Zalamegye, 1901 (20.évfolyam, 1-26. szám)

1901-01-13 / 2. szám

XX évfolyam. ^aj Z^la-Egerszeg, 1901. január 13. 2. szám IS. Előfizetési dii: Egész évre 8 Kor. Félévre 4 Kor. Negyedevre 2 Kor. Egy s/ám ára 20 tiH. Hirdetménvek: Blw ibos petitsor egyszer 18 till. többszöri hudetésnél 14 till. N> ilt-tér petit sora 24 íil. fa iái, któfaiíii és inkú ketilap. A lap szellemi é« anyagi részét illető közlemények a szerkeszt őséghez küldendők. B/rmentetlen leveleket rsak ismert kezektől fogadunk el Kéziratok nem küldetnek visszza. \» ii r asági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a árási községi és körjegyzők egyletéinek, Valamint a ,,Iiégrádi takarékpénztár és önsegélyző szövetkezet '-nek hivatalos közlönye. 3VC e g j elen ± Isi jocl inden "va-sáx'inLaiptévedéseit, hibáit, bűneit, nem álszeuteskedésből, nem farizeuskodásból, nem a szégyenkezés miatt, hanem hogy még ártatlau, zománcos lelkének, szivének hímporát valahogy le ne verjük. Alkalom adtán még egyet-egyet pózolunk is, csakhogy egyegy tisztább, ragyogóbb szikrát lásson a nemes lelkesedés, a fölemelő idealizmus ama szent tüzéből, melyre a mi szivünkben már vastag hamuréteget borított. a keserű csalódások legbiztosabb tűzoltó keze. Ebben a mi védő, őriző gondosságunkban, melylyel az ifjúságtól minden irtó, romboló hatást távol akarunk tartani, — megható vonása van az altruizmusnak. Azt akarjuk, hogy a mi munkánkat átvevő nemzerék, jobb, tökéletesebb legyen. Az ifjúság érintetlenségeinek ebben a gondos őrzésében lelki világunknak éppen olyan megható vonása nyilatkozik meg, mint az öregek iránti tiszteletben; csakhogy raig az öregek iránti tisztelet érzelmébe egy kis önzés is vegyül, mert rendesen arra gondolunk, hogy mi is megöregszünk: addig az ifjúság erkölcsi világának védelme teljesen önzéstelen, mert ennél az a vezér-gondolatunk^ hogy különbek legyenek a nyomunkba lépő fiatalok, mint mi vagyunk. Különbeknek, jobbaknak is kell lenniök, ha az embertársadalom nagy és sok tekintetben ellentétes hullámzásában, áldástalan irányú áramlataiban meg akarják óvni az elpusztulástól a helyes és bölcs haladásnak, a tökéletesedésnek ama közkincseit., miket a közéletnek komoly, megingathatatlan, megvesztegethetetlen férfiai mindeddig — a folytonos viharozás dacára is —- csorbítatlanul megőriztek. Jobbaknak, erősebbeknek kell lenniök azért, mert ők már most — ifjúságukban — benne vannak az emberi haladást gátoló áramlatokban; ezeknek az áramlatoknak hatása elől elzárkózniok nem lehet, sem pedig a hatást nem lehet elzárni tőlük. Azok, akik most vannak életők delelőjén, kétségtelenül kedvezőbb hatások mellett fejlődtek komoly férfiakká. Ezelőtt 25—30 évvel még azok a társadalmi ellentétek és egyébb elválasztó falak, melyek ez időtt az egészséges kibontakozásnak, a magyar nemzeti társadalom egységes kifejlődésének és megizmosodásának utja elé állottak: majdnem teljesen isméietlenek voltak. A kiegyezés utáni évtizedben a magyar társadalom mintha megértette volna, hogy az elnyomatási korszak szomorú éveinek mulasztásait pótolni és a mngyar közéletet megzüllesztő hatását ellensúlyozni kell: sutba dobta az ellentéteket, elfeledte a különböző társadalmi elválasztó falakat és igazán szabadelvű és demokratikus alapon inkább :iz összekötő kapcsokat, a tömörítő közös érdekeket kereste és állította'előtérbe mindenütt. Minket ennek a kornak niély és erős hatásai vérteztek föl ugy, hogy most, 30 év után is — férfikorunk delelőjén is — megingathatatlan szilárdsággal őrizzük a magyar társadalom egyesítését biztositő vezér-elveket, az igazi haladás, a valódi nemzettársadalmi megszilárdulás közkincseit; — még most is, amikor ezeket a közkincseket jobbról, balról ugyancsak kegyetlenül nyaldossák, verdesik az ellentétek, a türelmetlenség kavargó áramlatának hullámai. Ámde nagyon is megokolt a mi lelkiiuk aggodalma, hogy vájjon ez a mai ifjúság, mely csak bomlást, széthúzást, töredékekre szakadozást Iái a magyar nemzet, társadalmának minden vonalán, megbirja-e őrizni a reá maradó közkincseket, a nemzet társadalmának jöirányu haladást biztosító vezérelveket; és nem vesznek, nem merü.nek-e el ismét azok az áldástalan áramlatok dagadó hullámaiban. Mert iszonyú, pótolhatatlan kár volna az ; a magyar nemzet haladásának és megizmosodásánák biztosítékait temetuéc el ezek a hullámok! De bízzunk a mi gonddal őrizett, védett ifjúságunkban. Az igaz, hogy a leggondosabb őrizet mellett is sok nemes vonást elmoshatnak szivéből az áldástalan áramlatok; de egy kincset: a hazaszeretetet nem, soha. Ez pedig minden poklok ellen megvédő talizmán. Ezzel megmentheti a magyar közélet egyéb kincseit is. Iz ifjúság. Gyűjtő neve ez annak a fiatal nemzedéknek, melynek lelkesedésétől, hazaszeretetétől, idealizmusától, kulturális képességeitől, fejlődő testerejétől oly sokat várunk mi, deresedő fejű férfiak, kiket igen sok tekintetben szárnyszegettekké tett a tapasztalán, kik immár csak Máriásként kesergünk idealizmusunk romjain és tetterőnk, lelkesedésünk, egykori lankadatlan buzgalmunk csendes hanyatlásából érezzük, hogy hova-hamarabb uj nemzedéknek kell bennünket fölváltania azon a munka-téren, melyen mi (aki tudniillik jól fogja föl élete rendeltetését) a magunk és mások életboldogságának megteremtésén dolgoztunk. És ilyenkor a becsületes munkás őszinte aggodalmával tapad tekintetünk a mai kor ifjúságára ; lessük, figyeljük életének minden érverését, lelki világának minden mozzanatát; a szárnyait: hogy nőnek-e, izmosodnak-e? hogy föl birnak-e emelkedni a haladásnak, a tökéletesedésnek ama magasabb, tisztultabb rétegeibe, hova mi csak vágyó. epedő szemekkel néztünk; ahova mi csak sovárogva kívánkoztunk, de ahova eljutni a mi küzdő lemzedékünkkel nem tudtunk; mert a tömeg-szár nyak hatalmasabb megizmositására a mi munka időnk kevés is volfcj—alkalmas se volt. És mi, a becsülettel végezett, de célhoz nem vezetett munka hanyatló erejű emberei, a bevégezi; tlen munkának a miénkhez hasonló becsületes szándékkal való folytatását az ifjúságtól reméljük, tőle várjuk. Azért csüngünk oly szerető gonddal, olyan édesapai érdeklődéssel ennek az előttünk növő, előttüDk fejlődő, lelki és testi életében előttünk izmosodó ifjúságon. Szívesen teszünk meg mindent, szívesen áldozunk érette, hegy tetterőssé, hogy a közélet terén megkezdett munkánknak olyan örökösévé fejlődjék, hogy nyugodtan bizhassuk rá az eddig kivívott eredményeket. Védjük, őrizzük ártatlanságát, rejtegetjük, takarjuk előtte a magunk A „Zalamegye" tárcája. J^aczér. Pazarul díszített hálószoba tárul elénk. Falai világos kék selyem tapétákkal borítva, a padlón nehéz szőnyegek tompítják a léptek zaját. Díszes bútorok s egy kacérul berendezett kis pipere asztal töltik be a szobát. Mindenütt, a hova tekintünk, a jólét tükröződik vissza. Ilyen volt Bella grófnő egyik szobája. Ketten ültek a szobában. Egy fiatalember s a grófnő. Ugy látszott, komoly dolgokról értekeztek, mivel hangosan beszélgettek g csak aztán válik a társalgásuk élénkebbé, midőn a fiatalember azt kérdé a grófnőtől : — De ezt csak nem mondja komolyan ? — Azt gondolja ? Ha az ember unatkozik, s hozzá még mérgelődik, mint én, akkor komolyan szokott beszélni. — De grófnő, ne legyen oly kegyetlen hozzám I — On a hibás, miért untat. — Fájdalom, hogy igy gondolkozik felőlem. Én csak az én ... a mi boldogságunkat akartam, egy régi, édes álmomnak teljesülését. — Nem más, mint önzés. — Ila én önző vagyok, hogyan nevezzem önt ? — Miattam ? — mondá a szép asszony vállait vonogatva. — De kérem, beszéljünk most másról, vagy nem akarna akkor inkább menni? — Könnyen mutat a gazdag ajtót a szegénynek ; de ennek ez igen nehezére esik, hogy mindörökre felhagyjon a reménynyel; egy oly reménynyel, melynek ára esetleg élete lehet; s mindig csak azt véli, hogy szive talán mégis csak meglágyítható. — Hallja, maga borzapztó egy ember! — Meg több. egy szerelmes ember! — Már milleniumot tarthatna belőle, mert ezt nekem legalább is már ezerszer mondotta. — Szomorú millenium, megemlékezés mindjárt az ezredik visszautasításról. — Vagy mint költőiesen szokta mondogatni : az ezredik tői szúrásról 1 — Ugy van. — Nemes sziv, melv mindeddig türt s még több tőrszurásra vái. — Mondja inkább, egy tiszta sziv, mely tele van szerelemmel, s amely csak önért rajong. — Es tőrökkel spékelve ? — kérdé a grófnő, csintalan mosolylal tekintve a mellette ülő fiatal ember zavart arcába. — Nem is gyanítja, mily gyengéd férj lennék! — Gondolom . . . már koián reggel lesben állana s •.árná kívánságaimat. Reggelinél a teát szerelmi dalokkal füszeiezné .. . aztán hivatalba menne, mig ón otthon unatkoznék. A délutánt nekem szentelné, beszélne hozzám szerelméről — prózában. Estefeléel mennénk sétálni.. némelykor társaságba is elvinne, unalmas kis-városi asszonyokhoz . . . — S ily életben nem taíálna boldogságot Sj — Nem, csak nevetségest. ' — Két sziv egy fedél alatt, ez nevetséges lenne? — Hozzá még, ha az egyik hideg s nem dobog ft másikért. — Legyen kissé engedékenyebb s engedje át ezt a jövőnek, az idő mindent meggyógyít. No . . . adja a kezét és Ígérje meg, hogy nőm lesz . . . — Nem, kedves barátom, ez nem megy; megpróbáltam már elég gyakran, de hasztalan. Nyugodjék meg ebben ön is ... . De Bella, ne játszók velem ily kegyetlen játékot, ne vesse meg érzelmeimet! - Én? Legkevésbé. Tisztelem, becsülöm érzelmeit, de a mi lehetetlen, az nem megy, nem tndom, nem vagyok képes megtenni. — Óh Bella, ^csak egy kissé akarni' kell, csak egy kicsit. — De ha mondom, lehetetlen. — Nos akarja? — Nem. S ez a „nem" oly határozottan lőnkimc 'va, hogy a fiatalember, ki Bella grófnő lábai előtt térd' .önkénytelenül felugrott s nem titkolhatta el zavarát. — Bocsánat grófnő — csupán ennyit tudott dadogni ós ismét elfoglalta előbbi helyét. Igen kétségbeesett arcot is mutathatott, mert a grófnő vig kacagással fordult hozzá. — Ejnye ne nézzen reám oly kétségbeesett arcczal; szinte félni kezdek magától s még azt fogom gondolni, hogy amit előbb mondott, az való volt. — Hát tiéfának vette? Lehet ily dologgal még tréfálni is? Szívtelen kacér . . . — Csak sértegessen! — Bocsánat, nem akartam, higyje el, azt sem tudom már, mit beszélek, annyira megzavarta fejemet. — Megbocsájtok, legyen vig! De a fiatalember, mintha nem is hallotta volna, lecsüggesztette fejét s maga elé bámult. A grófnő mosolygott tépelődésén, felkelt, odalépett hozzá, kezet állához értetve, kényszerité, hogy felemelje fejét s mikor vágya teljesült, bájosan szemóba nevetett. — Legyen vig, nem áll ez jól magának . . Hallja, vigabb legyen! Maga nagy gyerek, nem oly nagy a veszteség, el lehet szépen viselni. Nini . . . talán csak nem akar még sírni is? Ejnye, nem hittem volna ily gyöngének .. . — Borzasztó tréfát űzött velem — mondá neki amaz ós újból lehorgasztá fejét. — Elrontotta, megsemmisítette legszebb álmaimat, boldogságomat . . . mindenemet . . . — No, no, no . . . — Nem hiszi? Pedig ugv van Mindig előttem Pvlai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.