Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)
1903-03-29 / 13. szám
4 » Zalamegye, Zala vármegyei Hirlap* 1903. április 12. tartó, Hollósy János mászó osztály parancsnok, Sipos Antal mászó osztály szakaszvezető, Vizlendvay József bontó és mentő osztályparancsnok, Mórocz Ferenc bontó és mentő osztály szakaszvezető, Vass Ferenc szivattyús osztály parancsnok, Németh Ferenc, Heigly János ós Csoknyay István szivattyús osztály szakaszvezetők. Választmányi tagok: a) a pártoló tagok sorából: Csertán Károly, Várhidy Lajos, dr. Csák Károly, Fangler Mihály, Breisach Sámuel és Balassa Benő; b) a működő tagok sorából: Horváth Gyula, Herényi Ferenc, Varga Ferenc. A számvizsgáló bizottság tagjai: Simicska János, Fischer Pál, Weisz Tivadar. Az indítványok során elhatározták, hogy a város polgármesterét megkeresik városi tűzoltó szabályzat alkotása tárgyában, melyre nózve az egyesület javaslatát rég beadta, de a képviselőtestület elé az ez ideig nem terjesztetett; továbbá kimondták, hogy maguk a tűzoltóknak gyógyszerei [az egylet betegsegélyezési alapjának a terhére szerzendők be. Idegenek között. Sorrento, 1903. március 13. Kedves Barátom! — (H) Előző levelemben kellemetlen időjárásról irt panaszomat visszavonom, mert a tegnapi nagy bóra — éjszaki szél — annyira kitisztította az az égboltot, hogy ma nekem örökké emlékezetes, szép, kellemes napom volt. Ugyanazon levelemben azzal végeztem soraimat, hogy március 2-án az Esino folyam mentén prüszkölt fölfelé a gyorsvonat, melynek második osztálya elég kényelemre van berendezve. Délelőtt 10 1/ 2 órakor Ossato állomásánál a Karszti pályának már a magasabb pontjára értünk, s amikor 214 másodperc alatt egy alagúton vonatunk átrobogott, éreztük, hogy ez után e hegységnek déli lejtőjére érünk. Ez útközben meggyőződtem arról, hogy a hegyi olasz nemcsak nem a közmondásos munkátlan, de sőt fárasztó szorgalma nagyon is követésre méltó. Az égbe meredő sziklák alantabb részein s a keskeny hegyszorosokban, ahol néha a vonat alig tud elbújni, csak kissé alkalmas, többnyire kőbástyákkal lépcsőszerüleg felszorított egyenes talaj kerti veteménynyel és szőlővel van beültetve. Kevés, egészen fehér, tehát nem jól táplálkozó rövid gyapjas birka apró seregekben és sötét, majdnem fekete szinü apró szarvasmarha legeli a sziklák kicsiny ligeteit. A hegység déli lejtőjén a vonat szédítő sebességgel halad. A falvak ós városok a vizrohamok elől a kisebb hegyek ormaira helyezkedtek. mint betekintünk a fölszerelésüktől megfosztott házakba,*) a lakatlan szobákba, a melyeknek falain azonban még ott díszelegnek a tarka festmények, ugy tűnik íel, mintha ellenséges kéz csak nem rég dúlta volna fel a várost. A keskeny utakon meglátszanak a kocsikerekek bevésődött nyomai s az átjáróknál ott vannak a kőkockák, melyeken a járó-kelők egyik oldalról a másikra juthattak a nélkül, hogy sárba kellett volna lépniök. A házakon itt-ott kétezeréves hirdetések maradványaira akadunk, melyeket akkoriban a falakra festettek. Nem hiányzanak ezekről a gyermekeknek ma is széltében látható irka-firkái sem. A földszintet nagyobb részt boltok, kereskedések, vendéglők foglalják el, márványtetejü áruasztalokkal; a korcsmákban az asztal nyílásaiba illesztett bortartó agyagedényekkel. A pékműhelyekben nagy ágyúgolyó szerű kőkupok állanak rájuk illesztett harangalaku koronggal. Ezek az őrlőkészülékek. A fürdőkben leginkább a fűtés módja köti le a figyelmet. A padlózat, mennyezet és a falak kettősek; közben hézag van, hova gőzt eresztettek, miáltal a termek alulról, felülről s minden oldalról nyertek meleget. Lépjünk most be egy előkelőbb pompejü házba, Az előcsarnokon át tágas terembe érünk, mely világosságát a tető közepén levő nyíláson át kapja. Az itt beömlő esővíz felfogására a padlózat közepén, a felső nyílásnak megfelelőleg, vízmedence van elhelyezve. Ez a terem a család főtartózkodási helye. Itt van a tűzhely; itt állanak a házi istenek szobrai. Belőle szük oldalajtók apró hálószobákba nyilnak, hátsó része *) A talált tárgyakat a nápolyi muzeumba viszik. Mindannyi várnak tűnik fel. Az épületek magas falai az időjárás viszontagságaitól sötétek; vakolva, meszelve nincsenek. Itt gyakoriak már az olajfa erdők, zöldebb a fű, virágzik a barackfa, az alantabb fekvő Térni város nyiltabb vidékén pedig kezdődnek a halmos, nagy kiterjedésű szántóföldek, legelők, amelyeken marhacsordák nem, csak néha-néha kis termetű, sötét szinü lovakból álló ménesek láthatók. E mezei gazdaságok területein egész Rómáig falu, város nincsen. Igen nagy távolságba egymástól láthatni néha-néha egy majort kevés gazdasági épülettel. Madár, vad sehol. Az erdő kulturának itt már szép jelei mutatkoznak. Felnőtt erdő nincsen ; látni lehet, hogy az erdősítés nem régi keletű. Ami fiatal erdők vannak, azok tisztogatottak s jól gondozottak. Szemmel látható, hogy a fák minden mellőzhető ágára a lakosságnak nagy szüksége van, mert a fölösleges évi hajtások lemetólve, apró csomagokba gondosan összekötve várnak az elszállításra. A szőlőtőkék itt már nemcsak a karójául szolgáló fákra vannak föleresztve, hanem a hosszura metszett szőlővesszők egyik fától a másikig és pedig ahol kell, vizszintesen kifeszített sodronyok segélyével vannak áteresztve ugy, hogy a földszintől mintegy 3—4 méter magasságban a neki eresztett szőlővesszők valóságos hálózatnak tűnnek föl, mely alatt aztán a gabona terem. Egy időben tehát ugyanazon föld fanövendéket — ágakat — ad, gabonát ós szőlőt terem. Az itteni magas hőségü napsugár képes csak a szőlő által beárnyékolt gabonát megérlelni, de sőt ezen árnyék üdvös is, mert a tikkasztó hőség dacára a talaj ki nem szárad, a növényzetet a nap el nem pörköli, a lugasokról lelógó szőlőfürtök pedig a harmat párájától nagyra fejlődnek. E vidéken már a narancs és citrom is — védettebb helyen — megterem. Az alma termelés haladóban van. E gyümölcs igen kellemes izü, kemény husu, tartós; órtékesebb a narancsnál. Orte állomástól kezdve a délre rohanó szóles Tiberis piszkos, sáros szinü folyam völgyében haladva lestem, mikor láthatom meg a rég várt Rómát. Azon reményem, hogy ezen ősvárost nagy körvonalaiban már eleve szemlélhetem, nem teljesült, mert a hegyek annyira elfödik, hogy csakis amikor vonatunk a romladozó, minden részében várszerű római fal alatt átsiklott, éreztem önkénytelenül, hogy „Inter muros" vagyok az olasz számításu 19 órakor. Már az indóházban értesültem arról, hogy a régi Róma városrészeinek minden szállója tömve pedig kiszélesedve az ősök képeinek elhelyezésére szolgál. Végében van a házigazda dolgozóés fogadó szobája, melynek két oldalán folyosók vezetnek az oszlop-csarnokkal övezett udvarba vagy kertbe. Az oszlop-csarnokot kisebb helyi • sógek: étkező-, hálószobák- konyha stb. veszik körül. A padlózatot tarka mozaikdisz ledte s a termeket nehéz függönyök választották el egymástól. A ház belsőképét továbbá szökőkutak, szobrok, márványvázák, képek tették ékessé és vonzóvá. A szobafalakat festmények borítják s ezek képezik Pompéjinek főérdekességeit, mert bő anyagot nyújtanak a római festészet tanulmányozására s bizonyságot szolgáltatnak annak fejlettségéről. Művészeik ismerték a távlatnak, a világosság és árnyék elosztásának törvényeit s helyes Ítélettel és jó Ízléssel bírtak a színharmóniát illetőleg. Mint délibb vidék szülöttei különösen az élénk szineket kedvelik. A falmezőket szívesen festik körül gazdag építészeti diszszel, melynek közepében helyezik el azután alakjaikat. Tárgyak tekintetében nem nagyon válogatósak ; a mithosz és hősmonda jeleneteit s a természet képeit egyaránt felhasználják ábrázolásaiknál. Mind e képeknek azonban van egy közös tulajdonságuk: az érzékies felfogás, az erotikus jellem. Egészében véve, Pompeji kétségkívül egyike az ó-kori élet legérdekesebb és legtanulságosabb maradványainak. A ki szereti ós tiszteli a multat, a ki szívesen merül el annak lelkébe, szellemóbe, az jól teszi, ha életében legalább egyszer elzarándokol e csendes falak közé, melyek némaságukban is oly sokat tudnak mondani Vida Sándor. van idegenekkel, hiába is kísérelem meg ott helyet kapni. A Rómába való vágy közben számításon kivül feledtem, hogy éppen e napokban ünnepli Róma a pápának úgy papi, valamint trónfoglalási jubileumát; ami természetesen a vidékieknek nagy tömegét hozta össze. En Rómát enmagában, nem pedig oda nem tartozó sokaság közepette akarván látni, kissé lehangolt, hogy óhajom teljesedése meg van zavarva. A zuhogó esőben igyekeztem a legközelebbi helyen szállást venni, ami egypár szállóban való megkisórlós után sikerült is, számítván arra, hogy e helyet, mely egészen a mai korszerű városrészben fekszik, csak ideiglenesen használom. Elhelyezkedésem után nyomban utána láttam, hogy a nekem ajánlott s a Piazza Minerván levő Sancta-Chiara szállóba juthatnék-e? Örömmel vettem tudomásul, hogy a régi Róma e központján másnapra egy kellemes szoba rendelkezésemre áll. Estére kiderült időben kellemes benyomást hogy a villamos napokkal világított szélesebbet utcákban kevés vidéki, hanem inkább a benlakók tömege között — akik a szokásos esti sétájukat végezték, járkálva ismerhetem meg az esti idő dacára a város ezen részét, melyben a vezetőül szolgáló részletes térképem minden fenakadás nélkül vezérelt azon pontra, ahova eljutni akartam. Ámbár eleve gyanítottam, hogy a pápai udvar ünnepélye némely célom elérésében gátolni fog, a következő napon mégsem mulasztottam el magas helyre szóló levelem felmutatásával a Vatikán bejáratát őrző molnárkék raglánszerü, hcsszu kabátos, harisnyás palotaőrségen áttörni, amelyen belől az emeletre vezető szóles márvány lépcső alján őrködő tiszt előzékeny udvariassággal és kézmozdulattal adta tudtomra, hogy szabadon mehetek föl. Az első ós második emelet fordulóinál őrködő sötét ruházatu palota őrök hasonló előzékenységgel mutatták utam folytatását, amely mindenütt kényelmes, fényesre csiszolt fehér márvány, szőnyeggel takart lépcsőkön, világos folyosókon vezetett. A falak mindenütt régi freskókkal, a fordulók szobrokkal vannak diszítve, melynek mindannyia a csónakot kormányozó Szent Pétert, a háborgó hullámokat elcsendesítő Üdvözítőt ábrázolják különböző magas fokú művészi alakításokkal és kivitellel. Mindez még inkább fokozta kíváncsiságomat arra nézve, hogy hát micsoda alkotások gyönyörködtetése vár reám ott, ahol a nagymesterek művei vannak összegyűjtve. A pápai udvarnak ama magas állású magyar egyházi férfia, akihez ajánló levelem szólott, az előző napi fárasztó ünnepélyek következtében ágyban fekvő beteg volt. A hozzá beküldött ajánló levelemre tartós várakozás után — mely idő alatt jól szemügyre vehettem a kényelmesen, de igen egyszerűen, egyházi férfiúhoz illő módon berendezett fogadó és dolgozó szobát — betegsége dacára sajátkezüleg irt tovább ajánló levelet volt szives szolgájától nekem küldeni, amelylyel a szent atya személye köré beosztott egyháziak eló juthattam, akik azonban semmi reményt sem nyújtottak ahhoz, hogy 5—6 napon belől a fáradságát nyugvó igen magas korú szent atya más által, mint a közvetlen környezetét képezők által, látható lenne. Igen természetesnek találtam a felhozott okot s miután e körülményre a Vatikánba belépésem előtt már számítottam is és miután az egy kis dobozba zárt, emlékül összevásárolt olvasókat, kereszteket, egyházi érmeket a szolgálatot tevő egyházi férfiú átvette tőlem azért, hogy azokat a pápának közvetlen áldásában részesítse — melyeket aztán harmadnapon részemre a szállómra elküldeni szives is volt — minden további tépelődés nélkül megnyugodtam a lehetetlenben. De nem is volt időm efelett sokat gondolkodni, mert a földszintre visszatérve, a sűrűn betóduló ember tömeg áradatával engedtem magamat egy másik irányban az emeletre vezető még szélesebb, igen kényelmes, de a sok használattól már gödrössé kopott lépcsőzeten felvinni, mely a képgyűjtemények csarnokába vezetett. Nem a sok lépcsőn való föl- ós lejárástól éreztem szivem heves dobogását, hanem azon tudattól, hogy a legközelebb következik a pillanat, amikor elkezdhetem szemlélhetni a nemcsak a leírásokból, hanem képmásolatokból is gyermekkorom óta csodált festő nagymestereknek örök időkre szóló remekeit.
