Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-11-01 / 44. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei ülrlapc 1903. november 1. vénybe, hogy a vezényleti nyelv megállapítása felségjog, az idő a nemzet legtermészetesebb jogának: anyanyelve használatának jogát nemcsak papiroson, hanem a gyakorlatban is érvényre juttatja. Ezt a jogot sem feladni, sem elvitatni nem lehet, mert arról a nemzet önszántából sem mondhat le, amint nem Ítélheti magát fizikai vakságra az, akinek a természet látó szemeket adott. Őszinte örömmel vehetjük tudomásul, hogy — ha a szabadelvű párt programmja valóra válik — egy lépést tettünk előre nemzeti jogaink érvényesítésének útjain; de fájdalmasan érintenek bennünket azok a jelek, amelyek azt bizonyítják, hogy még mindig nem értünk odáig, ahol legtermészetesebb jogaink feltétlen elismerését követelhetnénk. Az a kérdés már most, hogy a közvélemény azon áramlat mellé csatlakozzék-e, amely a csekély eredményeket semmire sem becsüli s inkább kockára teszi a keveset, de elveszthet mindent; vagy ahoz, amely jogot fel nem ad, de a keveset is megbecsüli, hogy a jövőben többet kivivhasson ? Nekünk mindenekelőtt békés fejlődés s gyakorlati eredmények kellenek. Sem a haszontalan erőfeszítés, sem a közjogi rabulisztika nem fogják boldogítani a nemzetet. Mi azt hisszük, hogy a nemzet legelső érdeke: a békés mederbe való visszatérés, amit a szabadelvű párt programmja alapján lehetségesnek vélünk. Nem minden, sőt nem is sok, amit a nemzetnek igér, de mindenek fölött az az érdeme van, hogy kivihető positiv terv s nem légvár. A békés haladás utáni vágy ma már TÁRCA. Halottak napján. Csak ez az egy nap a 365 közül, mely nem a mienk; ez a piros betűs s mégis fekete őszi nap: halottak napja. Mi kik úgy ragaszkodunk az élethez, még ezt az egy napot is el akarjuk venni a halottaktól. Hisz ezen a napon is ugy fülünkbe zúg az élet, ép ugy magunkkal visznek az emberi gyarlóságok, ép ugy rabjai vagyunk szenvedélyeinknek s igazán csak egy marék poézis az, mit a kirakatokból a temetőbe vándorló gyertyák fénye, az őszutó megmaradt virágaiból font koszorúk illata szivünkben kelt. Már a természet is ugy akarja, hogy a lehulló íelevéllel, a madárka elhaló dalával eljöjjön a hervadásra, mulandóságra emlékeztető nap, hogy az utolsó virágoknak ne lehessen szebb, kegyeletesebb rendeltetésük, mint hogy azok besüppedő sírjain vagy márvány sírboltjain hervadjanak el, kiket egykor az életben szerettünk. A hervadásnak, elmúlásnak gyönyörű ünnepe ez a nap. Egy felkiáltójel, mely bennünket a jelenből egyszerre a múltba visz. Mintha csak beszélne, oly félremagyarázhatatlanul figyelmeztet a munka, a küzdés napjaiban: Állj-meg, pihenj meg, töröld le arcod verejtékét, jusson eszedbe a halott, kit szerettél, most már nincs, a nyirkos földben alszik mindörökre. És ime mintha a harangzugásra a férfi, ki ott görnyed Íróasztalánál, ledobja a tollat, a munkás kezéből kihull az ásó, kapa s egy belső szózat, egy láthatatlan kéz kiviszi a temetőbe, a halottak hosszú csendes városába. Ma ez sem csendes; befuraerősebb a személyi tekinteteknél s a gyakorlati értékkel nem biró aggodalmaskodásnál. Legyen először biztosítva a törvényesség; az alkotmányos élet zavartalansága, akkor ráérünk lényegtelenebb dolgokról is gondolkodni, személyi kérdésekkel bíbelődni, a közjogászok hajszálhasogatásait megtapsolni. A mult. A kort az anyagi érdekek körüli küzdelem uralja. Ebben a küzdelemben győztes nép meg szerzi magának az anyagi hatalmat, amelylyel nemcsak jólétet, hanem nemzeti dicsőséget, kulturát és szellemi tökéletesbülóst biztosít magának. Az anyagi érdekek körül folytatott küzdelemhez azonban az erőt az idealismusból kell meríteni, mert ha a puszta anyagelviségbe merülnek a nemzetek, ha nem ideális célok és törekvések adnak napról-napra megujuló ösztönt a haladásra ; akkor olyan érdekharc tölti be az életet, amelynek nincs erkölcsi jogosultsága, nincs ideális tartalma. Mi magyarok nemzeti ideáljaink megvalósításáért,. régi dicsőségünk visszaszerzéséért küzdjünk. Merítsünk idealismust nemzetünk nagy múltjának emlékeiből. Az a polgárság, az a társadalom, amelynek szivében él az ősök emlékezete, amelyet lelkesíteni tud a nemzeti hősök emléke, az hazafias érzéssel hozzátapad a földhöz, amelyen él; annak érdekei elválaszthatatlanok a nemzeti törekvésektől s minden munkájával nemzeti célokat is akar szolgálni. A világ, ugy látszik, el akar merülni az anyagi kérdések tömkelegébe. A hajsza a kenyér és a vagyon után mintha mindinkább elfojtaná a nemzeti érzés idealismusát; a históriai nagyságok emléke mind jobban belemerül a feledés tengerébe s maholnap csak a levéltárak s a tudósok őrzik a nagyok emlékezetét; a köztudatból azonban kivesznek. Sajnosan tapasztaljuk, hogy ebben a rohamosan fejlődő országban a polgárság zöme nem csüng már avval a lelkes rajongással a mult nagyságának emlékezetén, mint az a nemzeti idealismus s a hazafentartó politika szempontjából kívánatos volna. És ez a jelenség nem más, mint a hazafias érzés hanyatlása. Az idealismus elkopott, tartalom nélkül való fogalom a modern írástudók előtt. Mennyire kodik az élet az enyészet közé, a kegyelet a hivalkodással párosulva vásárt csinál a sírok közt, a vasrácsok, márványobeliszkek lábainál. De hát mért félünk, mért borzadunk ugy a halál gondolatától? Pedig tudjuk, érezzük, hogy az élet legtöbbször tele küzdéssel, a szenvedések hosszú láncolatával. Mint az április tavaszt igér, de tele szeszélylyel hirtelen borúval, úgy az ifjúság rózsás napjaira eljönnek a sötét felhővel telerakott évek s mosoly helyett panasz ül ajkunkon, bánat szivünkben. Dolgozunk, küzdünk s a legnagyobb küzdés napjaiban egyszerre eljön a halál; az ember szervezete, mint lejárt óra megáll, a szív, mely annyi szép reményért hevült, csak érzéketlen húsdarab s a tehetetlen fagyos tetemet leteszik a földbe s a szép hölgyet, büszke férfit, tudóst, bolondot egyformán csúnya férgek rágják össze s semmivé lesz. Mert meg van irva: Por voltál s porrá leszesz. A fej fa egyszer kidől, a kő összeomlik s a sír jeleletlen marad s a halottra ráborul a feledés. Ezért félünk úgy a haláltól, mert nyomában feledés van. Mi gyarló emberek addig vagyunk boldogok, mig ismernek, mig ünnepelnek bennünket Ezért szeretünk élni, ezért futunk a jelen röpke boldog percei után s sietünk letépni puha himporos virágait, félve, kikerülve tövisét, melynek szúrása fáj . . . Kiről nem beszélnek, az elfelejtett, az elfelejtett ember pedig már félig halott, az elhantoláskor másodszor halt már meg. De hát mi az élet, mit szeretünk mi a világon? Oly szépen felel rá Reviczky egyik költeményében: »Csak hangulat*, l^gy virágcsokor, melyből hamar elszáll az édes illat s megmarad a sok hervadt virág, sötét levél ... A férfi boldog ifjúságából, a leány tarka, szivárványos tavaszából, édes óráiból mi marad meg más? Mi igazságtalanok s mennyire helytelenül bírálják az ember lelki világát azok, akik az idealismussal, mint a tömegeket mozgató erővel leszámoltak 8 helyette a lenni vagy nem lenni igéit harsogják ezerféle változatban a tömeg fülébe! Pedig van még idealismus. Magunkba szívjuk azt az első lélegzettel, melyet belehelünk ; belénk oltja a hegy, a róna, a magyar nyelv és felénk ragyog Magyarország történetének minden lapjáról. S az uj apostolok elnyomják a velünk született erényt; elnyomják internacionális jelszavakkal, számokkal és bölcsek szürke elméleteivel. S igy hamisítják meg a közérzetet ós közvéleményt, igy formálják át a magyar lelkeket. Pedig egyedül a nemzeti indeálokhoz való ragaszkodás az, amely ezt a nemzetet egy évezreden át fenntartotta, hlvszázados háborúság, vesztett csaták, gazdasági válságok után tizszer és százszor rázta már fel ezt a népet a nemzeti érzés ós megóvta, diadalra vezette minden vész között. De olvassuk el bármely kulturnép történetét, látni fogjuk, hogy a zavaros káosz felett ott ragyogott mindig az idealismus napja. Ez volt mindig az az erő, amelyet a gondviselés az életre való fajok szivébe oltott, hogy meg tudják óvni állami és egyéni szabadságukat. Ettől az erőtől ne engedjük megfosztani magunkat. Az ideális nemzeti célokkal együtt múlna el a nemzet is. Térjenek meg a hamis apostolok s ne másítsák meg tanaikkal a lelkeket ezen a földön, mert nemzeti romlást készítenek elő. A megszentelt helyek, ahol az ősök vére folyt, a szobrok és jelek, amelyek nagyjaink emlékét hirdetik, mint pusztábbak és elhagyottak, a lelkekből kivész a mult tudása, a szivekből a kegyelet. Ha igy haladunk, néhány évtized múlva orgiáit üli az internácionalismus ebben az országban és ha jön egy ujabb vihar, amely végigseper a nemzet felett, a nemzet elfeledi apái Istenét, mert lelkét nem edzette meg a nemzeti dicsőséghez, a nemzeti célokhoz való ragaszkodás. Egy tényező van, amely ezen a nemzeti betegségen segíthet: az iskola. Zsenge korban kell megtölteni a gyermek szivét nemzeti ideálokkal. Fenn az egyetemen már hiába hirdetik az igét, ha a gyermek lelke sivársággal telt meg. Az iskolától függ a nemzeti idealismus visszahódítása. Emlékezzenek meg ott mindennap a múltról, a nemzet dicsőségéről, hogy a jövőben ki ne vesszenek egészen azok a nemes ideális vonások, amelyek nemzetfenntartó erejét századok nem tudták megtörni. furakodik elő a sok hervadt virág lepréselt levelei közül? Hallunk-e a szerelmes suttogó szavakból valamit, érezzük-e a vállunkra hajlott fürtös leányfő mint hozta bizsergésbe vérünket . . .? Mint bájos zene után a dal poétikus szépségei, nem zsonganak fülünkben, de vigasztalóul velünk marad a hangulat . . . Úgy vagyunk az élettel, mint a karzati publikum szemében a cirkus tarka mutatványai; az élvezetek világából leesnek a földre; ott az élet: egy bögre tej vacsorára s száraz kenyér, nekünk csalódás, kiábrándulás. Mert hát ki ne csalódott volna életében? ! Mindenkinek voltak tervei, melyekkel felékesítették, bearanyozták a mindennapi élet szürke, unalmas napjait. Az apró rövidruhás leányka, harisnyás, matrózsapkás fiu minő bohó, kacagni való tervekkel áll elő: mi lesz, ha nagy lesz. És megrajzolja magának a jövőt, merész, rikító szinekkel. Ezeknek sorsa közös a virágéval: hervadás, pusztulás, hisz mulandó minden a világon. — Alig jő aranykalászt érlelve a nyár, már halljuk a csalogány elhaló, zokogó dalát, már látjuk a sárga leveleket, midőn zörögve hullanak le a földre. A kedves, napsugaras délutánok, a bohó ifjúság tarka képei kergetőznek előttünk ; érezzük a hűvös őszi levegőn keresztül is annak édes sugarait, boldog melegét. Hol vaunak azok a napok, melyek minden órája egy szótröppent gondolatot, szin. B álmot hozott?! lvi vette el tőlünk? Hova nyargaltak, peregtek le oly gyorsan? Csak egy napra, néhány rövid órára legyetek ismét szivemé, hogy újra végigjárjam, végigálmodjam azokat a helyeket, melyeknek minden perce édes merengés, minden lépése röpke sóhaj, édes fohász. Ázt kérem, azt szomjazom csupán.