig van a nagy világnak olyan nevezetesebb pontja, ahol angolokkal, németekkel ne találkoznék az utas, akik évről-évre útra kelnek, mint a vándormadarak, hogy felfrissülve, uj tapasztalatokkal gazdagodva térjenek haza a régi munkához. Magyar ember aránylag legkevesebb akad a turisták között. Az utazás nálunk még nem vált annyira életszükségletté, mint nyugaton. Nagyon kényelemszeretők vagyunk ós uri hajlandóságaink miatt nem tudunk olyan jól és olcsón utazni, mint a praktikusabb nemzetek fiai. A magyar ember a pihenést úgy értelmezi, hogy kiheveri magát. A szó szoros ós fizikai értelmében pihenteti a testét, lelkét. Ezért a fürdők, az édes semmittevésnek s a fényűzésnek szánt üdülőhelyek tele vannak magyarokkal; a szeges talpú cipőt s a háti zsákot azonban kevesen szeretik. Az utazás nekünk még fényűzés, vagy elkerülhetetlen rosz. A fényűzést csak a gazdag ember engedheti meg magának; a középsorsu ember pedig csak akkor ül vasútra, ha muszáj. Még a régi világból maradt nézetek uralkodnak felettünk s többre becsülünk egy névnapi murit, vagy táncos bucsut, mint a lomniczi csúcsot. Legfeljebb a divat képes ránk pressiót gyakorolni. Ez a nagyhatalom sok magyart mozdít meg, hogy fürdőkbe kalauzolja az egészséges embert. Fürdőkbe járni divat i a ki nem nyaral, ledegradálja magát. És sok család elvonul unalommal teljes, poros falvakba; drága pénzért rosz ellátást élvez; végig szenvedi a nyári hőséget csak azért, hogy őnagysága elmondhassa kérdezősködő barátnőinek: az idén kitűnően nyaraltunk. Ebből a keserves nyaralásból, valamint az e célra heteken keresztül készülő toalettek árából kikerülne egy gyönyörű utazás költsége. A magyar ember azonban, ha már rászánja magát a turista életre, a leginpratikusabb utazója a világnak. Ha egy szürkébe öltözött urat, kurta szoknyás hölgyet, fényképező masinával felfegyverkezett ifjút lát az ember, akiknek öszszes csomagjuk elfér a hónuk alatt, vagy a hátukon, ezek bizonyosan angolok, akik heteken keresztül vannak uton. Az a kifogástalanul öltözött uri ember, aki után három koffert cipel a hordár (mindegyik ládán cimer vagy korona ékeskedik); aki minden nap máskép öltözik s drága szivart füstöl és szórja a borravalót: ez magyar ur. Az angolok még hosszú ideig fognak utazni, ellenben a magyar ur hamarosan visszafordul, mert a kosztot nem birja a gyomra. Itthon pedig arról tud leginkább beszámolni, hogy nincs párja a magyar konyhának. A ki a vasútnál felül az omnibuszra s a szállodákban első sorban aziránt érdeklődik, hogy mennyibe kerül egy napra a szoba, hogy adnak egy ebédet s mi van a vidéken látni való: az német gyáros. A ki ellenben kiválasztja a legelegánsabb kétfogatut, bőröndjeinek társaságában berobog a hotelbe s nagy hangon szobát kór, mert alkudni restel (természetesen a legdrágább szobát kapja); aki azután parádéba vágja magát, felkeresi a legnépesebb helyeket ós gusztálja a szép nemet: ez nagyságos magyar ur, vagy tekintetes szolgabíró ur, aki lenézi a garasos németet. A magyar középosztály hölgyei pedig óppenséggel nem tudnak utazni, mert a férjek réme : a kalapskatulya és egyéb apró csomag nem enged szabad mozgást. Hegyet mászni, gyalogolni, omnibuszra ülni —- no még csak az kellene 1 Uri nép vagyunk. Ha nem utazhatunk a mi felfogásunk szerint urasan, akkor nem utazunk sehogy és ha urasan utazunk, urasan költünk, de nem sokat látunk. Mert hát első a kényelem. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. Jobb a kandalló mellett melegedni, árnyas fák alatt hiiselni, mint látni, tapasztalni. A ki őszinte akar lenni s aki elég szigorúan meri önmagát birálni, másokkal összehasonlítani, bizony bizony belátja, hogy a magyar középosztály — bár alapos képzettség, jó modor, műveltség tekintetében kiállja az összehasonlítást más nemzetekkel — a kulturális igények tekintetében még hátra maradt. Érdekes az utazó magyar olyan helyeken, ahol műkincsek vannak összezsúfolva. Az angol bemegy a muzeumokba s amit érdekesnek talál, alaposan megnézi, kikeresi a Baedeckerből, elolvassa a történetét s addig el