Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)
1904-12-25 / 52. szám
1904 december 18. »Zalamegye, Zalavármegyei^Hirlap« 7 sőt Kőfejő úr kis fia bőgve ment haza, mert egy fővívó csemetéje avval kiosinyolte le, hogy az apád csak viziló. Igy csúfolták az úszókat, akik a dolog természetéből folyólag csak nyáron gyakorolták magukat a szerény Karakó térdig érő vizében. A bomlás határozott előjelei mutatkoztak az egyesületben. Még a hegymászók is visszatértek az alsóshoz, mert elfogyott a tavalyi szüret összes hozama.. A távgyaloglók hosszabb túrra nem mertek vállalkozni, a vívók nem asszózhattak már, mert az összes kardok ki voltak köszörülve. Egyszer azután Karakó úr, az eszme szülője is eltűnt a városból, néhány váltó ós fájó szív hátrahagyásával. Nem sokára kaptunk hirt róla. A karakónyomoródi uri társaság minden tagjához- érkeztek ilyenforma levelek: „Karakó (Krausz) Benő ügynökünk közvetítésével megrendelt kerékpár, vadászfegyver, vívó kard, stb. stb. ára fejében X. koronát 3 nap alatt méltóztassék beküldeni, ellenkező esetben kénytelenek lennénk stb. stb." Kőfejő Gábor volt az. egyetlen, akinek hasznot hozott a sportegylet, mert sorban végrehajtotta az egylet minden tagját, sőt talán önmagát is. Holtomiglan—Holtodiglan. „Ott a pavillionban, ott legyen a templom, az asztalt leterítjük, az lesz az oltár és hogy még ünnepélyesebb legyen, gyujtsuk meg a két kerti lámpát. — Igy ni! — Bandi, Marci vőfélyeim, hol vannak a koszorús leányok, na Pista, násznagy ur, aztán ne sirjon, ha Duduska engem fog csókolni, mert én leszek ám a vőlegény!" . . . Játszottak a gyermekek szép nyári napon, virágos kertben, boldogan, virágillattól elkábulva, pacsirta szótól elbűvölve és folyt a játék, sorakozott a lakodalmas sereg, kipirult arcok, göndör fejecskék súgtak-búgtak, mignem oda értek a templommá átalakított pavillonbay ahol Edike már ott térdelt menyasszonykája mellett, várván a pap áldását. Egész ünnepélyesen, ihlettől áthatva mondták eí a „Holtomiglan—Holtodiglant", és ártatlan szemecskéjüket égnek emelve, megesküdtek, hogy be is tartják híven, igazán, éltök végéig e szent fogadalmat. Sok óv mullott el azóta. Duduskából nagy leány lett, Edi pedig kikerült a kollégiumból. Majális volt a városkában, összegyűlt apraja, nagyja tavaszi levegőt szívni, élvezni, mulatni, örülni. — Ott volt Edi is. Ő ma nagy úr, rendező. Sürgött, forgott hivatalának teljes tudatában, gondoskodva róla, hogy leány a táncnál ülve ne maradjon, a tűzijáték sikerüljön és a cigány ropogósán húzza a táncok legszebbikét, a pajkos, a kedves, a bút felejtető csárdást. Táncolt is tőle telhetőleg, élvvel, örömmel, szívesen egy kis helyeske barna babussal. Ep felcsapta fejét, hogy torkaszakadtából kurjantson, mikor belépett Duduska a táncolók sorába, igézőn, édesen, mint egy földre szállt angyal. Édes mosolygása, mellyel Edit üdvözölte, kis gödröcskét ásott mindkét rózsapiros orcájára, a napnak egy fényes sugara játszadozott, kergetődzött Duduska bodros, göndör fürtjein. Ugy állott ott Duduska, nagy fekete szemeit Edire emelve, ki halott-balványan mindent, ami körülötte történik, elfeledve repült Dudushoz s nagy felindulásában köszöntés helyett mást sem tudott szólni, mint: .,Jaj de szép az én feleségem!" Aztán verejtékes homlokát törölgetve, Duduska kezecskéjét ái fogva azon gondolkodott, hogy mint felsőbb lényt leborulva imádja-e, kérve őt, hogy hallgassa meg, vagy beszéljen-e vele mint földi lénnyel, hozzá hasonlóval, forró szerelemről, örök hűségről, földi boldogságról. Almából Dudus anyja rázta fel. A jó asszony azt mondta Edinek, hogy ne álljon itt, emberek csodájára, hanem vigye leányát táncra; úgyis eléggé resteli, hogy annyi fül hallatára oly bolondos kifejezést használt. Na, de nem baj, hiszen csak gyerek, mondta. — Erre aztáu feleszmélt Edi. Fogadkozott, hogy helyt is áll szavának és tudja jól, hogy Duduska is mellette lesz. Hiszen ők szent fogadalmat tettek. A kis leány irult, pirult s nagy merészen bevaLlotta gyerekszerel mét. Aztán ott hagyták a bámuló mamát. Csak reggel leié., mikor a tánctól elfáradt leány lassan hazafelé tipegett, vonhatta kérdőre 1 a mama szép Duduskáját. Szerencse, hogy sötét j volt a kocsiban; az aggódó anya nem láthatta j leányának égő', majd halvány arcáit, a könyekj tői elborult szemeit. Sajgó szívvel hallgatta ! leánya vallomasát,, azon tűnődve, hogy még \ mennyi csalódás érheti szegénykét, mily hamar | borura válik a derű, és mennyi kínt, szenvedést kell átélnie, mig végig járja, a csalódás útját, hogy eljusson a kiábrándulásig. Végre a leányka zokogásra fogta a dolgot, reáborult anyja vállára ős keservesen sirt. » * * Edi megtartotta igéretót és hosszú-hosszú leveleket irt a Duduskának. Minden levél egyforma és mégis mindegyik más. A remény, a a hit, a szeretetről szólt az egyik, a. bizalom, a hűségről, a szerelemről a másik ... és Duduska boldog volt . . . Nagy pelyhekben hult a hó, mikor a levélhordó betoppant. Duduska öröm| repesve futott az ajtóhoz, de nagy szomorusáI gára, nagy osalódására nem ő neki volt cimezve Edi levele és erősen dobogó szívvel,, lüktető fejjel vitte szerelmese irását anyjához. — Sirásra álló szájacskája és a könytelt szemei azonban | kifejezést változtattak, mikor a mama Dudusnak ) adta át a levelet. — Hisz megkéri ünnepélyesen drága Edije, azt irja, ha most nem is, de 2—3 év múlva képesnek fogja érezni magát szeretett, egyetlen, angyalos feleségét eltartani. Engedjék meg, hogy a karácsony óltök legboldogabb ünnepe legyen, amidőn az anyai kéz | összefog két szerető kezet, megáldja két egymást • igen nagyon, sirig szerető gyermekét. Még sok ! eskü, sok igéret volt a levélben, de Duduska : szemei mindig, csak e pár sort keresték, hogy i aztán ismét búra válva, szomorúan nézzen i édes anyjára, — mert az oly hallgatag, — mert j az nem szól. Dudus a drága levelet fehér kezei ; közé fogta, reányomta a fekete irásra rózsa! ajkait, ugy borult anyjai lábaihoz, azokat körülfogva és könytelt szemekkel fuldokolva, kérve, | esdve, tegye őt boldoggá, engedje, hogy az ] -idei karácsony neki legszebb, legdrágább ajándékát hozza meg, had jöjjön, had lássa, had ölelje, had csókolja egyetlen szeretett mindenét, vőlegényét. És a jó anya nem tudott ellentállni. • * * Ismét tavasz van. Szép tavasz, — virágillattal, madárzengóssel, napféunyel van tele a ' levegő; minden fűszál, minden levél, minden I madárka örül a létnek, minden szerelemről be] szél. Az ágon madár a párjával dalol, a lepke párosával játszik a virágon, a virág összehajt a | virággal csókolódzni, a nap a földet, a, hold a ! csillagot szereti, — minden, minden szeretni • vágy. Ugyan miért oly csendes a bűvös, bájos j kert, miért oly komor a há;, miért nem néz ki j a fehér csipke függönyök mögül egy édes szem' pár, egy rózsás arc, egy karcsú termet? Lassan súgva beszélnek a házbeliek, csendes járásuk be sem hallatszik a szobába, néma csend mindenütt, hisz beteg a kincs, beteg a galamb, beteg, nagyon beteg a Duduska. — Csendes sötét szobában habos vánkosok közt, kipirult I arccal fekszik ott a kis leány. A hiven ápoló, virrasztó jóságos anya egy-egy nehéz sóhaja és a kakukkos óra ütó-e veri fel a csendet, máskép nyugodt minden. Mindig sürübb lesz az anya sóhaja, mindig égőbbek a leányka orcái, mindig fénylőbbek a szemei, száraz köhögése erősebb, mindig erősebb. i És Edi látogatásai mindig ritkábbak lesznek, í mintha már nem is szeretné. I „Anyám, hát ird, hogy jöjjön, hogy nézzen; | nezése gyógyít, jelenléte erősít, beszéde balzsam, í csókja megváltás. Jöjjön, gyógyítson, erősítsen, | váltson meg a haláltól. Hisz még fiatal vagyok, még tavasz, még kikelet van nálam is. A fa uj levelet hajt, a rózsafának uj bimbói jönnek, a madarak vissza jönnek délről, csak én hagyom itt a világot, énneken szól a pusztulás, ón hervadjak el idő előtt, csak ón ne Ízleljem meg az öröm, a boldogság, a szerelem illatát? De miért is, mit vétettem, kit bántottam, miért én, én . . . És piros lesz a habos vánkos, ós fakó lesz a láztól égő arc és hangzik a sötét szoba a száraz, a tompa, a ziháló köhögéstől. — Fuldokolva, zsebkendőbe rejtve zokogását rebegi az ! anya: „Mennyei atyám el ne hagyj!" . . . : »Edikém megjöttél, Edikém szeretsz, Edi nézz j rám, ufcty-e hogy szeretsz, ugy-e hogy én vagyok í a te édes menyasszonyod, ugy-e hogy el nem hagysz, hogy nem engedsz meghal ii; mert látod ] élni akarok, hisz oly szép az élet. Majd ha • feleséged leszek, majd akkor nevetünk mind, I mind, hogy milyen bohóságokat beszéltem a í csúnya halálról. Ugy-e te nem adsz neki; ne, J ne, ne adj! Edi fogj meg, csókolj meg, karolj , át, ne adj, ne, ne . . . | Talán félsz tőlem, azért jösz oly ritkán, vajjy : mást szeretsz, Edi, Edi, te!? Te mást szeretsz, nem engem, látom, tudom, érzem mást, mási ! Szerelem, csalódás, együtt jár, tudom. — I^y kell lenni. De most, mikor tőled vártam a gyógyulást, tőled az életet, most ne hagyj el.c Hiába csitította, hiába vigasztalta, hiába dédelgette most már Edi Dudust, nem hitt neki, de nem is hagyta szóhoz jutni. Csak mikor anyja belépett a szobába,, nézett ugy, mint már régen nem és tiszta hangon, vidáman, szólt mintha egyszerre uj gyökeret vert volna nála az egészség. Kérte anyját, szeresse vőlegényét mindig, úgy mint a hogy azt most ő miatta szereti, bármint legyen is ezután; aztán vőlegényét odahuzta magához, kérte, esküdjék me^, hogy csak őt szereti, hogy csak ő vele le iz boldog ós ha már meg keil halnia, soha mást el nem vesz. Edit a. leány beszéde nagyon felizgatta, sajnálta szegény beteg teremtést, de vonzalmat, szerelmet, oh azt már régen nem táplált iránta. Most is a másikra gondolt, arra a tüzes, éj hajú, éjszemű, fekete babusára mint ő nevezni szokta ós csak csupa sajnálatból, könyörületből térdelt le Dudus ágya elé, hogy talán az utolsó csókot nyomja homlokára, — mert ajkon, oda nem csókolhatja, az csak a másiké, csak azé, menyasszonyáé nem. — És ahogy fölébe hajol, hogy a még mindig szép alabastrom homlokot csókolja, zsebéből kiesik egy kép — az „Ő" képe. A leány meglátja, elkapja, vőlegényét egész erejével eltaszítja magától ós hangos jajgatással, zokogva kap szivéhez: „Edim, én egyetlen első, utolsó tiszta szerelmem, vőlegényem, mindenem, te, te, te öltél meg. Meghasadt a szegény, a megkínzott szivem. Légy bol ... de megint egy erős roham vesz erőt megsanyargatott testén, patakban ömlik szájából, abból a szerenyeszájból a piros vér és egyik kezévól a vőlegényére mutatva, a másikat görcsösen szivéhez. szorítva — hunyja be örök álomba szemeit. * * * Egy óv múlva lakodalmas menet halad a templom felé. Boldog a menyasszony, boldog a vőlegény. Egy kis ház ablakából szomorú öreg asszony nézi a nászmenetet és suttog magában: »Milyen jó vagy te Uram Istenem, hogy mindenkinek adsz vigasztalást, feledóst és hogy a sirok felett nyíló virág épugy pompázik, illatozik, mint az erdők, mezők tavaszi virága. Csak az anya szíve tudja érezni mindig, mit jelent az: egyformán holtomiglan, holtodiglan. És jól rendelted ezt igy, Uram, mert az anya szivének a tájdalom is édes azokért, akiket szeretett. És az öregeasszony szerető szemekkel nézett a vőlegény után. M. K. B. Az a „másik" ... Irta: Rovenszky Árpád. . . . Tovább már nem bitóm titkolni és érzem, hogy legelső sorban neked kell elárulnom . . . Ö szeret engem! Kedves anyám gondolj vissza azon órára, mit éreztél akkor, midőn atyám megfogta kezedet és szemedbe nézett, hogy azt mondhassa: „szeretlek 1, 1 . . . Ama boldog órának emléke lágyítsa meg szivedet és örülj gyermeked boldogságának. Adjátok áldástokat leányatokra, hogy ő is oly boldog lehessen, mint ti voltatok. Ernő a legközelebbi napokban meglátogat benneteket, és megtcér engem tőletek. Ti is megfogjátok szeretni akit én máris teljes szívemből szeretek. Kezeiteket csolkolja szerető leányatok Mici. A levél kiesett az anyának kezéből. — Mi bajod van Róza, egészen elsápadtál? Csak nem történt valami szerencsétlenség Micivel? — kérdó férje aggódva. — Hála Istennek, még eddig semmi; különi ben olvasd el te is György a levelet . . . Csak ne engedtem volna el azt a leányt . . .
