Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-01-17 / 3. szám

XXIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1904. január 17. 3. szám. wvr -iTy^ijjanj* Előfizetési díj : Eeése évre (OK — /'. Fél évre. . . 5 K - f. Negyed évre. 2 K 50 f. Egyes szílui ára 20 fillér Hirdetmények: ;! hiisábos petitsor egyszer 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. A lap s/.i-lk'iiii részét illeti' közicinényi": a fm-rkcMztÓMéghex i\Vj;"i>iiat-ulca 2£>. .íz., */, anyagi részét illcU közlcinényr-k pedig a ki;;d«51iivatálhoz (Újváros-utca 25. az.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. ZALAVARMEGYEI RLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. A határszélek magyarsága. Az utolsó évtized politikai életében lépten-nyomon hangoztatták a vezérek és közkatonák egyaránt, hogy a legelső rendű állami, kormányzati és társadalmi feladat a magyar nemzeti állam kiépítése. A hangot hallotta mindenki, itt-ott meg is villant néha olyanformán a közélet h orizontja, mintha a jelszót komolyan követné a politikai és társadalmi szervezkedés, de gyakorlati irányban az eszme csak akkor kezdett jobban testet ölteni, amikor azon a ponton ragadták meg a kérdést, ahol a nemzeti állam kiépítését és megerősítését kezdeni kell. Ez a kérdés — épugy mint minden állami cél — a kulturális és gazdasági élet terén dől el. Hiába való minden nemzeti büszkeség, a kurucvér, a jelszavak örökös hánytorgatása, ha idegen népek fejlettebb kulturáján élősködünk s gazdasági téren alárendelt szerepet játszunk ; szóval, ha nem vagyunk sem műveltségben, sem gazdaságilag erősek és függetlenek. A nemzeti közérzület azóta szilárdult meg jobban, azóta hódít a magyarság eszméje, azóta magyarosodtak vissza főuraink, amióta a nemzeti kultura fejlesztésére az állam nagyobb gondot fordit s erősíti a magyarságot. A gazdasági kérdések azonban még mindig függőben vannak s azok az intézmények, amelyek a kisiparos, a kisgazda helyzetének javítását célozzák, nem elégségesek arra, hogy különösen a magyarságot védelmezzék, erősítsék. Már pedig nekünk olyan intézményekre van szükségünk, amelyek a nemzeti állam eszméjéhez feltétlenül hű elemek fennmaradását, gazdasági érdekeit szolgálják. Nem elvek hirdetése, rendeletek, kenetteljes hatósági védelem, hanem az élet reális követelményeit kielégítő, az élet talaján felépülő intézmények szilárdíthatják meg a magyar nemzeti államot. A gazdasági bajokat igyekezzünk ugy orvosolni, hogy az orvosság első sorban a magyar elemet gyógyítsa meg s nyujtsunk támogatást a züllésnek induló magyar parasztságnak, mert csak az lehet a nemzeti állam fundamentuma. A gazdaságilag erős parasztosztály képes csak terjeszkedni és magyarosítani. Még az iskolánál is nagyobb a hatalma, mert az iskola csak tanít, a tömeg ellenben assimilál, átalakít, felszívja az idegen elemet magába. Magyarországon azonban éppen a magyar parasztság terjeszkedik legkevésbbé. Nincs ereje hozzá, hogy azt a gyüriit, amelyet a nemzetiségek alkotnak, kiszélesítse, sőt sok helyen — pl. a románsággal való ütköző vonalakon — a gyürü összébb szorul; a nemzetiségi vidékek határai szélesebbek lesznek, a magyarság pedig összezsugorodik. Az ország határszélein, kivéve a székelységet s néhány kisebb határvonalat, mindenütt a nemzetiségek helyezkedtek el; pedig fontos nemzeti érdek volna az, hogy a határszéleket foglaljuk le, hódítsuk vissza a fajmagyarságnak s a teljesen megbízható nemzeti elemeknek. Mikor az 1900. évi népszámlálás eredményéből a statisztikusok szomorúan tapasztalták, hogy a románság nem csak számban szaporodott, hanem tért is hódított, gazdaságilag erősödött, rámutattak arra is, hogy a románok érdekeit nemcsak jelszavakkal, hanem aktiv tevékenységgel, pénzzel is segítik. Bankjaik nemcsak finánc operációkkal foglalkoznak, hanem nemzetiségi érdekeket szolgálnak, valósággal nemzetiségi politikát űznek. Itt van a dolog nyitja. Segítségére kell menni a népnek reális eszközökkel. A jó tanács, sőt az őrködés sem sokatér. Amint egy magas állású politikus mondta, a hóna alá kell nyúlni a magyarságnak, hogy felsegítsük, talpra állítsuk. Jól tudja mindenki, hogy a magyar parasztot első sorban a hitel vágta földhöz. Nem tudott vele élni. A hitelviszonyok fejlődésével nem tartott lépést az egyetemes gazdasági élet és a kis ember kölcsön alakjában felélte vagyonának jó részét. Hogyan terjeszkedjék már most az adóssággal, rosz gazdasági viszonyokkal küzdő, latifundiumokkal korlátozott magyar parasztság? Hogyan hódítson el a nemzetiségektől egy talpalattnyi földet? Ezt a hódító gazdasági harcot támogatnia, előmozdítania kell a társadalomnak, segítenie kell az államnak. Érdekes dolog, hogy a magyarság terjeszkedésének előmozdítása érdekében a legelső nagyobb áldozatot a nagykereskedők és tőkepénzesek, a merkantilistáknak nevezett pénzemberek egyesülete, a lipótvárosi kaszinó hozta. Felajánlott száz ezer koronát arra a célra, hogy abból s az ország egyéb társaskörei által felajánlandó adományokból olyan pénzalap létesíttessék, amelyből a nemzetiségi vidékeken lakó, vagy földet szerző magyarok kamatmentes törlesztéses kölcsönt kapjanak. Hiába csináljuk a megkülömböztetéseket, hiába mondjuk egyik csoportot merkantilistának, a másikat agraristának, aki Magyarország földjébe ütötte le a sátorfáját és itt akar élni, halni, az már csak agrárista. Még a lipótvárosi kaszinó sem egyéb. A külömbség csak annyi, hogy aki a parasztra nézve agrarista, az a hitbizományok tulajdonosaival szemben merkantilista és viszont, aki a paraszttal szemben a tőke hatalmát képviseli, az a pénzemberrel szemben agrarista. De azért érezzük mindnyájan, hogy hatalmunk és gazdasági erőnk a föld s nagy szükségünk van arra, hogy ez a föld a magyaroké legyen. Azt már mondani is felesleges, hogy a lipótvárosi bőkezű urakat alaposan meggyanúsították s a százezer koronáért, amely — habár a nagy célra kevés is — egy üdvös akció alapját képezheti, nem sok elismerést kaptak. Ez olyan szokás, amely belerögzött a mi közéletünkbe. Hát ne köszönjük meg a százezer koronát. Mondjuk, hogy az annyi a lipótvárosi kaszinónak, mint egy garas a szegény embernek. Mondjuk, hogy azok a milliomosok, akik adják, tartoztak vele azoknak, akiktől vagyonukat szerezték. Ne köszönjük meg a pénzt, hanem azt az eszmét, amelyet az adomány szolgál és szivleljük meg a tanácsot, amely az adományban rejlik: igyekezzünk a magyarságot megszilárdítani a nemzetiségi vidékeken s iparkodjunk meghódítani a határszéleket. Az országnak sok társasköre van s valamennyit fel fogják hívni az adakozásra. Ki ne maradjon egy sem az adakozók névsorából. Mai számunk 10 oldal.