Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-06 / 10. szám

4 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 1904. március 6. Ha nem lehet a népet belevinni a szélső áramlatokba, ha öntudatosan mérsékelt és csendes, szerencsés körülmény. Ma talán Magyarországnak is szerencséje, hogy nem lángolnak olyan magasan a politikai szenvedélyek, mint ahogy az obstruktorok óhajtják; de a minden iránt való elfásulás, az anyagi gondokba való merülés általánosságban veszedelmes dolog, mert a polgári öntudat és büszkeség kifejlődését akadályozza. Mikor a gyújtó beszédek elhangzása után a nép csendesen eloszlott, vajon miről beszélt egymás között ? Az egyik azt mondta, hogy bárcsak minden esztendőben két választás volna, legalább ihatnánk egyet; a másikat nem birta megingatni a demonstráció abban a hitében, hogy az urak a sok baj okai; a harmadik erősködött, hogy öt pengőn alul le nem szavaz senki fiára. Mire haza értek, az anyjuknak csak annyit tudtak mondani, hogy „szép szavuk van az uraknak s ugy tudnak beszélni, mintha könyvből olvasnák". „De hát mégis mit beszéltek" — faggatóznak az otthon valók. — „Mit beszéltek? Mit! Hát igazságot beszéltek. Azt mondták, hogy huncut a német, mert leszedi a zsirunkat." Nagykanizsa város közönségét egy izben erős megrovási kalandban részesítette hazafi Veray János, a haza vándor koszorús lantosa. Valami ünnepség volt a határszéli emporiumban s a lantos verseket árult. Gyéren hullott azonban a picula és Veray Jánosból vers alakjában kitört a méltó felháborodás, énekelvén ekképen: Nagykanizsa, Nagykanizsa — Nem sujtásos a harisnya — Nincsen benned lelkesedés — Üssön orrban benneteket a tehenész. Veray szólt és bus mogorván eltávozott s azt hiszi, hogy a kanizsaiak véres könnyeket sirnak utána és le vannak verve a sárga földig. Eszembe jutott pedig a megrovási kaland azóta már sokszor, ahányszor Nagykanizsa lelkesedését tapasztalni alkalom kínálkozik. Nagykanizsa józan, kereskedő város. Bolond dolgokért, Veray-féle versekért nem mozdítja meg a kezét. Okos és méltó okok azonban mindig lelkesedést keltenek s áldozatkésznek találják vármegyénk egyetlen nagy városát. A mult héten is olyan vármegyére szóló ünnepélyt rendezett főispánuDk tiszteletére, amelynek fényénél csak melegsége és őszintesége volt nagyobb. Nagykanizsa külön installálta a főispánt és megmutatta, hogy ha nem is székhelye a hivatalos vármegyének, de fővárosa. Lefőzte a székvárost. Vannak, akik rosz néven vették Nagykanizsa tüntetését, azt akarván abból kihámozni, hogy a város nem érzi magát a vármegyéhez tartozandónak s külön törvényhatóság akar lenni, amelyből már most előlegez magának egy kis külön ünnepélyt. Hát persze ez mesebeszéd! Nagykanizsának, mint kereskedő városnak külön érdekei is vannak s ezek felé igyekszik terelni a figyelmet, ezek előmozdítására igyekszik megnyerni az illetékes tényezők jóakaratát. Ez pedig joga is, kötelessége is. • * * (A rák.) A rák tudvalevőleg az állatvilágnak az a speciese, melynél hátra van az előre, s amely ha megfőzik, hát pirosra fő. A rák, mint betegség pedig arról kezd nevezetes lenni, hogy minden évben felfedezik. Nem magát a betegséget, hanem ennek ellenszerét, gyógymódját. És egyik felfedezés extravagánsabb a másiknál. Tavaly egy Löffler nevű német tudós ugy vélte gyógyíthatónak, hogy a rákbetegségben szenvedőbe — igr szól a felfedezés — be kell oltani a malária betegség bacillusait, s akkor — kőt dudás meg nem férvén egy csárdában — a malária betegség bacillusai kiűzik a rák betegség bacillusait. Vagyis aki eddig csak rákban szenvedett, de maláriában nem, az ezután maláriás lesz ugyan, de megszabadult a ráktól. Magyarul: eben gubát cserélt. Énnek a hétnek meg az a tudományos szenzátióia, hogy Doyen francia sebész toxin (egyike a legerősebb mérgeknek) anyag befecskendezésében találta meg a rák gyógymódját. Kísérletezésének eredményéről be is számolt a párisi akadémiának. Beszámolását azzal végezte: „Meglátják, a rák megszűnt gyógyíthatlan betegség lenni." Óriási vívmánya lenne ez az orvosi tudománynak, mert e felfedezés egy eddig oly makacsul ellentálló és legyőzhetetlennek vélt, veszedelmes betegség lefegyverzését jelentené, de sajnos e felfedezés is aligha lesz nagyobb értékű sok más felfedezésnél, mely az orvosi tudományt semmivel se vitte előbbre. Ha nem épen hátrafelé — mint a rák. * * • (Táncról és tánciskoláról.) A nőemancipáció folyton tért foglal. A kenyérért való küzdelembői a nők is kiveszik a részüket s ma már nem osak tűvel, hanem tollal és az ipar s a tudomány mindenféle eszközeivel dolgoznak. A feminizmus ellenségei neheztelnek is azért, hogy a nők elfoglalják a férfiak munkakörét 8 megnehezítik ezek boldogulását. Igaz. A nők némely térről leszorítják a férfiakat és sokszor indokolatlan versenyre kelnek velük. De van olyan terület is, ahol a nők versenye üdvös ós kívánatos. A tánciskola a mult héten befejeződött. Mayersberg kisasszony tánctanítónő apróbb nagyobb tanítványainak serege mutatta be, hogy Addig eléldegélünk valahogy a kevésből is. Az ivásról leszoktam . . . Itt maga a tanár ur is észrevette a nagy paradoxont, amit sörös kancsók között, illuminált állapotban mondott, azért hozzátette : Néha iszom egy kicsit, nagy ritkán. S kigyógyultam már másik betegségemből is, nem szeretem már azt az asszonyt. Milyen szép pedig! A mily romlott lelkű, erkölcstelen, oly angyali szép. Te megállj csak, talán véletlenségből nálam lesz az arcképe, nézd meg. Előkerült. Ha igaz, a mit mondott, rosszasága oly nagy fokú, mint szépsége, ugy valóban nagyon-nagyon rosz lehetett az asszony. A hogy uj kollégám zsebébe akarta csúsztatni a fényképet, a földre ejtette. Gyorsan lehajolt hogy fölvegye, én is udvariasan utána kaptam, — hát az asztal alatt épp akkor cuppantott egy nagyot a fényképre. — A port fújtam le róla — szólott restelkedve, a hogy tetten értem. — Ugy kis pajtáskám, ez az én szomorú sorsom. De menjünk már haza. A bonctanból holnapra be kell vágnom vagy öt oldalt. Persze vén fejjel nehezebben megy már az ilyesmi, de mindegy. Gyerekek — rivalt a fiukra — készülődjetek- Látod ott azt a legkisebbiket ? Szakasztott az édes anyja, azért ezt nem tudom ugy szeretni mint a többit. Laci — szólott hozzá — gyere csak ide, hadd pofozzalak meg. Gyengén arcul legyintette, majd ellágyulva össze-vissza csókolta az előjövő gyereket. — Pincér, fizetek! — Nem öcsém olyan ninos, majd én fizetem ki a te cekkedet is. S bár hogy szabódtam is, számlájához számolták az én sörömet is. Az ajtónál, kimenőben diskréten félrehívott kollégám az ex tanár úr. — Pajtikám, édes kollégám, nem tennél nekem egy kis szivességet? — Ha tehetem . . . — Adj kölcsön elsejéig öt forintot, elsején visszaadom, becsületszavamra mondom. így köszönöm, ne félj pontos leszek. Na rajkók előre! Elváltunk. Ők jobbra mentek, én balra. Még jó messziről hallatszott a tanár ur rekedt kiáltozása. Szalma szál a vízbe, vízbe, vízbe, Engem rendőr viszbe, viszbe, viszbe. milyen művészetre képes a láb, hogyan kell kecsesen pukkerlizni, udvariasan viselkedni. Frida kisasszony, a népszerű tánctanítónő, boldogan mosolyogva exerciroztatta az apró hadsereget, amely szeretettel viszonozta gyöngédségét, gondosságát. Lám, milyen megfelelő a nő természetének, hajlamainak a tánctanítás. Mikor még mi, idősebb nemzedék, tánciskolába jártunk, a táncmester egy kikent, kifent, simára nyalt ur szokott lenni, aki rettenetesen sokat adott a méltóságára, meglehetősen goromba és neveletlen volt. Mindenre tanított bennünket, csak arra nem, hogy természetesen viselkedjünk, legyünk őszinték modorban és mozdulatban egyaránt. Dróton rángatott figurákat képezett belőlünk. Valamennyi egyformán rántotta hátra a lábát, egyforma szögben görbült a dereka s a művelt társalgó ugyanazon kifejezéseit használta. A táncmester urak rendszerint a szabóműhelyekből kerültek ki s ahol akadt egy nagyravágyó szabólegény, akinek elegánciáját a leányzók bámulták, annak már nem kellett a tű, az olló és a nagy tükör előtt tánclépésekre gyakorolta be a lábait. Egyszer azután feltűnt a vidéken, mint okleveles táno- és illemtanár. Műveltsége nagyon fogyatékos, modora betanult mozdulatokból állott, tudományának csúcspontja a tökéletes lépés, ellenben módszere tökéletlen. A tánctanítói szerepre sokkal alkalmasabbak a nők. Gyerekkel bánni bizonyosan jobban tudnak, mint az ex szabó legények. Lám ÍYida kisasszonyt is mennyire szereti az apró nép, mi pedig — jól emlékszem — féltünk a „tanár" úrtól, mert szőrös képű, szúrós szemű és szigorú férfiú vala, aki ha egy kicsit becsípett, ugy rángatta a gyereket, mint a cigány a csökönyös csikót. Nem akarom én a táncmester urak érdemes testületét megsérteni, mert lehet köztük sok isteni hivatással erre a pályára predesztinált padagógus is; csak arra akartam rámutatni, hogy az élelmes nők részére van megfelelő kereseti forrás s azt is mondom, hogy szivesebben járatják a szülők apró gyerekeiket a kisasszony táncóráira, mint a szigorú tanár urak keze alá. Evvel azonban még nem adóztam Mayersberg kisasszonynak feltétlen elismeréssel. Túlságos soknak találom az ő iskolájában is a pózt, a bosztont és kék vókot. Az apró gyerek, mikor még játszani kellene neki, szenvelgi a gavallért 8 az előkelő dámát, elegáns mozdulatokat tanul és komoly óéinak, valami magasztos dolognak tekinti a walzert, bosztont. Én azt szeretném, ha a gyerek sereg játszani járna a tánciskolába. Ugrálja ki magát 8 játék közben tanuljon el egy két mozdulatot. Ráér a mozdulatokat ritmikus formába önteni később, egy két tánokurzus után. A kis öregeket nem szeretem 8 valósággal félek a nyolo esztendős nagysádoktól. Hanem mikor egy csoport apró gyerek jókedvűen tipeg-topog, összekapaszkodva, kacagva, játszva tánool: az már isteni látvány. Cselédváltozások. A foldmivelésügyi miniszter a vármegye törvényhatóságához minap érkezett rendeletében ujabb intézkedéseket tett arra nézve, hogy az országos gazdasági munkás és cselédsegélypénztár illető hozzájárulási díjak kezelése tárgyában az 1903. év folyamán kiadott rendelet szerint foganatosított összeírás lajstromai kiegészíthetők legyenek. A gazdaközönséget fölöttébb érdeklő eme leirat a következőket rendeli: Ha a gazdasági cseléd személyében az általános adóösszeirással egyidejűleg foganatosított öszszeirás után változás áll be, köteles a munkaadó az uj cseléd tényleges szolgálatba lépésének napjától számított 15 napon belül a változásról a községi elöljáróságnak, városokban pedig a városi rdóhivatalnak szóval vagy írásban jelentést tenni s bejelenteni, hogy az uj cseléd az általános összeírásba felvett melyik eltávozott cseléd helyébe fogadtatott fel. Éz alkalommal köteles a munkaadó, ha a szolgálatból már kilépett cseléd után a 120 filléres hozzájárulási díjat azon évre még nem fizette volna meg, ezt a díjat a változás bejelentésekor azonnal lefizetni. Ha a munkaadó azon cseléd után, aki a szolgálatból kilépett, már azon évre előbb megfizette a hozzájárulási díjat, az eltávozott cseléd helyébe lépő uj cseléd után azon évre ujabb díjat