Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-04-26 / 17. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap« 1903. április 26. Zalaegerszeg város újból megalakult kép­viselőtestületét, hogy azok az ellentétek, amelyek a választás hevében kitörtek, a tanácskozás termében elsimulnak. Egymás megértésére, komoly munkásokra nagy szüksége van ennek a városnak, amely fejlődésének legkritikusabb napjait éli. A haladás iránt való érzék és az alkotási vágy él bennünk, de számot kell vetni anyagi erőnkkel. Minden mozdulatunkban ezt kell szem előtt tartanunk. A köznek nem tesz jó szolgálatot az sem, aki roham­lépésekben akar haladni, minden áron a mi kisszerű viszonyainkba bele nem illő nagy alkotásokba fogni; de nem önzetlen pol­gára az sem a városnak, aki csupa szük­keblüségből, az áldozatoktól való félelem­ből minden üdvös újításnak, okszerű hala­dásnak útját szegi. A középutat kell keresnünk mindig és mindenben. El ne maradjunk, de agyon se terheljük azokat, akik bizalommal küldték a képviselőtestületbe választottaikat. A legközelebbi jövőben fontos feladatok megoldása vár a városra. Az első a régóta vajúdó iskolaépítés, a második a közvilágítás, későbbi a csatorná­ZÍtSj íAZ átkelési útszakaszok s az utcák rendezése stb. stb. Mindegyik évtizedekre, nemzedékekre kiható dolog, amelyeket elhamarkodni, el­hibázni nagy kár nélkül nem lehet. A túlhajtott gyorsaság ép annyit árthat, mint a merev elzárkózás. A legközelebbi napokban ejti meg a képviselőtestület a tisztújítást is. Távol áll tőlünk minden személyes vo­natkozás, gyakorolja mindenki a jogát leg­jobb meggyőződése szerint, de vigyázzon, hogy áldozatul ne essék a személyes érde­keknek, mások hiúságának. Salus reipublicae suprema lex. A legfőbb törvény a közjó. Nem a barátság, rokonság, osztályérdek. A tisztújítás megejtése alkalmával bizo­nyosan sok képviselőtestületi tagnak eszébe fog jutni, hogy bizony Zalaegerszeg város sem adhat tisztviselőinek akkora fizetést, hogy tőkét gyüjthessenek; a fizetésből meg­élni is nehéz. Mi lesz az elaggott tisztviselő sorsa? Könyöradomány, kegydíj, mert nyugdíjalap nincs. Ennek a létesítése a város érdekében is elodázhatatlan s hisszük, hogy a képviselőtestület talál is módot a keresztülvitelre. A zavartalan, komoly munkához adjon az Isten összetartást és bölcseséget. A tavasz reményei. Aki boldog megelégedéssel nézheti a tavasz első verőfényes napjait, azt hiszi, minden ember­nek örömöt, boldogságot kell hozni a derűnek, a meleg napsugárnak, rügyfakasztó szellőnek, a zsendülő természetnek. A változásokat mindenki a maga szempontjából nézi, hatásaikat ugy birálja, ugy becsüli, amint maga érzi. A tavasz a gazdag embernek a tél megunt örömei után a szórakozások uj nemeit, a felrissü­lést jelenti. Azt hiszi tehát, hogy a paraszt boldogsága is teljes, mikor kibujhatik odújából s élvezheti az ébredő természet pompáját. — A poétát tavaszi dalira hangolja a zöldelő fa s mikor dalt zengedez, azt véli, hogy az a szegény suszter legény, aki télen nyáron üti a csizma­talpat, szintén boldog szivvel a tavasz nymphái­hoz dudorász. Pedig a szegény földmivelő, meg a munkások százezrei, valamint egyéb szegény ember szivé­ben egészen más gondolatokat kelt a természet ébredése. Nem az uj élvezetek, nem a költői ihlet napjai ezek. A szegény ember annyit küzd a mindennapiért, a létért, hogy élvezetekre csak álmában mer gondolni, az életet pedig túlságos reálisan, nagyon pessimistikusan fogja fel és küzdelmeinek fekete szemüvegén át nézi. A földművelőt munkára, ujabb küzdelemre hívja a tavasz s ezért jutalmul nem ad neki egyebet a reménységnél; a két keze munkájából élő ember pedig megkönnyebbülve üdvözli a napsugarat s kitárja az ablakját az enyhe leve­gőnek, mert munkát vár és könnyebb megélhe­tést remél. A szegény ember tavaszszal rendesen azon panaszkodik, hogy nincs pénze. A tél felemész­tette az összes készletet; a kereset nélkül eltöl­tött napok alatt kimerültek az összes segély­források. A kis ember, a kis gazda, az iparos, a nagyobb tőke nélkül dolgozó kereskedő tehát tavaszszal a hitelét értékesítette, hogy bevárhassa a fellendülés napjait. A hitelintézetek ezért tavasszal szoktak legnagyobb üzleteket csinálni, amint ezt a rendes gazdasági viszonyok maguk­kal hozzák. Ez idén azonban tótágast áll a tapasztalati igazság. A kis embereknek ugyan még mindig nincs pénzük, de a pénzintézetek túlságos pénz­bőséggel küzdenek. Sok a pénz mindenütt, ahol pénzzel kereskednek. Ellenben kevés azoknak a kezében, akiknek szükségük volna rá. Ez pedig azt jelenti, hogy a földműves hitele kimerült; a kereskedőben nincs vállalkozási szellem, mert nem mer bizni a várva várt fellendülésben; az ipar pedig nem képes kibontakozni alárendelt helyzetéből, a napi fogyasztásból él, a fogyasz­tás pedig nem emelkedik. Ezek mind száraz tények, nem kell őket bő­vebben indokolni. A gazdasági élet, a termelés, forgalom és értékesítés viszonyai napról napra nyújtják a bizonyítékokat. A földművelők részére a tavasz a reménység időszaka. Nemcsak a nagylelkű, a mindent ni­velláló természet, hanem a politikai életnek is minden évben megvannak a maga biztató, re­ményt keltő jelenségei. Az idei tavasz szerény feoskéje az a hir, hogy a kisbirtokosok hitelügyének szabályozására meg­történtek az első lépések. Jelentéktelen dolog csak, amiről a hir beszámol. A politikai élet tudomást is alig vesz róla; a közgazdasági viszo­nyok nem várhatnak tőle gyökeres reformot; talán nem is lesz folytatása, de ha tényleg az első lépést jelenti egy nagy gazdasági reform felé, akkor örömmel üdvözölhetjük. Mindenki tudja, hogy a kisbirtokosok hitel­ügyének szabályozása régen foglalkoztatja az irányadó köröket s a kormányt. Azt a kijelen­tést is tudomásul vettük, hogy e téren reformok fognak bekövetkezni. Most végre nyilvánosságra jutott, hogy ezek a reformok a kisbirtokosok országos földhitelintézeténél fognak keresztül vitetni. Ez az intézet ugyanis a pénzügyminisz­ter hozzájárulásával fontos újításokat léptetett életbe. Első sorban is a jelzálogkölcsönök minimumát 600 koronáról 300 koronára szállította le. Ennek folytán a jövőben az a kisgazda, akinek G—700 koronát érő ingatlana van, nem lesz kénytelen drága és minden pillanatban felmondható köl­csönöket igénybe venni, hanem módjában lesz hangulatban és immár örökre vége! Oh Kálmán, Kálmán! ráborult a versre, az utolsó versre, amit hozzá irtak és elkezdett keservesen sirni. — De hisz ez rettenetes — zokog fel újra, meg újra. — Szólj Dénes, ki ölte meg? — Dernőy, az őrnagy, a te vőlegényed! Látod Vilma, mondtam az éjjel, hogy ne táncolj annyit Balkóval, mert ez bántja Darnőyt. Nem hallgat­tál rám. Most oda van egy kedves jó ember, aki téged is szeretett egy kissé, Vilma? . . . — És vőlegényemnek nincsen semmi baja? — kérdezte a hölgy; de korántsem valami nagy érdeklődéssel. Az őrnagy koros ember volt s a kis Pólyi Vilma csak a családi befolyás révén lett a menyasszonya. — Semmi baja sincs — mondá a bátyja. — Én voltam a segédje és a kapitány, Balkónak pedig két uj sági ró. A szegény Kálmán talán érezte halálát, mert egy levelet adott át segéd­jének, hogy ha meghal, kézbesítse neked. A szerencsétlenség után ide adta a szerkesztő nekem. Nesze olvasd. A kedves kis vidám arcról eltűnt már minden jókedv. Fehér volt, mint a márvány, de nem sirt. Valami kétségbeejtő nyugalommal vette át a levelet. Aztán olvasni kezdte. „Kedves Vilmuska! Mikor ezt a levelet Ön olvasni fogja, a maga jó pajtása, a hóbortos Kálmán fiu, nem lészen többé! . . . Már akkor elment oda, ahol — a poéták hazudozása szerint — „szebb a rózsa, tisztább a patak, csengőbbek a dalok! . . ." | Ne sajnáljon engem Vilmuska és ne is siras­I son meg, mert lássa, az ilyen könnyelmű, léha fráterek, mint amilyennek a világ tartott engem, mondom, az ilyen emberek megérdemlik sorsu­kat. Jól van ez így, ahogy történt! Elmegyek innen — gondoltam már régebben — mert reám ugy sincs itt többé semmi szükség. Egészen felesleges vagyok a földön. De magam at resteltem megölni. ü,z az eset épen kapóra jött. Igyekeztem jól használni fel. És most már meg­vagyok nyugodva . . . Nem tudom Vilma, vette-e ön észre, hogy mennyire szeretem? Nem tudom . . . De most már megmondhatom, hogy imádtam önt Vilmus­kám, ahogy csak ember imádhat egy szentet. . . Megmondhatom ezt már bátran . . . Senki sem lehet rám féltékeny . . . Csöndes ember lettem, meg aztán a holtak szerelme úgyis csak füst és pára ! Mióta ön menyasszony lett, azóta én megva­gyok halva. A lelkem, a testem még élt, moz­gott, végezte a megszokott mindennapi robotot. Már most az is megpihen . . . Áldja meg az Isten Vilmuskám, ahogy engem meg nem áldott! Boldogsággal . . . Igen, bol­dogsággal! ... És ha nem lesz ön boldog és nem lesz kinek elpanaszolni bánatát, akkor . . . ah, igen, akkor, jusson eszébe az a nóta, amit tegnap este huzattuuk vacsora alatt a majálison : Jöjj ki majd a temetőbe Keresd fel a síromat, Borulj reá a fejfámra Ugy sirasd galambodat! . . . Igen, Igen / Ha maga jön hozzám, az én sir­halmomhoz, megérzik azt a virágok rajta, meg­tudják a szomorú füzeken éneklő madárkák, megtudom éu is odaleut s talán édesebb lesz az álmom, porrá vált szivem megdobban még egy­szer, ha kipanaszolja a fejfámnak magát! . . . Álmaiban én is meglátogatom viszonzásképen s talán meg is vigasztalom . . . Különben én itt maradok Önnél. Meglel min­denben, ha keres. Engem, a „szomorú poétát.* Ott leszek az őszi ég szétfoszló felhőiben, a bágyadó napsugárban, a hervadó virágokban . . . Mindenütt ott leszek ... S ha csöndes alkonyon lágyan zsongó, hamar elenyésző melódiákat visz a szellő fülébe — ott a kertben, ahol együtt sétálgattunk . . . figyelje meg! Talán a túlvilág­ról ón énekelek Önnek — szerelmi dalt! . . . Sok zöld dolgot hordtam itt össze. Ne gondol­jon reájuk többé. Felejtse el! . . . Ah ! most jön fel a nap és ideveti bibor sugarait az Íróasztalomra. Olyan szép e napfény, az ég, a virágok ... és ezek mind itt maradnak ! . . . Miért nem vihetem el magammal abba a szürke világba, ahova el kell mennem ? A nap egészen feljött. Milyen felséges! Gyö­nyörködöm benne . . . hiszen lemenni ugy sem látom már . . . Önt sem látom többé Vilmus­kám ! Oh ez, ez fáj legjobban! . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom