Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-19 / 25. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1904. junius 19. jük a példaadás nagy tetteit. Elmélkedjünk a példairás gondolatain. Ez emlékoszlop varázsa nyissa fól előttünk eszméinek és alkotásának világát. Keressük az aranyfonalat, mely hősünk életét összeköti a nagy célokkal, a melyeknek szolgálatába adta minden erejét. Keressük fejlődésének mozzanatait, melyek a költő, iró gondolatvilágát a hadvezér és államférfiú tetteivel oly ritka összhangba olvasztják. Nemzetségének ragyogó történeti múltja, az első gyermekkori behatások lelkébe lehelték a harci dicsőség szomját. „Nagyobb kötelesség harcolni a hazáért, mint a múzsát szolgálni" e jelszó sokszor fordul elő irataiban. Költészetét is harci eszköznek tartja, mellyel kortársainak hadi vitézségét a haza védelmére, a haza fölszabadítására, a haza függetlenségére uj lelkesedésre akarja éleszteni. Már gyermekkorában itt a csáktornyai várudvarban fogant meg lelkében a harci dicsőség ihlete. Atyja, az egész valójában nemes és bátor György lehelte bele a harci tüz melegét. Róla jegyzik tol, hogy »nem volt hőshöz vagy a legnagyobb fejedelemhez illő dolog, a mely hiányzott volna belőle*. Őseinek nagy hagyományai hatalmukba ejtették a fogékony ifjú elméjét és szivét. Magyarul és horvátul dalban és regében hallotta dicsőíteni a Zrínyi nevet — mondja róla a történetíró — s nem egy öreg fegyveres szolga lehetett, a ki nagy ősének, ama régi szebb idők főbajnokának csodás tetteiről élő krónikás volt. E nagy tettek hagyományai képezték első sorban katonává. »Magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai — irja ő maga — s azok nagy lelkének umbrái nem hagynak nekem aludnom . . .* Megjelennek álmaiban is az ősök s igy szólnak hozzá : »Ne keresd a gyönyörűséget, látod-e romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verítékkel és untalan fáradtsággal nyertünk és sok száz esztendeig megtartottunk, kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd fáradtságodat, ne szánd véredet, ne szánd életedet. Ezekkel az ösztönökkel serkentenek — úgymond — nyugodalmamba.* A hatalmas haroi erő nyilatkozik meg epikai költészetében is. Ha fölrázó gondolatokat, i viharzó érzések világát festette: ott volt igazán nagy. Epikára termett. Ott ragad meg, a hol széles vonásokban rajzolja meg époszának méreteit. Nem a verselés finomsága, a nyelv bája, vagy dallama emelik költészetének szépségét, de a tartalom ereje és a szerkezet hatalmas arányai. Az erőteljes hang az ő hangja. Ez katonás, harcias lelkének költői szine és zamatja is. A csáktornyai vár harci emlékeinek, a nagy családi hagyományoknak hatása volt az a termő réteg, mely nagyra nevelte azokat a magvakat, melyeket a biboros gyámja, Pázmány Péter által vezetett humanisztikus nevelés és oktatás hintett az ifjú lelkébe. Ez a .nagy gondolkozó és nagy diplomata, ki »tudományosabb és magyarabb* volt mindenkinél, kiváló gondot fordított Zrinyi Miklós és testvére, Péter, a későbbi bécsújhelyi mártir nevelésére. Ott, a biboros főpap udvarában, a szellemi ós politikai élet minden szála összefutott. Ott látta Zrinyi Miklós a század vezető embereit. Ott szívta lelkébe a század mozgató eszméit. Ott közelben szemlélhette a nagyeszű államférfiú messze kiható terveit, töprengéseit, egyházi és államférfiúi működését. Ott vált lelke fogékonnyá a világot mozgató erkölcsi tényezők iránt. Az irodalom, a művészet tiszteletének, a lelki szükséglet finomságainak ott nyitotta meg elméjét. Ott emelkedett annak tudatára, hogy a hazának ügyeit sem politikai, sem szellemi vonatkozásaiban nem szabad elszigetelt, szük látókörből fölfogni, hanem az európai közviszonyok magaslatára kell emelkedni. Ott látta, hogy az igazi meggyőződés szolgálatában minő eredményeket lehet elérni a szellem fegyvereivel. Ott látta, hogy az ország prímása, ki lelkének szent hevületében a katolocizmus helyreállításában hitte az Isten kiengesztelését ós a nemzet jövőjének biztosítását, hányszor támogatta a nádorral szemben is a protestáns erdélyi fejedelemséget csak azért, mert ezt a magyar nemzeti eszme követelte. Mindezek a benyomások megfogamzottak az ő lánglelkében. Ennek lehet tulajdonítani, hogy oly erős érzéke volt az erkölcsi tényezők iránt. Senki sem tulajdonítot t az erkölcsi tényezők horderejének nagyobb súlyt, mint Zrinyi Miklós. Senki sem foglalkozott többet irodalmi munkáiban is a ^hadviselés moráljával*, mint ő. Sehol sem hallotta annyit, mint Pázmán udvarában, hogy a magyar megromlott, Isten haragjában alázta meg, Istent ki kell engesztelni. Ez vált époszának is alapeszméjévé. Mennyire ez volt a kor urakodó eszméje, legfényesebben bizonyítja, hogy az 1546-iki törvények II. cikkelyében az országos rendek kimondták, hogy a magyar nemzetet bűneiért haragjában veri a megbántott Isten. Mikor Zrinyi Miklós férfikora delén békét, türelmet hirdet a különféle vallásúak között, midőn a közös ellenségek ellen összetartásra buzdít minden magyart, talán akkor váltotta ki lelkéből annak a példának a hatását, a melyet a katolikus hitnek igazi apostola, Pázmán adott, midőn az erdélyi protestáns fejedelemséget a magyar állam nagy nemzeti érdekéből támogatásra találta méltónak. Mély hatással volt Zrinyi lelkére olaszországi tartózkodása is. Az olasz költészet, irodalom és művészet varázsa alatt állott. Csak ugy tanulmányozta Tassot, Ariostot, Marinit, — mint Machiavelli politikai és hadi iratait. És tanulmányozta eredménnyel. Költői lelkét magas szárnyalásra keltette a »La gerusalemme liberata.« Aristótól utmutatást vesz az Obsidio Szigetiana nagy epikusa. Itt, a klasszicizmus megszentelt földjén újra ós újra élvezi az Iliast és Odisseat, Hornért és Virgiliust, a nagyszombati tartózkodásból is e régi ismerőseit. Mindezek hatása ott van a nagy epopeában, mely fényes példája annak, hogy nem vesztett eredetiségéből, költői egyéniségéből semmit sem az által, hogy komolyan tanulmányozta az epopea törvényeit, melyeknek hódolt a világirodalom minden nagy óposza. Politikai ós hadtörténeti munkáit nemcsak a széppróza, de a tartalom fajsúlya dicséri. A hazafias bánat kesergő hangja szólal meg nagyjelentőségű politikai irataiban. De ez a hang nem a mélabús tépelődés borúja, mely sokszor elfogja a magyar szivet. 0 nem arra akarja hangolni a magyart, hogy mélabús tépelődéssel, elzárkózottsággal a mulandóság emlékein töprengjen. Ellenkezőleg, ő tettet, munkát követel a magyar fajtól, a midőn fölkiált : „Nem kell az idegen népek vitézségét tagadni, sem segítségüket megvetni, de elsősorban a magyar lásson dolgához a maga érdekében ..." „Elfutunk? — kérdezi — nincs hova." „Sehol Magyarországot föl nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem megyen, hogy minket elhelyeztessen belé, a mi nemes szabadságunk az ég alatt sehol sincs, hanem Pannóniában. Itt nekünk vagy győznünk kell, vagy meg kell halnunk." E végszavakban mintha a „Hazádnak rendületlenül" lángszavai szólalnának meg. Munkát, fáradtságot, kitartást követel. Szemébe vágja bátran az akkori nemességnek, hogy pattog és kevélykedik a nemesi titulusával, de annak a megbizonyítására semmit sem cselekszik. Az ifjak haszontalanul élnek. Mit tanulnak? Innya. Mit, többet? Pompáskodni, egy mentét arannyal megprémeztetni, egy kantárt pillangókkal megcifráztatni, egy forgóval, egy varrott lódinggal piperkedni, paripát futtatni, — egy szóval esküdni, hazudni ős semmi jót követni. Senki nem tanul jó tudományt, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson, hallhasson, tudhasson abból hazájának szolgálni. A »hadi mesterségben* is hiába akarták ellenesei ráfogui, hogy hősünk csak portyázó hadak ötletes vezére volt. Nem volt annak a kornak tudományosabban képzett hadvezére. Hisz Vegetiustól Machiavelli-ig könyvtárában volt minden kiváló katonai munka. 0 az, a ki szünet nélkül hirdeti irataiban, hogy a török erővel le nem győzött volna bennünket, ha tanul tabhak és fegyelmezettebbek vagyunk. A ki annyit tanult, annyit búvárkodott, a ki nem is a nyilvánosság számára, de a maga okulására annyi hadtudományi ós egyéb tudományos dolgozatot készített, az nem tanulatlan portyázó vezér, mint tudatlan és igaztalan ellenfelei állították. Az, a ki, mig a fővezér tétlenül nézte, hogy esik el Érsekújvár, hadat szervez, győzelmet arat a törökön a Szávánál, itt a Muraközben, Buda mellett, Esztergomnál, Érsekújvárnál, Újvárnál: az elsőrangú hadvezérek egyike volt. A ki a hires lü64-iki téli hadjáratban megrohanta a horvátországi törököt, az eszéki hidat szétrombolta, bevette ennek erődítményét, a hid fölégetésével a szultán összeköttetését a hódolt területtel megszakította, a kit kitüntetéssel hal- > moz el a pápa és a császár, külföldi fejedelmek, a francia és spanyol király üdvözlő leveleket irnak hozzá, Üegensburgban diadalkörmeneteket tartanak és ilyen körmenetektől visszhangoznak itt e szomszéd stájer hegyek: az hős ós hadvezér volt a hadvezérek legelső fajából, kiről lepattannak a hírhedt gunyröpiratok szidalmai. Egy jeles katonai író állítja róla, hogy ha Zrinyi Miklós egy nagy nemzet fiának születik, föllépésével tán halomra dönti a metódizmus hadi művészetét s neve mint hadtudományi remekíróé, ma világszerte ismeretes lenne. Az elfogulatlan katonai irók azt állítják, hogy katonai tételeinek legnagyobb része ma sem évült el. Költő, iró, hadvezér és államférfiú volt. Mint költő a művészet színvonalára emelte az epikát. Mint hadvezér egy nagy eszme szolgálatába tette le elméjének minden gondolatát. A magyar nemzet megváltásának gondolata vezette hadvezéri erejét. Ugyanaz az eszme, amelyet a kor uralt és a mely lángleikében föllobbantotta a epikai költészet tüzét. Mint iró tanította a nemzetet tanulásra, ápolt fajszeretetet és hirdetett egyetemes műveltséget. Senki irataiban ós egész életével élesebben ki nem domborította kortársai közül, hogy a magyarságnak az európai műveltség közösségében értelmi erejének önálló fajsulyával kell beilleszkednie. Szellemi és anyagi erejének tartalmával az európai műveltség közösségében a magyarságnak számot kell tenni, ha a magyar itt, Pannóniában, élni akar. Senki sem adott fényesebb példát, hogy nem kell elbizakodni a természeti öseröben, de tanulni kell minden nemzettől, föl kell szívni a haladó kor szellemét és azt át kell teremteni a nemzeti művelődés történeti hagyományaiba. 0, a ki költőnek született, a nagy mesterektől tarulta az epika törvényeit, elmerült a klasszikus ós reneszánsz-korbeli nagy költők remekeiben. 0, kit hagyományai és képessége hadvezérré teremtettek, az adatgyűjtő pontosságával dolgozott a hadviselés mesterművein. Ő, kit születése ültetett már gyermekkorában a főispáni székekbe és családi hagyományainál fogva is várományosa volt a horvát báni széknek: ernyedetlen szorgalommal búvárolja kora legnagyobbjainak politikai iratait. Megtanította a nemzetet az erkölcsi tényezők becsülésére. Kis nemzeteknek ez a talizmánja. Az a gondolat gyakran jelenik meg irataiban, hogy a magyar ne támaszkodjék másra, önereje legyen oly nagy, hogy megállhasson . . . Aki a Zrinyiászban elmerül, ott látja az erkö'csi erő apotheozisát, hisz a szigetvári nagy hősben mutatja be, hogy az aránylag kis anyagi erőt mire képes felhatványozni az erkölcsi erő csodás ereje. Nem kiméli meg a nemzetét attól, hogy hibára is figyelmeztesse. Nem hizeleg a nemzet gyengéinek. Sokkal erősebb egyéniség, hogysem a hizelgésnek kis lelkekhez méltó fegyveréhez nyúlna. Nincs megelégedve kortársaival, reneszánszát emlegeti a magyarnak. A »poéta vates* ihletett szeme látta talán már előre, hogy miként fog elernyedni a magyarság a XVIII. században. Servitusnak tekinti a magyar a fegyelmet, — kiáltja nemzetéhez, — És bizony ez is nemzeti fogyatékosságunk. Csupa tanulság, csupa okulás hősünk élete. Kitűz maga elé nagy célt. Életét veti azért latba. De nem látja célja megvalósulását,' nem látja a haza fölszabadulását az idegen járom alól, nem éri meg a nemzet újjászületését. Csüggedósbe mégse merül el. A távol jövőbe vetett nagy hittel, nagy erkölcsi erővel küzd, mint minden nagy lélek, a ki nem törődik kortársainak kicsinyes félreértéseivel, gúnyolódásaival, — lankadatlanul követi a fénylő csillagot, mely utján vezeti ós bizik ügye tisztaságában, jóságában és nemességében. Előkelő kortársainak irigysége, mellőzése a nádorságnál, melyre senki nála méltóbb nem volt, mellőzése a hadviselésnél, mert önálló, nagyarányú hadvezetésre, melyre teremtve volt, sohasem alkalmazták, nem csüggesztették el. Ha fájt is ez lelkének, ha élete utolsó szakában »sokszor megnövelte könnyhullása a Drávát* : sohase feledkezett meg arról, hogy a hazát nemcsak akkor kell szeretni ós a hazáért dolgozni, ha elismerés, a dicsőség fénye veszi körül a hőst, de akkor is, ha félreértik, ha félretolják, mert a haza nem az irigyek, nem az ócsárlók, még nem is a kortársak összessége, de a törté• nelmi mult hagyományainak szent kapcsolata ez