Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-05-01 / 18. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 1904. április 24. abból áll, hogy a haza minden legkisebb területe is részt vehessen annak politikai működésében ós az ország igazgatási szervezetéből kiszakítva ne legyen, ehhez képest pedig hazai hatóságok által ós hazai törvények szerint kormányoztassák, hanem abból is, hogy egyáltalán véve semmi nemű tekintetből se álljon semmiféle idegen intézmény és hatóság alatt és ne is legyen semmiféle tekintetből sem bármely más országnak bármely intézményéhez vagy bármely más országban lévő bármely intézményhez is kötve, mert egyedül ez felel meg az államhatalom teljességének, a honpolgári állás, viszonyok és jogok egyenlőségének, az ország művelődési, biztonsági és nemzeti érdekeinek. De ezt kivánja ezeréves ősi alkotmányunk, országos önállóságunk ós nemzeti függetlenségünk is. De fölötte káros is a magyar nemzeti és művelődési szempontból az említett állapot, mert annak következtében Muraköznek kevés kivétellel róm. kath. vallású népe összes egyházi, ós amennyiben felekezeti iskolákat tart fen, iskolai ügyei intézésében is, tehát a hitéletnek és a népnevelésnek azon a terén, amelyen nekünk, — sajátos nemzetiségi viszonyainknál fogva — nem csupán az általános vallásosságnak és műveltségnek, hanem a vallási és hazafiúi erények együttes kultuszának és a magyar nemzeti irányú művelődésnek az alapját kell megvetnünk, az 1868. 30. törvénycikkben Horvát-, Sziavon- és Dalmátországok részére vallási, közoktatási ós egyébb ügyekben biztosított önkormányzati jog alapján álló s ennélfogva kétségkívül horvát nemzeti irányú egyházi hatóság befolyása, vezetése ós hatósága alá van rendelve, aminek a hatását egyáltalán nem ellensúlyozhatják népoktatásügyi törvényeinknek a felekezeti iskolákra vonatkozó ós magyar nemzeti s állami szempontból túl-enyhéknek bizonyult intézkedései. És különösen veszedelmes ez az áll apot éppen Muraközre nézve egyrészről azon nyelvrokonságnál fogva, melyben Horvátországgal áll, másrészt pedig azért is, mert jelentékeny befolyást gyakorol nem csupán az egyéni, illetőleg a hitéletre, hanem a társadalmi és községi életre is azon okból, hogy tán sehol sincs a hitelfelekezeti ügyek intézése annyira összeforrva a községi ügyek vitelével, mint Muraközben, ahol a hitközségi ós a politikai községi élet e részben úgyszólván egyet alkot. Igaz, hogy nagyon szép és hasznos a teljes összhang a hivek ós a honpolgárok életében, vágyaiban ós cselekvéseiben, de csakis ott, ahol ki van zárva az alkalma és lehetősége annak, hogy idegen oltárakon is áldozzanak ós mást is szolgáljanak, mint saját Istenöket és Hazájukat! Az előadottaknál íogva ismételten felszólaltunk ezen megyei s egyúttal országos érdekű kérdésben, amelynek rendezése iránt már az 1848-iki országgyűlésen megnyilatkozott az orTÁRCA. A virágénekekről. Irta: Fülep Imre. Az ember sohasem volt kibékülve avval a gondolattal, hogy a mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jő. A mulandósággal való küzdelem olyan régi, mint maga az ember. Ősidőkben szájról-szájra szállt az ének, szárnyára emelve és éltetve holta után a kiválót, a nagyot és erőst. Később, midőn a szellem birodalmán megosztoztak a Múzsák, Clio érctáblára véste a multat. De Clio istennő volt, magasan trónolt, csak királyokat ós hősöket méltatott vésőjére. Valóban, az őskorból többet mentett meg a költészet, mint a történelem. A felejtés tengerén az ének hatalma zöldelő szigeteket s rajtok életet és elevenséget tartott fenn, visszavarázsolva egy egész elmúlt világot. Mig a történelem csak a paloták ormait s a fegyverek hegyét emelte ki a mélységből, a kunyhókat lakóikkal együtt engedte elsülyedni a vizek mélyébe. Később, mikor az istenek hatalma megdűlt s a mesék kora lejárt, Clio is leszállott magas trónusáról a földre s ezzel a történelem égi hivatásának magaslatára emelkedett: meglátja az embert nemcsak a nagyokban, hanem a kicsinyekben is; meghajlik nemcsak a koronás fő, hanem a verejtékes homlok előtt is; dicsőíti nemcsak a fényes fegyvert, hanem a csorba kapát is; feljegyzi nemcsak a lángész gondolaszágos közóhaj, és több izben kérelmeztük az illetékes tényezőknél Muraköznek a szombathelyi püspöki egyházmegyéhez leendő csatolását. S O Felsége, Császári és Apostali Királyunk kegyesen meg is hallgatta kérésünket, amennyiben 1875. évi november hó 24-ón kelt legfelsőbb elhatározásával Muraköznek a zágrábi érseki megyéből való kikeblezésót és a szombathelyi püspöki megyébe való bekeblezését, ennek egyházi canonisalása céljából pedig a tárgyalások megindítását legkegyelmesebben elrendelni méltóztatott. Uj remény töltötte el keblünket, midőn a legkegyelmesebb királyi leirat újból felállítá jogaink határkövét. Ismét fölkelni láttuk teljes fényében a napot — a tartós ború után. Azonban fájdalom : csakhamar ismét ború váltotta fel a rövid derűt ós reményeink nem nyerhettek az ellenoldalról gördített akadályok miatt valósulást. Ennélfogva azon alkalomból, hogy a zágrábi érseki szék megüresedett, 1891. évi március hó 16-án tartott rendkivüli közgyűlésünkből újólag feliratot intéztünk a Magas Kormányhoz az 1875. évben megindított tárgyalások folyamának felvétele, a muraközi egyházi kórdós megoldása iránt. Ezen hazafias kötelességérzetből származott mozgalom nem csupán céljában, hanem eszközeiben is olyan jogosulatlan ellenmozgalmat támasztott az ellen oldalon, amely kótségbevonhatlan bizonyítékul szolgált arra nézve, hogy Muraköznek a zágrábi érseki megyétől való elválasztása semmi halasztást sem tür többé. Ennélfogva még ugyanazon évi május hó 4-ón tartott rendes közgyűlésünkből siettünk jelentést tenni a Magas Kormányhoz az említett ellenmozgalomról ós indokoltan kifejezésre juttatván ama meggyőződésünket, hogy Muraközben mindaddig, amig az O Felsége által elrendelt elcsatolás végrehajtva nem lesz, az államnak főként a közoktatás és közgazdászat terén hozott áldozatai dacára sem lehet consolidált viszonyokat teremteni s a magyar nemzeti állameszme hivei csak uj kísértéseknek és támadásoknak lesznek ott kitéve; amellett pedig attól lehet félni, hogy az ily eszközökkel vívott küzdelem a legveszélyesebb nemzetiségi izgatássá fajul: sürgős intézkedést kértünk. E feliratok sem vezetvén a kivánt eredményre, 1901. évi december hó 9-ón tartott közgyűlésünkből újból feliratot intéztünk a Magas Kormányhoz, valamint az országgyűlés képviselőházához is az iránt, hogy a viszacsatolás kérdése mielőbb rendeztessék. Sajnos, hazafias aggodalmaink szavai ekkor is a pusztában kiáltónak szavaiként hangzottak el és ma is ott állunk a legfőbb fejedelmi kijelentés dacára is, ahol az országos közóhaj legelső megnyilvánulásakor, tehát egy emberöltővel, a nemzetek életében is nagyon számottevő tait, hanem a pór szivének dobbanásait is. A modern történelem az embernek a legtanuságo sabb tudománya, mert egész embert, egész életet fest; és az embernek a legszebb diadala a mulandóságon, mert valóban feltámasztja halottaiból a multat. Nem is olyan nagy ideje, hogy felfedezték és értéke szerint megbecsülték azt a nagy kinoset, mely a nép költészetében rejlik. Csak az ujabb demokratikus időkben jöttek rá az emberek, hogy a nép érzése a történelem quintessentiája s hogy a népnek egy sóhaja, egy dala sokszor jobban jellemzi a kort, mint egy határ történelmi adat. Sajnos, hogy későn jöttek rá az emberek s hogy a mulandóság kiméletlenebbül bánt el a nép költészetével, mint a történelmi adatokkal. Őseink órzelemvilága ránk nézve őrökre elveszett. Azoknak a virágénekeknek is, melyekről szólani szándékozom, csak a hire ós a puszta neve maradt fenn. Szerelmes énekek voltak, elhangzottak s elhordta őket a szól. Na meg segítettek a szélnek az emberek is, kik rideg puritanismusból és tudákos lenézésből valóságos irtó harcot folytattak ellenük. Ennek az áldatlan harcnak csak azt az egyet köszönhetjük, ha ugyan van benne köszönet, hogy fenntartották a virágének hirét és puszta nevét. Mert maga a nép még azt is elfeledte, az idegen nóta szóval helyettesítette.. A népdal elnevezés tisztán irodalmi s egészen ujabb keletű műkifejezés. A régi szerelmes virágnak nevezte jegyesét. S ez nem valami ünnepi megszólítás volt; virág volt a leánynak a hétköznapi neve. A régi szeolyan hosszú idővel ez előtt állottunk, amelyet — kihasználatlanul hagyván nemzeti jogaink visszaszerzésében — nagy Kölcseynk szavai szerint nem adhat vissza semmi öröklót. Sőt, ha tekintetbe vesszük, hogy az a nemzetiségi eszme, irány és küzdelem, a melynek zajától viszhangzik egész Európa és a mely eszme a történelem örök tanúsága szerint államok bomlására vezethet s a Muraköznek horvát anyanyelvű népét Horvátországgal egyébként is természetszerűen összekötő nyelvrokonságban bő tápot nyer, folyton utat tör ós tért hódít magának s ezen kivül ujabban vallási érdekek is mindinkább bomlasztó ellentétbe kerülnek a nemzet és haza órde keivel: kétségtelennek kell tartanunk, hogy a mai állapot sohasem volt a magyar nemzeti állameszmére és kulturára nézve károsabb, mint manapság, amidőn a tapasztalás keserűségei már eléggé megtaníthattak bennünket arra, hogy a magyar liberalismus szülötte az u. n. nemzetiségi egyenjogosság, Eötvös József következő szavai szerint „minden nemzeti törekvés alapja felsőbbségének érzete, a célja pedig uralkodás" csupán arra való, hogy az egyedüli és kizárólagos jogosultsággal biró magyar nemzeti törekvéseknek útját állja és midőn már nem lehetünk kétségben az iránt sem, hogy a magyar nemzet csak úgy állhat fenn, ha sikerül neki a magyar államot fentartani és viszont ez az állam csak úgy állhat fenn, ha magyar lesz! Nem azért, hogy szavainkat erősítsük, mert hisz azok igazságát mindenkinek bensőleg át kell éreznie, hanem inkább azért, hogy megóvni segítsük a feledéstől, ide iktatjuk Grünwald Béla következő szavát: »Nem magunknak dolgozunk, hanem a jövő nemzedéknek, ez ismét a következőnek és így tovább, hogy éljen e nemzet, mig nemzetek élnek Európában. S a jövő nemzedék jobban fogja magasztalni politikai bölcseségünket, ha egy compact, erős magyar államot fog tőlünk örökölni néhány, nekünk szabadelvűnek látszó intézmény nélkül, mintha szabadelvüségünk hirét hagyjuk rá magyar állam nélkül.* Legutolsó feliratunk óta még súlyosabbá, sőt válságossá lőn a helyzet, mert a mult évi horvátországi zavargások a nagyhorvátországi ábrándokkal ósja jogosulatlan nemzetiségi aspirációkkal telt Pandora-szelencét részben nálunk ürítették ki és lassan ölő méregként Muraköz horvátajku népének hitébe és tudatába csöpögtetni igyekeztek, hogy már legközelebb Horvátországhoz fog csatoltatni; a horvátországi lapok egy része pedig most is a Horvátországhoz való tartozandóság jogát és vágyát kivánja éleszteni Muraköz lakosságában, mely titkon lesz elárasztva e lapokkal, ami ellen önként érthetőleg vajmi keveset használ az, hogy az illető közigazgatási hatóságok és kir. ügyészség a legéberebb gondosságot fejtik ki abban, hogy e lapok mételyező behatásának, azok törvényszerű elkobzásával eleje vétessék. relmes a leány láttára önkénytelenül a virágra gondolt; fejében a leány és virág szó jelentése egészen egybeolvadt. A virágénekek hát szerelmes énekek, ősi dalok voltak. A legősibbek, mert a költői műfajok közül bizonyára az a legősibb, mely a legtermészetesebb s legáltalánosabb, tehát a legősibb érzésből fakad. Abból az ősi forrásból, melyből a madár éneke. Hisz emberileg szólva a fülemile is virágéneket dalol. Ugy hogy mi e percekben költészetünk őskorának egy fejezeténél időzünk. Szépnek, virágzónak keli képzelnünk ezt a költészetet, habár virágaiból nem maradt ránk semmi sem. Nótásnép a magyar ma is és szebbnél szebb nótákat tud csinálni ma is, a művelődéssel kedvezőtlenebbekké vált viszonyok között. De mennyivel nótásabb lehetett, mennyivel szebb nótákat csinálhatott abban a korban, midőn egész élete költőileg volt berendezve. A vadász, a halász, a pásztor és mindenki, aki a természet kebelén él, poétikus lélek ma is. Hát mikor vadász, halász, pásztor volt s a természet kebelén élt az egész nép! Hanem a nótát a hangulat hordozza; a hangulattal együtt változik s együtt szakad meg a nóta is. S a népeknek épen ugy, mint egyes embereknek, változnak s meg-meg szakadnak a hangulatai. A pogányságból a kereszténységbe való átmenetelünk oly nagy hangulat változással járt, hogy elfelejtettük régi nótáinkat s mindazt, ami a pogány voltunkra emlékeztetett. El kellett felejtenünk. A keresztyónység első terjesztői a pogány isten-asszony művét látták a szerelemben s az érzékiség bűnös megnyilatkozását a nép