Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-11-08 / 45. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 1903. szeptember "13. 1 tot. A bizalom nem feltétlen, sőt talán a bizalmatlanság az alaptónus, de ha közülünk kerülne ki a parlament, az obstrukció leszerelt volna, helyet adva egy jogosultabb, egészségesebb nemzeti és gazdasági akciónak. A fővárosból egyébként szintén olyan hirek érkeznek, hogy az obstruáló pártok leszerelnek, de támadhat helyette egy ujabb bonyodalom a néppárt magatartásában. A néppárt dolgai azonban csodálatosképen nálunk, ahol állítólag a társadalom minden rétege át van hatva néppárti ideákkal, alig kerülnek szóba. A viharos napok izgalmai között csendesen elhagyták a helyeiket az előbbi kormány azon tagjai, akiknek az uj kabinetben nem jutott hely. Csendesen, zajtalanul távozott el két olyan férfiú, akiknek eszméi, gondolatai, munkásságuk nyomai nem fognak oly hamar elmúlni, mint hivataloskodásuk néhány esztendeje, sőt alapjai lesznek a jövő kulturális és gazdasági evolúciójának. Az egyik Wlassics Gyula, Zalaegerszeg város szülötte, a másik Darányi Ignác, a magyar gazda atyja. Wlassics Gyula érdemei bele vannak építve a nemzeti művelődésnek emelt iskolákba, bele vannak szőve ujabb kulturánk történetébe, fel vannak írva annak minden lapjára. Bölcs, öntudatos fő, magyar szív, ügyes és szerencsés kéz hatalma majdnem egy évtizedig őrködött a magyar nemzet kulturális érdekei felett. Míg Wlassics Gyula a magyar nép szellemi megerősítésén munkálkodott, Darányi Ignác a kenyerét, munkájának gyümölcsét akarta biztosítani s jólétét előmozdítani. A kis ember sorsának javítása volt politikájának sarkpontja; az a magasztos szociális a neje voltam, mindennap rózsát kellett viselnem, egy teljesen kinyilt piros rózsát . . . Midőn egy év előtt meghalt, utolsó pillanatban, mielőtt örök álomra csukta volna le szemeit, megkért, hogy a virágot tovább is viseljem, s ő vagy a mennyből vagy a pokolból, már a szerint, ahová jutott — ^őrködni fog, hogy fogadalmamnak jelét viselem-e, azaz, hogy a piros rózsát feltüzöm-e keblemre, mint eltörülhetetlen emlékének jelét s iránta érzett szerelmem bizonyítékát . . . »Oh Gábriéle? hát most is őt sze . . .?< »Igen! most is viselem a rózsát, nézz ide« . . . kacagott fel a bájos asszonyka s e szavaknál átnyújtotta neki a keblére tűzött piros rózsát. — Henri gróf gyorsan a virág után nyúlt s megérinti: a rózsa mesterséges volt. Eddig tartott az álom. Guórard felébredt. A szalonban nyomasztó volt a hőség. A délutáni nap sugarai utat törtek a nehéz peluseh függönyökön át s különféle alakokat rajzoltak a szőnyegre. A gróf álomittasan, még kissé bizonytalan lépésekkel ment az ablak felé, hogy azt felnyissa. Kinézett — se pillanatban ment az ablak alatt Marcot Gabriélla, szebb és bájosabb volt mint valaha. Egyszerű fekete csipke ruha fedte kecses alakját, melynek sötét szine emelte hófehér arcát s remekül illett szőke hajára nagy gondolat, amelynek apostolai napról-napra szaporodnak, mert a humanismus a szülőanyja s nemes szív a nevelője. Ujabb politikai életünk ezen két kiváló alakjától búcsúzzunk el avval az Ígérettel, hogy eszméiket megőrizzük, műveiket megbecsüljük. Pusztulunk. Mikor vasárnap délelőtt kirajzik a nép a templomból, a kisbíró a nyakába akasztja a dobot, sorra járja a falut és: adja tudtára mindeneknek, akiket illet . . . Az utcai lárma elül, a kíváncsi nép apraja nagyja várja, hallgatja, miről pereg a dob. Várom, hallgatom én is és a dobszó szivembe nyilai, mert a legtöbbször olyan szomorű, leverő dolgokat hirdet az a dobos. Hirdeti a nép, a kis emberek pusztulását. A híradásnak leggyakoribb az a nyitánya, hogy valakinek el kell adnia a földjét, házát, szőlejét. Még szomorúbb, mikor az ingó-bingó jószág elárverezését hirdeti a dobos, mert az az utolsó stáció a nyomorúság felé. Nagyon, de nagyon szomorú ez a dolog. A mi népünknek, az apró kis embereknek a lélekharangja ez a dobszó. Mikor pedig a kótyavetyón elkövetkezik a megválás a földtől, attól a drága, édes anyai földtől, a régi apai háztól, a keservesen szerzett ingóságtól, akkor újból pereg a dob, leüt e dobos s a dobszó már a gyásznak, siralomnak, az elválásnak a búcsúztató harangszója. És ez nemcsak minálunk van igy; az egész országban sincs különben. Általános a panasz a nép, a kis emberek rohamos szegényedéséről. Bizony pedig ezen általános, rohamos elszegényedésben a mi vármegyénk nem utolsó helyen áll. Ha visszagondolunk csak a három négy évtized előtt uralkodott állapotokra, meg kell döbbennünk, hogy e vármegye az elszegényedés mily meredek lépcsőjén száll alább és alábbb. Volt vagyonosnak nevezhető kisiparos osztályunk. A legtöbbnek mesterségén kivül volt háza, földje, rétje, szőlője. Voltak tehenei, egész kis konda sertése, az udvar tele baromfival. És ma? a földbirtok csaknem teljesen kicsúszott a lábuk alól; oda lett a ház is, vagy csak harmad negyed részben van meg az apai anyai örökség. Ami még meg van is, azt a jelzálogtartozás kamatai s az adóhátralék csendesen, de biztosan előrölgetik. fekete kalapja. Fekete csipke esernyőjét felnyitotta s véletlenül felpillantott s meglátta Guórard grófot, mint követi mohó, szenvedélyes pillantásokkal minden mozdulatát. A piros rózsa ott pompázott kebelén — ezt látva — a gróf arcán gúnyos mosoly jelent meg, eszébe jutott az álom. A fürdő saison rég véget ért, néhány hét még s újra meg is kezdődik. L)e Guórard Henri gróf még mindig ott tartózkodik, csak lakását cserélte fel. Ez igy történt: az nap, midőn álmát elbeszéltem, jó barátok társaságában ebédelt. Természetes, hogy beszélgetésük tárgya Marcot Gabriéla volt, mert közülük alig volt egy, ki ne bolondult volna az érdekes arcú asszonykáért, csakhogy nem vallották ugy meg egymásnak, mint Henri gróf, ki fünek-fának elmondta boldogságát — hogy szeret. Most azzal a kijelentéssel lepte meg a vacsorázó társaságot, hogy állítása szerint, a piros tózsa, melyet a szép Gabriéla visel — nem valódi — hanem mesterséges. Pezsgőtől már kissé mámoros volt s igy roppant haragra lobbant, midőn észrevette, hogy a körülülők kétkednek szavai igazságában. Oly merész volt kijelenteni, hogy állítását kész bebizonyítani, ha követik őt a parkba, a hol most Gabriéla a zenét hallgatja. Mindnyájan elhagyták helyeiket s követték a grófot. A földmives osztály legkevésbbé sincs különben. Mennyien megváltak már közülök is az életet adó, őket egyedül fenntartani képes öröklött földecskétől? Rászorította őket a megélhetés folytonos nehezbedése, a pangó gazdasági élet, de főleg a szertelen behatolni akarás a modern életviszonyokba, a paraszt luxus és ennek egyenes leszármazója, a könnyelmű adósság csinálás. Igaz, hogy az iparos osztálynak is sok újkori bűne van. Kártya, kávéház, korcsma egész iparostársaságok jóvoltából élnek. De két óriás, legyőzhetetlen ellenség is nyomja iparosainkat feltarthatatlan, rettentő erővel: a nagy osztrák gyáripar mindent legyőző versenye és a szabad iparnak tulságig vitt liberalismusa. E két óriási suly alatt menthetlenül összex-oskadt annál is inkább, mert a modern társadalmi életet szintén erősen megkóstolták, folytatják; pedig a modern társadalmi és állami élet egyre több ós nagyobb követeléseket támaszt a polgársággal szemben. Még csak nem is igen régen közmondás volt, hogy minden mesterségnek arany a feneke. Azóta azonban a mesterség iparrá nemesedett, az aranynak azonban se hire se pora. Fokozza még kisiparosaink súlyos helyzetét az is, hogy beütött a vasúti zóna. Az olcsó utazás utján egész népvándorlás áramlik a főváros ós a nagyobb gócpontok felé s itt szerzi be a közönség iparneműekben való szükségleteit. Hogy silány, gyári árut kap, leginkább osztrákot — oda se neki. Olcsón kapja meg, mondja ő — s markába nevet az eladó, mondom én. A földmivelő osztály pedig az egész világverseny nyomasztó hatása alatt nyög. t,z a verseny nevetséges csekélységig lenyomta a gabonaárakat, holott a produkálás munkája mind drágább iesz. Azzá teszi a föld fokozódó szegénysége, amely mindig intensivebb kulturát követel; a gazdasági gépek beszerzése és a munkaerő drágulása. A szőlőbirtokot pedig a filoxera, peronospora, lisztharmat eszi ki a kisgazdák kezéből. Ma már a szőlők munkája — nem is említve, hogy az valóságos tudomáuuyá vált — a különféle védekezések miatt annyira költségessé vált, hogy a szegény ember alig bírja ki. Egy darabig küzd a fenyegető veszedelmekkel, mikor azután a szőlő pusztulóbau van, dobra kerül az is. A nép pusztulása a nemzet gerinoónek korhadását jelenti. Pedig a gerinc tartja föl az egész szervezetet; ebből fakad a jelen ereje s ez ismét a jövő reményének, fejlődósének ós boldogulásának biztató csillaga. Ha pusztul a jelen ereje, halványodik a jövő csillaga s ha a pusztulás nagyobb méreteket ölt, bizony végképpen Rövid keresés után megpillantották; egy öreges ur mellett ült s élénken beszélgetett vele. Az egész fürdőző közönség élvezte a zene hangjainál az enyhe estét — csak ugy hemzsegett a tér a sok néptől — s mindenkinek feltűnt a bájos szelidszépségű nő az öreges ur mellett. Találgatták: talán az apja vagy férje? Guérard gróf minden habozás nélkül hozzálépett, letépte a keblére tűzött rózsát s átnyujtá a mellette állók egyikének. E percben hátratántorodott, de nem ama meglepetésében, hogy a x-ózsa nem mesterséges, hanem hogy élő, valódi illatos volt s most a mellette álló barátok hazugnak fogják bélyegezni, hanem azért tántorodott meg, mert erős arculütést kapott. Másnap reggel szemben állt Guérard Henri gróf a szép asszony férjével: Marcot párisi ügyvéd és képviselővel. Tanukul az előbbi részéről a fürdő orvos s egy ezredes, utóbbi részéről a vacsorázó társaság két tagja szerepelt. Ez az oka, hogy Guérard Henri gróf még mindig fürdőhelyen tartózkodik, csak a lakását cserélte fel. Az őszi szél kegyetlenül sivított az elhagyott dísztelen sírhalmon, a tél hólepellel vonta be ... s most, hogy ismét nyár van . . . fű nőtt fölötte.