Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-20 / 12. szám

El Megjelenik minden vasárnap reggel. A vidék ipara. A centralizáció az élet minden terén érezteti hatalmát; mindenütt érvényesül az a törekvés, hogy egy központba fusson össze a hatalom. Az államok eró's központi hatalom szervezésére törekesznek; a kultura minden ereje és kiválósága a nagy centrumokba fut össze s a gazdasági eró'k minden hatalma azokban a gócpontokban jut érvényre, amelyeket a fejló'dés természetes folyamata, vagy a nemzetek áldozatkészsége mesterséges eszközökkel központokká tett. Az utolsó évtizedek alatt roppant gazdasági központok keletkeztek. A haladás, a fejlődés természetes rendje már azt vonja maga után, hogy azok az emporiumok, amelyek akár forgalmi, akár ipari tekintetben felemelkedtek, egyéb irányban is fellendültek. A gazdasági tényezőknek egymáshoz s ezeknek a kulturális haladáshoz való viszonya erőteljes lendülettel viszi előre az életet minden olyan ponton, ahol a vagyonosodás megindult, ahol a megélhetés eszközei megszaporodtak. De az államok emellett a helyzetüknél fogva kivételes előnyöket élvező központokat még mesterséges eszközökkel, kedvezményekkel, nagy áldozatukkal igyekeznek fejleszteni. Ez a forszirozott fejlesztés egy ideig áldásos gyümölcsöket teremhet; előbbre \iheti az ipart, kereskedelmet; hatalmas fénysugarakat bocsáthat a vidékre, amelynek erőit magába gyűjti. De a fejlődésnek természetes akadályai vannak, amelyeket később legyőzni lehetetlenség. A nagy központok felszívó hatása egyáltaljában nagy. Ez a hatás pedig annál erősebb, minél gyengébb a vidék; minél nagyobb a különbség gazdasági és kulturális tekintetben a központ és vidéke között. Ha a mesterségesen fejlesztett nagy városok haladásával nem képes lépést jtartani a vidék; ha addig, amig a nagy városok gazdasági élete folyton uj és uj keresetforrásokat teremt, a vidék mozdulatlan marad, vagy csak csigalépésekben halad előre, akkor lassanként a nagy emporiumok magukba szívnak minden erőt, megbénítják az általános fejlődést s mikor már nincs miből táplálkozniok, haladásukban elérkeztek a stagnáláshoz. Igy történt ez az ujabb időben mindenütt, ahol a nagy városok fejlődését nem pusztán a haladás természetszerű folyamata, hanem állami támogatás, nagy áldozatok biztosították. Ha Magyarország fővárosát, a nemzet büszkeségét nézzük, minden intézményében, rohamos fejlődésének minden pontján rámutathatunk azokra az óriási áldozatokra, amelyek árán Budapest világforgalmi központ, nagy iparváros és a magyar kultura pezsgő centruma lett. Az áldozatokat meg kellett hozni, mert Magyarország érdeke, a nemzet önérzete kivánta. Ezek az áldozatok számokban ki sem fejezhetők, mert nem csak milliárdok hevernek az ország szivében, hanem az egyetemes gazdasági és kulturális fejlődésből elveszített három évtized is áldozatul esett a fővárosnak. A vidék pangását nem vették észre a főváros fényének emelkedése mellett s manap Magyarország gazdasági élete olyan képet nyújt, mint egy amerikai gyárváros, amelyben egy milliárdos család és mellette nagy tömeg földhöz ragadt munkás lakik. Elérkezett azonban az idő, amikor az érem másik oldalát is meg kell nézni s lassankéut vissza kell valamit adni a vidéknek a rengeteg elvont erőből. Be kell látni azt, hogy a gazdasági centralizáció, az ipari termelés s forgalom központosítása nem boldogíthat egy egész nemzetet. Be kell látni, hogy a gócpontok életképessége csak akkor ven biztosítva, ha felszívó képességük mellett van is mit felszívniok. A talajt, TARCA. Egy asszony vallomásai. Ön arra kér, barátom, hogy beszéljem el önnek életem legérdekesebb emlékeit. Öreg asszony vagyok, nincs gyermekem, se rokonom, senkim. Igy hát szabadságomban áll vallomásokat tenni önnek. Csak arra az egyre kérem, ne árulja el soha senkinek a nevemet. Sok ember szeretett, azt jól tudja; gyakran szerettem ón is. Nagyon szép voltam, ezt ma már magam mondhatom, hisz nem maradt meg belőle semmi. Az én számomra a szerelem a lélek élete volt, a mint a levegő a test élete. Inkább meghaltam volna, mintsem hogy szerelem nélkül éljek. Az asszonyok azt mondogatják, hogy szivük minden erejéből csak egyszer tudnak szeretni. Én néha oly nagy erővel szerettem, hogy azt hittem, soha sem lesz vége az érzésemnek. Mégis ópp oly természetes módon aludtak ki, mint a tüz, ha kifogyott a fa. Ma elmondom önnek az első kalandomat, a melyben ugyan ártatlan voltam, de a mely szülőanyja volt a többinek. Egy esztendős asszony voltam, egy gazdag embernek, Hervé de K. grófnak a felesége. A grófot, a ki régi breton családból származott, soha sem szerettem. Az igazi szerelemnek — legalább én azt hiszem — ugyanegy időben szabadságra és akadályokra van szüksége. A törvény által szentesített, a pap által megáldott szerelem nem is szerelem. A törvényes csók nem ér fel a lopottal. Az uram magas termetű, elegáns ember volt, igazi grand segneur. De nem volt eléggé értelmes. Egyszerűen beszélt s olyan véleményeket szokott volt nyilvánítani, a melyek már meg voltak benne formulázva. Éreztem, hogy ezeket a véleményeket móg a szülei diktálták belé, a kik viszont őseiktől örökölték. Sohasem habozott, mindenről rögtön megmondta készentartott, korlátolt véleményét. Soha nem jött zavarba ós mindig csodálkozott, hogy vannak, a kik másként látják a dolgokat. Érezni lehetett, hogy a fejét mintegy zárva tartotta, nem engedett bele frissítő uj ideákat, a melyek épp oly üdítő ós egészséges hatással vannak az agyra, mint a házra a szól, a mely nyitott ablakon ós ajtón keresztül átjárja az egészet. A kastélyunk puszta vidéken volt. Nagy, szomorú épület volt, komor fák között állott. Az igazi erdő mély árokkal volt körülvéve, a mit a nép farkasároknak nevezett. Odább két tó volt, tele náddal, vizi növénnyel. A kót tó között, a kettőt összekötő patak partján, az uram kis kunyhót építtetett, a hová vadkaosát vadászni jártak. A rendes cselédségen kivül volt egy emberünk, vad paraszt, a ki azonban állati hűséggel ragaszkodott az uramhoz; nekem meg volt egy szobalányom, a ki viszont én hozzám ragaszkodott minden szeretetével. Öt évvel azelőtt hoztam Spanyolországból. Talált gyerek volt. Barna arca, sötét szeme, éjfekete ós mindig borzas haja után Ítélve cigánylánynak vélte mindeni. Akkor tizenhat éves volt, de húsznak látszott. Ősz eleje volt. Sokat vadásztak, hol a szomszédban, hol nálunk. Ez időben magára vonta figyelmemet egy fiatal ember, akit C. bárónak hivtak s a ki nagyon sűrűn járt a kastélyba. Majd, hogy elmaradt, észrevettem, hogy az uram nem ugy viselkedik velem szemben, mint annak előtte. Hallgatag lett, gondteli, alighogy megcsókolt néha; az én kérésemre más szobában aludt, az enyómbe nem jött be s ójjente mégis hallottam, a mint óvatos léptekkel az ajtómig lopózott, majd néhány pero múlva visszament. A szobám földszint volt s igy jól hallottam, hogy minden éjszaka kóborol valaki a kastély körül. Ezt meg is mondtam az uramnak. Mereven nézett rám réhány pillanatig, aztán ezt mondta: — Ne félj. Csak az őr járkál. Mai számunk IO oldali