Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-10-25 / 43. szám

1903. október 11. » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlapt 465 szünetet tartottak vasárnap egész napon át; a közönség reggel a korai órákban elvégezte bevásárlásait s ha a piacról ós az utcasarkokról eltűnnek egy fél napra a kofák, bizony észre sem vesszük a hiányukat. A városi publikum tehát nem sok ügyet vetett az uj rendre, külÖDÖsen vasárnap nem, legfeljebb hétfőn reggel ébredt arra a kellemetlen tapasztalatra, hogy nem sült még meg a kifli; a falusiak ós a kereskedők azonban már másféle érzelemmel fogadrák a rendeletet. A falusi ember megszokta, hogy ami aprólékos vásárolni valója van, azt — különösen nagy dolog időben — vasárnapi mise után vette meg. Neki tehát szokni kellett az uj rendhez, még pedig sokszor egy fél munkanap árán. De a falusi nép azért nem zúgolódik az uj rend miatt, sőt jól esik neki látni, hogy az ünnepnap méltóságos csendje a városba is beköltözött. A kereskedők között azonban ellentétesek a vélemények, amint általában a vasárnapi munkaszünetre nézve nincs is általánosan elfogadott nézet, mert mindenki a maga szempontjából túr álja s a saját érdekei szerint szeretné rendezni ezt a kérdést. Mielőtt a mostani rend életbe lépett, sokan sürgették, hogy a miniszter terjessze ki a munkaszünetet az egész vasárnapra, mert a kereskedőknek is szükségük volna egy kis pihenőre; a kereskedők legnagyobb része azonban erre a humanisztikus sürgetésre avval válaszolt, hogy nem több pihenés kellene nekik, hanem több munka, mert nem az a baj, hogy vasárnap nem pihenhetnek, hanem hogy egész héten keresztül nem dolgozhatnak, mert nincs mit. Ezt az ellentétet abból az ötletből említem fel, hogy a magyar kereskedelem immár megkapta a vasárnapi pihenőt, de a hét közben manap talán kevesebb dolga van, mint valaha volt. Szép dolog a humanisztikus irányzat, szükségünk is van rá. Őszintén üdvözöljük a minister rendelkezését s a vasárnapi munkaszünet kiterjesztését a magunk részéről határozottan helyeseljük; de elismerjük azt az igazságot is, hogy csupa humanizmus a magyar kereskedelmet előbbre nem viszi s a vasárnapi munkaszünet sem a kereskedők, sem a kereskedelmi alkalmazottak helyzetén nem sokat lendített és különösen nem sokat használt a vidéki kereskedelemnek. Megelégednék az kevesebb humanizmussal s inkább azokat a rendszabályokat üdvözli, amelyek már már elsülyedő hajóját a zátonyra jutástól megmenteni iparkodnak. A vidéki kereskedelem beteg s ezt a betegséget az állam is érzi. De nem az agyon dolgoztatás betege, hanem a tétlenségé. Az utóbbi évek szomorú tapasztalatai beigazolták, hogy a vidéket agyonnyomja a fővárosból kiinduló konkurrencia s az Ausztriából is mozgósított verseny. nóban töltött a most Deák-szobának, akkor skuptsinának nevezett sarok-szalonban. Ebéd előtt a nópqs utoákon tett sétája közben benyitott a »Vastuskó« ház sarkán levő Rátli Mór féle könyvkereskedésbe, hol a hallgatag tulajdonos néma mozdulattal rakta eléje a legújabb könyveket, míg ő az üvegajtón át nézte a Váczi-utca járó-kelő közönségét. A könyvekből csaknem kizárólag regényeket választott ki, ismerve e tekintetben minden nemzet irodalmát és midőn előtte egyik húgát megrótták, hogy a regényolvasás majd túlságos ideálistává fogja tenni: »Hugyjátok csak olvasni — szólt közbe — a jó regény a kedélyre és lélekre nemesítőleg hat.« A mint egy könyvet elolvasott, elajándékozá. Suttogták, hogy a szálloda bórlője, a városligeti szép kertészetéről ismert öreg Bartl szoros összeköttetésben állt volna a rendőrség politikai osztályával, sőt hogy Deák éppen azért maradt szállodájában, alkalmat nyújtani életének megfigyelésére, de ezen mende-mondát megcáfolá iránta tanúsított szívélyes modora; magam is szemtanuja voltam, midőn egyszer Deákkal lehaladva a lépcsőn, a velünk találkozó Bartlnak két kezét nyújtva, barátságos beszélgetésre méltatta. A szálloda személyzete fejedelemként tisztelte és szolgálta őt, ki viszont bőkezű volt a borravalóval, az lóvén, magánházakat illetőleg A közönség nem kereste a vidéki üzleteket, mert helyébe jött az utazó; a vásárokra özönével hordta a gyolcsós tót a selejtes portékát s a paraszt nép ott fedezte szükségletét. A vidéki kereskedőnek jutott, ami maradt. Az utazókat megrendszabályozták ugyan, de azért a konkurrencia most is hatalmas, mert százféle módon játszák ki a törvényt s a közönség maga segíti elő a vidék romlását, amikor mindent nagy városokból szerez be. A törvény igyekszik a fogyasztót visszaadni a vidéki kereskedelemnek s megtiltja az utazóknak, hogy a fogyasztókat felkeressék. Ezt örömmel fogadta a vidéki kereskedő, a szolid nagykereskedő s a közönség is, mert megszabadult sok zaklatástól. Emellett hazafias intézkedés is, mert az osztrák konkurrenciát kiszorítja a vidékről. Ez tehát hathatós gyógyszer a kereskedelem gyógyítására, de hogy vasárnap délelőtt tiz órakor, vagy délben zárják be a boltokat, nem sokat számít. A humanizmus mellé még néhány radikális védelmi törvényt kér a vidéki kereskedelem a tisztességtelen verseny s a külföldi konkurreucia ellen; munkát kér hétköznapra, hogy jól essék a vasárnapi pihenés. Deák Ferenc emlékezete. A haza bölcsének, Zalavármegye nagy szülöttének emlékezetére rendezett vármegyei ünnepségek méltó és igazán megkapó befejezése volt a kehidai kápolna beszentelése. Deák Ferenc öreganyja, Hertelendy Anna családja Kehidán egy kis kápolnát építtetett, amelyet később a Deák család sírboltjává alakítottak át. Kehula nem volt ugyan a Deák család ősi birtoka s az csak Hertelendy Anna hozományaként került a Deákok tulajdonába, de a család egyik ága, amelyből Deák Ferenc származott, ide telepedett át. Itt lakott a haza bölcsének nagyalyja Gábor, atyja Ferenc, majd Deák Antal, Zalavármegyének hajdani hires alispánja, táblabírája és országgyűlési követe, akinek neve a pozsonyi diétákról ismeretes és aki bölcsesége, törvénytudása, hazafisága által az ország legtekintélyesebb férfiai sorába tartozott. Deák Antal is nőtlen volt, miként öcscse s Kehidán élt, Deák Ferenccel közös kenyéren. Ott is halt meg s a kápolna sírboltjában helyezték örök nyugalomra. Kehidát Deák Ferenctől tudvalevőleg gróf Széchenyi István vette meg, aki a szerződés megkötése idejében már Döblingben lakott s ezt a birtokát sohasem látta. Nagy Széchenyi örökösei a birtokot eladták s az jelenleg Baronyi Elek tulajdona. A régi kúria idejében ma is ugyanaz, mint régen volt; a modern ízlés, a gondos kéz uyois, nézete, hogy a cselédség csupán a háznépének szolgálatára van fogadva, illő tehát, hogy külön fáradozásáért a vendég megjutalmazza. Deák Ferenc, vagy mint ekkor már országszerte nevezték, az »Oreg ur« megjelenése rokonszenves volt; szóles vállú, középmagasságú zömök termetét erő és nyugalom jellemzék, ós karjaiban csakugyan olyan erő rejlett, hogy valahányszor keliidai birtokának egy meredek utján kocsijával leereszkedék, kötőszijj helyett ő maga fogta és tartotta a kereket! Arcszíne üde, szemöldöke sürü, bajusza bozontos volt, betakarva a ritkán mosolygó és még ritkábban nevető ajkat. Áthatóan fénylő szemei a szellem és jóság kinyomata mellett, benső felindulásakor szikrát hánytak, mert ellentmondást sem a nyilvános életben, sem bizalmas körben tűrni nem tudott; indokolt önérzettel tartva saját nézetét mindig a leghelyesebbnek. Halkan, társalgáskor is átgondolt mondatokban beszélt, az »a« betűt némileg tompán a zala ós vasmegyei tájszólás szerint, az »r» betűt keményen ejtve ki. Lassan, de nehéz, biztos léptekkel járt, ember nem látta sietni, mégis mindenhova időben érkezett, mert. a pontosságot a jellem és jónevelés kellékőnek minősíté. Öltözetén gondos egyszerűség látszott; sötétszürke pantalló katonás talpszíjjal, fénylő csizmák, magas mellény, állig érő fekete atlasz nyakkendő mai meglátszanak ugyan rajta; park veszi körül a százados házat, de alakja, beosztása nem változott. A kis kápolnát, a családi sírboltot azonban nem gondozta senki. Bomlott, roskadozott s az elemek, az idők folyása nagyon meglátszott már a kis ódon épületen, amelynek kriptájában Deák Ferenc szerettei s a vármegye nagynevű alispánja porlanak. Zalavármegye kegyelete azonban nem engedte összeroskadni, elpusztulni a kis templomot. Az alispánt megbizta, hogy a kápolnát állíttassa helyre s nehogy a kegyeletes emlék gondozás hiányában elpusztulhasson, alapítványt tett annak örökös fentartására. A vármegye alispánja a kápolnát kijavíttatta s e hó 29-én dr. Rhédey Gyula kanonok beszentelte a nagyszámil ünneplő közönség jelenlétében. Zalaegerszegről a vármegye képviseletében küldöttség utazott Kehidára. Az ünnepélyen részt vettek dr. Jankovich László gróf főispán, Csertán Károly alispán, gróf Batthiány Ernő, gróf Batthiány Pál, gróf Batthiány József, Nedeczky Jenő, Hertelendy József, Bezerédj Lajos, Balassy Miklós h. pénzügyigazgató, Thassy Kristóf m. t. főügyész, Várhidy Lajos zalaegerszegi polgármester, Takács Imre keszthelyi, Malatinszky Lajos zalaszentgróti főszolgabirák, ifj. Tarányi Ferenc, Krosetz István, Yizy Géza megyei aljegyző, Szűcs Mór esperes, Hayden Sándor, Beck Sándor, Osadinszky György, Hirtenstein Adolf, zalaszentgróti rabbi és még nagyszámú közönség. A vendégeket Malatinszky Lajos főszolgabíró ős Mezriczky Jenő szolgabíró fogadták, akik fáradságot nem ismerve, gondos körültekintéssel igyekeztek az ünnepélyt sikerültté tenni s a vendégek kényelmét biztosítani. A résztvevők Deák Ferenc kúriájában, Baronyi Ede vendégszerető házában gyülekeztek össze s a házigazda őszinte szívességgel vendégelte meg a nagyszámú társaságot. Tiz órakor a kápolna köré gyűlt az ünneplő közönség s a vidék népe özönlött az ünnepélyre. Dr. Rhédey Gyula veszprémi kananok először megáldotta az átalakított kápolnát s azután a jelenvolt papok segédletével misét mondott. Mise után száz meg száz ajak a Himnuszt énekelte. Rhédey Gyula kananok ezután a templom előtt szónoklatot tartott, amelynek hazafiias tartalma és lelkes hangja annyira elragadta a hallgatóságot, hogy zúgó éljen kisérte a papi ornatusban levő szónok beszédjét. Azzal kezdte beszédét, hogy a történelmet csak ugy lehet fölfogni, hogy azok a népek, a melyek a Megváltó eljövetelét megelőzték, csupán a Megváltó útját készítették elő, utána pedig minden nép az ő keresztjének diadalát fogja elősegíteni. Isten nem hagyja el a nemzeteket. A történelmet emberi kéz irja, de isteni bölcseség diktálja. Isten most is küld prófétákat a nemzetek megmentésére, de nem ruházza föl őket csodatévő hatalommal, mint régente, hanem ád gyolcs szegélylyel, rövid, sötét zubbony, a gomboknál keskeny zsinórzattal, óralánc helyett selyem fonat órakulcscsal. Nyári sétáin felöltő függött balkarján, jobbjában kampós spanyolnád bot, fején — melyet kevés, de még alig őszült haj fedett — egy szóles karimájú puha kalaj) és ezt le nem emelé senki fia köszöntésére! Társaságban az öreg ur nagyon kedélyesen elbeszélgetett. Szó levén egyszer az emberek hálátlanságáról, ezen általános vád ellenében két vele történt esetet hozott fel: » A szabadságharc után, midőn még Zalában laktam, ellátogatva Edericsre a lakház előtt egy idegen külsejű emberrel találkoztam, ki annyi pénzért könyörgött, hogy visszautazhasson Linzbe, mert szerencsétlen üzletei nálunk tönkretették. Kérését teljesítém. Évek múlva Németországban utazást téve, a Rajna egyik városánál éppen a hajóra szállok, midőn lélekszakadva utánam szalad valaki ... A linzi kereskedő volt, ki rám ismerve, a kölcsönzött összeget visszafizeté.« — 2 Egy osztrák altisztet szolid ember létére démona mégis a kártyaasztalhoz csábítá és a reábízott pénzt el veszté. Valamelyik ismerősöm közbenjárásával hozzám fordult segélyért, Ígérve, hogy amint megkapja várt tiszti kinevezését, fizetni fog. Segítettem rajta. Egy óv után a katonatiszt benyit hozzám és könyek közt rója le tartozását*.