Zalamegye, 1901 (20.évfolyam, 1-26. szám)

1901-02-17 / 7. szám

XX. évfolyam. Zala-Egerszeg, Í90Í. február 17. / 7. szám. ni Előfizetési dij: Egész évre 8 Kor. Félévre 4 Kor. Negyedévre 2 Kor. Egy szám ára 20 fi'l. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fill. többszöri hirdetésnél 14 fill. Nyllt-tér petit sora 24 fii. ZÁL1MEGYE társadalmi, ldsMéi és gazM hetilap. A lap szellemi és anvagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. B/rmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunkel Kéziratok nem küldetnek visszza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „Kanizsai és novai járási községi és körjegyzők egyletéinek, Valamint a ^égrádi takarékpénztár és önsegélyző szövetkezet '-nek hivatalos közlönye. Is/L e gj e 1 e n i k m ± m. cL e :n. iülsöség és látszat Aki mai társadalmi viszonyainknak, életszokásainknak figyelmes szemlélője: azt fogja tapasztalni, hogy a külsőség és látszat kormányozza sok tekintetben az emberek véleményét; ez ad irányt cselekedeteiknek, uralkodik szivük és eszük felett; befolyásolja szenvedélyeiket. Az embereknek jó része a fő súlyt kizárólag a külsőségre, a látszatra fekteti. Nem tart a régi kor szigorú erkölcsével, mely elvül tűzte ki, hogy olyanok legyünk, mint amilyeneknek látszani óhajtanánk. Hanem ezzel szemben a napjainkban lábra kapott amaz elvnek hódol, hogy annyi vagyok, amennyinek látszom. És csakugyan, ami felületes korunkban egyik ember a másikat mindig csak a külszin, a látszat után itéli meg s nem vesz magának annyi fáradtságot, hogy a dolgok lényegébe hatoljon és a valót kutassa. A valódi érdemet ritkán is méltányolják ugy, mint a látszólagost. Nemcsak azért, mert amaz többnyire szerényebb és elvonultabb, hanem leginkább azon oknál fogva, mert nem tud mutatni, nem tudja magát eléggé észre vétetni, feltűnővé tenni: míg a látszólagos érdemnek éppen abban fekszik minden ereje és megmérhetlen előnye, hogy ügyességgel a levegőbe épit és embertársaival elhitet olyant is, ami nem létezik. Hány emberrel találkozunk az életben, aki agyon untat bennünket felpanaszolásával annak, hogy lehetetlen kibírnia a hivatalos állásával járó sokdolgot, amely lassankint idegeit egészen megőrli s a munkára képtelenné teszi. És tényleg mit tapasztalunk? Hogy hivatalát, ahol lehet, kerüli; a hivatalos órákat reudszerint megrövidíti s táglelkiismerettel nem egyszer egyeseknek s a közügyeknek a kárára teijesiti kötelességét I A viszonyokat jól nem ismerőt félrevezeti 8 az, mint a közügy fáradhatlan harcosát, dicsőíti, isteníti: mig a dolgok mélyébe hatoló ezt a dicsőítést szánó mosollyal fogadja és igazi értékére szállítja le. Hány nőt találunk, aki a társaságban nem győzi önmagát dicsérni, hogy mily jó gazdaasszony, menynyit dolgozik, mily takarékos, mennyi gondot okoz neki jövedelmüknek oly irányú beosztása, hogy a háztartást ne csak egyensúlyban tartsa, hanem évről évre kellő megtakarításokat is eszközöljön! Gyermekeiről rajongással beszél, nem tudna uélkülök egy napig sem ellenni! Mily sokat kell önmagának fáradnia, hogy a házban a kellő rend, csín és tisztaság meglegyen! Szóval annyira képes elragadni a társaságot, hogy mindenki az irigység bizonyos nemével gondol a férjre, aki ily nőnek a birtokában van. — Ha azután esetleg alkalmunk kínálkozik az irigyeltnek házi szentélyébe behatolhatni : akkor látjuk, hogy mennyire ellent moud a való a látszatnak s elcsudálkozunk a felett, hogy ép ellenkezőjét tapasztaljuk a hallottaknak! A dicsekvő ugyanis minden inkább, mint szorgalmas. Egész napokat él át tétlenség, semmittevés között. Nem tesz semmiféle házi dolgot, csak adni tudja a szorgalmas Márthat annyira, hogy még közvetlen hozzátartozóit is képes félre vezetni s azok rajonganak érte, mint a szorgalomnak, takarékosságnak valódi mintaképeért. Hányszor látunk kint kábitó fényt és pompát s baráti összejövetelek alkalmával óriási, erőnket egészen felülmúló költekezést és ha ugy a véletlen kezünkbe szolgáltatná nem egy ilyen helyen az éléstárnak a kulcsát, találnánk ott nagy ürességet! De hát nem azért hívjuk vendégeinket, hogy élléstárunkat nézzék meg, hanem hogy szalonunkban gyönyörködjenek és élvezettel fogyasszák el gazdag ozsonnánkat s hogy arról pár napig beszélhessenek ! Nem a való, hanem a látszat után törekszünk; lássák a fényt, a pompát, amelyet kifejtettünk s mivel a közönség csak a külső látszat után indul: irigyelve beszél fényes berendezésünkről, gazdagságunkról és a jólétről, amely gazdagságunknak az árnyában fakad. Pedig ha tudná, hogy ez csak látszat! Hogy a hitelezők raja eláraszt bennüket! Hogy alig tudunk előlük menekülui: ugy az irigylés helyett sajuálkozniok kellene felettünk! Hány szerencsétlen házasságnak volt már szülőanyja, hogy az emberek a látszat, a külszin után indultak! Elkábít bennünket a nagy fény, a gazdag berendezés, a szemet kápráztató toilettek és ha a kivetett hálóba oda kerültünk, csak akkor kezdődik a keserű bánkódás! Sajnálatra azonban épen nem vagyunk méltók! Fény, pompa, csillogás után indultunk! Most izzadva teremtsük elő a pénzt, amely az őrületes fénynek és pompának tovább viselésére szükséges ! Kezdetben sikerül. Későbbeu már nehezebben megy. Utoljára összecsapnak felettünk a hullámok. De nem folytatjuk tovább, bár kifogyhatlan példát szolgáltat e részben maga az élet. Iviki beláthatja az eddig fel hozottakból is, hogy ez igy nincs jól, ez sokáig igy nem tarthat! Közös erővel, SZÍVÓS kitartással kell korunknak ezen veszélyes és az egész társadalmat egyaráut megmételyező betegsége ellen küzdenünk. Mutassak meg, miben áll az igazi erény s hassunk teljes erővel oda, hogy a világ csak a valót keresse, mig az üres látszatot a maga kellő mértekére szállítsa le. Ily módon lehetne az egész társadalmat átalakítani s igy részesülne az igazi erény, az igazi tehetség, a valódi házasság az őt joggal megillető elismerésben és méltánylásban és lenne ebben az esetben kevesebb fény, csekélyebb pompa, de több való boldogság és igazi családi élet! Megyei rendes közgyűlés. Zalavármegye törvényhatósági bizottsága február havi rtndas kü^gyülesót dr. Jankovich László gróf főispán elnöklete alatt f. hó 11-én tartotta a vármegyeház nagygy üléstermében. Elnöklő főispán üdvözölvén a közgyüléien megjelent, bizottsági tagokat, előadja, hogy elnöki tisztéből kifolyó szomorú kötelességet teljesít, amidőn bejelenti palini Iukey László törvényhatósági bizottsági tagnak, a vármegye egyik kimagasló alakjának, gyászos elhunyták A „Zala'megye" tárcája. •a^japáni fyáz. Olyan izgatóan rózsaszín homály tölti be a szalont. A magas, fém állványon levő lámpa fényét visszatartja a rózsaszínű selyemernyő, mely könnyű fátyol csíp kével, szalaggal díszített, olyan mint a pehely, hogy szinte félti az ember, hogy minden pillanatban lerepül. Az urnő félig a Bősendorferhez fordított fauteilen Ül, keresetlen egyszerű eleganciával veti magát a támlának, kissé jobb karjára támaszkodva olvas. A lámpa ernyője alól a fény épp arcába tüz, karcsú nyaka olyan alabastrom szerű, könnyű hajlású, mint egy művészi szoboré. Arcának gyenge pírját ugy emeli az a halvány tengerzöld rűse, mely a megette le»ő selyem párna sarkával buggyant elő. Lilás pongyolája csak a vállig érvényesül, a többi beleolvad a libegő homályba. Olyan ez a gyerek asszony igy, mint az illúzió, mint egy tündéri élőkép ... Férje egy hintaszéken hever s nézi . . Őszülő bajuszát simogatja, melyet olyan fiatalosan bekunkoritva visel. Hegy jobban lásson, arany cvikkerót telteszi. Szótlanságában olyanná tűnik fel, mintha egy istennőnek cerberusa lenne. — Majd elunja magát, előveszi a cigaretta tárcáját s udvariasan szól nejehez: — Jennym édes, megengedi, hogy rágyújtsak ? Hangja olyan különösen remeg, mint mikor az ilju első szerelmét vallja meg. Az asszonyka fél sem tekint a könyvből, közönyösen válaszol: — Tessék. A gyufa sercen, a fény egynéhányszor felrebben, ismét csend. A férj végre megunja a tétlenséget s közeledik nejéhez. Lépései nesztelenek, elnyeli a puha szőnyeg. Megállt neje megett. A nő megrezzen, hirtelen hátra tekint: Ejnye Sándor, de megijesztett I — Háborgatom ? Bánt ez a némaság. Nem akartam zavarni, de az is bánt, hogy nem zavarhatom. Férjem, tehát joga van hozzá , . Hangja oly hideg, mint a márvány érintésének, A férj mozdulatlanul áll, mintha gondolkodnék, ujjai az óra láncával babrálnak öntudrtlanul. Az asszonyka elnézi ezt a sápadt arcot, azt az ősz, hajat, azt a keserűen mosolygó ajkat, mijd felkapja a könvvet és ismét olvasni kezd. Látni rajta, hogy nyugtalanabb, hogy csak nézi a betűket a nélküi, hogy gondolataiban követné az írót. Ismét a férj töri meg a csendet: — Hát csak nem akar megszokni soha . . soha? A nő hanyagul veti hátra nyakát, ar:át olyan rózsa pir futja be, szemei csillognak, tele vággyal, tele ifjú tűzzel .. . Megmozdulnak ajkai, de mintha susogásnál erősebben nem tudna, csak annyit mond csupán : — Sándor, miért vett maga el engem? Mint a szellő susogás, olyan a szava, de lelke legbelsejéből való; keserű, mint a kinin, őszinte, mint a virágfakadás. A férj szinte megborzong belé, hanyagul veti magát a mellette levő fautielbe. Fellázadt lelkiismerete lelezárja ajkát; bűnösnek érzi magát, hogy nem talál mentséget. — Jennym! Látta, hogy nem mai gyerek vagyok, hát miért jött hozzám? — Gyermek voltam, tapasztalatlan. Elbolonditotta k a pénz ... a mód. Hagyjuk mindezt. Belátom Sándor, hogy banális dolog az ilyesmit feszegetni. En vagyok az oka mindennek. A férj, mintha nem is hallaná az utóbbiakat, mintegy magában mormol: — Gyermek volt, ártatlan gyermek s ón törtem le jogtalanul. Aica elkomorul, őszinte megbánás fogja el! Az asozony megszánja : — Sándor, beszéljünk másról, megszokom ezt. az életet is, csak néha-néha lep el ez a boloud gondolat. Mintha másia akarná fordítani a beszéd fonalát, falkapja a kezében levő könyvet, mosolyogva emeli férje elé: — Nem is képzeli, mennyire gyönyörű volt Pierre Lotti Chrisantemje. Milyen könnyű stylus, milyen ügyes elbeszélő. Mindjobban bevül. Hangulata ú^y változik, mint a nyári égbolt. A játszi szeszélyes kedvből a férjre is ragad, mintha mosolyogna, csak ugy nyeli szemével ezt a gyerekasszonyt az ő kacajával, az ő csacska szemével, a ki még mindig folytatja a japáni dolog dicséretét: Istenem, milyen szép is lehet egy olyan japáni ház, sötétzöld függönnyel, narancssárga drapériával, gardéniákkal, crisanthemokkal. A férj arca derül, olyan szívesen tett volna meg bármit, mivel a gyerek asszony kedvteléseit kielégítheti. Megragadta tehát rz alkalmat: — Édesem, mit szálna, ha ón magác^kának ilyen japáni házacskát építtetnék a kertben. — Milyen kedves ember! Megragadja a férje kezét ós az ajkához emeli. — Boldoggá tesz vele, szinte táncolni szeretnék.— Olyan zöld függönnyel, magas feljáróval. Ma.i számunkhoz fél iv mell ételét vaa csatolva.