Zalamegye, 1897 (16.évfolyam, 27-52. szám)

1897-10-17 / 42. szám

XVI. évfolyairj. Zala-Eá^rszeg, 1897. október 17. 42. szán^. J1L Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egv szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. ir a fflr i r 51 gt A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. III A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a megyei községi- és körjegyzők, a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. Megj elenik: minden, vasárnap. „Sokan voltak . . . Nem tudóin én, melyik volt szebb, Melyik dicsőbb, melyik nagyobb ! !" Azt mondja Bartha Miklós egy március 15-iki beszédében, hogy igen nevezetes minálunk annak a vérnélküli forradalomnak a napja. Nagy jelentőségét méltatja majd a történelmi irás. Hanem a mi ezután történt másfél esztendeig, az már nem is történelem, az a mesék országába való, az hősköltemény. És nincs mit csudálkozni e kijelentésen. Én azt hiszem, sokan vannak velem együtt, akik szent megilletődéssel tekintenek azokra a félistenekre, kik a szabadság harcból fenmaradtak, csakúgy, mint a vihar véletlen játékától fenmarad egy része a falevélnek is. A kik feDmaradtak s kik máig is közöttünk élnek, járnak, csaknem mint testetlen árnyak ugyan már, de mégis élő tanúbizonyságai még annak a szabadság szellemnek, melynek megnyilatkozása hirdeti, hogy „jövődben van remény;" akik részesei annak a korszaknak mely az epopoéját saját vérébe mártott tollal irta meg. Én megilletődéssel tekintek föl ezekre a szent öregekre. S mindegy, ha generális volt, vagy közlegény ; zászlót vitt, vagy dobos volt a hadseregben; ha öntudatosan állt a nagy ügy zászlója alá s öntudatosan védte hitét, elvét, hazáját és vagyonát, — vagy ha csupán mulatságból fente kí a kardját: mindenik részese annak a hőskölteménynek. S a költő szerint ez a nagy tömeg — eszköz: a közlegények, talán „nagyobbak ők, mint a hadvezérek." Ha van a földön emberek iránt tisztelet; ha meg kell hajolnia az ifjúnak az öreg előtt; ha szent az a vallás-parancsolat, hogy tiszteld atyádat és anyádat; ha van az érdemnek jutalma és hálája: Magyarország gyermekei, levett kalappal beszéljetek a 48-as öreg katonával, édes apáinkkal, akik már ránk is irták a végtelen örökséget: a szabadság szeretete t. Tiszteljük a még életben levő öreg katonákat, A „Zalamegye" tárcája. A szomorú leány regéje. Irta: Gonda József. Volt, volt valaha régen, talán a mesék, álmok káprázatos országában egy fehér arcú, szomorú leány. Az arca olyan fehér volt, mint a hó és szomorú, mint a lassan gördülő köny. És szétröpült kelet pálmás, leanderes, mirhaillatos hazáján a szomorú hír, hogy a szomorú leány arcát ki sem látta még bíborba borulni, harmatos ajkán sohase reszketett az öröm symboluma: a mosoly. Aranytól s elefántcsonttól ékes büszke palotájában búcsút jártak a bölcsek, rengő fehér szakállú dervisek, hátha a szomorú leány alabastrom arcára mosolyt, bíboros pírt csalhat valamelyik. Elhozták kelet minden drágaságát, kincsét, aranyát. Készorút fontak gyémántkőves szalagokból a szomorú leány illatos hajába, lábaihoz rakták a smaragd, rubinköves drágaságok özönét; majd daliás, hetyke ifjak Tündérországból rabolt tündérvirágokkal, mámorító illatú jázmin csokraikkal, térdet és l'ejet hajtva járultak a szomorú leány elé. Hiába. Éjszinü szemeiben nem vetett lángot a szerelem észvesztő pokla, jéghideg arcát nem boritá el a bibor. És bülbülszavu dalnokok, zengő kobzaikkal jövének elé s szerelemtől reszkető hangokon regélik a Gül és Bülbitl, a Rózsa és a Csalogány, a mesék hérosza Rusztein csodaszép álmait. Kábitó virágillattal volt terhes a lég, a szomorú leány fekete hajára borult a glóriás fény, fehér habos ruhái fodrát meglibegette kelet balzsamos szellője, lábai előtt iíju dalnokok, agg dervisek és uléhmák fantasztikus csoportja zengé a földi szerelem mindenható lázát ... a dicsőítő karija belebong az ünnepi harang ... és a szomorú leány még szomorúbb leend, hófehér arca még fehérebbre válik s villogó tüzű, éjszin szemeiből végig gördül a torró könycsepp bársony puha, harmatos bőrén. Magától is sok lehogy hosszú életűek legyünk e földön. Mikor őket tiszteljük: a hazát szeretjük. De hol vannak a többiek ? hullott már, mint a levél; s egy-egy őszi szél sepri őket, mint a port. — Összeszedjük szent kegyelettel s tiszteljük a hősnek porát is, mint a bálványimádó. De hol vannak legalább a poraik is azoknak a többieknek, kiket még a vihar sodort volt el, mint a Lykurgus hamvát! Nagy vihar volt. Éltek eszméletlenül és temetkeztek el élve, bujdokoltak itthon s hazát találtak a tengeren túl, haltak meg önkényt és akaratlanul. Hol van Petőfinek, másoknak s ezer névtelen hősnek a pora, hogy megsirassuk, mint Elektra a testvére hamvát? De jó, hogy elhordta a szél. Igy csak az emiékökkel van dolgunk s dicsőséges szellemök kitörölhetetlenül száll a vérünkbe, mint a Lykurgus törvénye. Ezeket tehát csak emiékökben tiszteljük. Csak képzeletünkben jelennek meg nemes alakjaik, s emlékezéssel rójjuk le hálánkat. Jutalmuk egy örök emlék. Azért a gazdag életért, melyet halálokban ajándékoztak a nemzetnek. Igen, a szabadsághősőknek a halála gazdag életnek a bizonysága, jobb jövőnek a záloga. Egy

e

s vértanuk halála egész nemzetnek életét erősíti meg. S pedig mily rövid az ilyen gazdag életnek a históriája! A szabadságért szól. Az igazságért harcba megy. S hazája szeretetében felhág a bitófára is — s felírják valahol, hogy : „Csatája anépjog csatája volt." Csányi László is egyike volt azoknak a 48-as hősöknek, kik az alkotmányos szabadság szószólói voltak vérök hullásáig. Egyike volt azoknak, kikben a hazaszeretet nemes hajlandóság, a szabadságért való küzdelem bátorság, s ezekért meghalni hősiesség. Ennek a hősnek az emlékét újította meg mult vasárnap halálának 48-ik évfordulóján — Zalavármegye közönsége, méltó utódnak mutatva magát nagy szülötte iránt, mikor kegyelettel jelölte meg azt a házat, melyben a szabadszólás bajnoka napvilágot látott. Elvitték a tenger zugó árja mellé, hátha a habok mormolása, danája, hullámsirás, hullámzugás kitépi a lelkét a lethargia méhéből; hátha álmokat sző, álmokat álmádik s valaha egyszer neki pirul fehér arcra. A tenger zúgott, zajongott, tornyosult a hullám fölé s a tarajos ár tajtékozva tört meg a part szikla szirtéin. Járt a szerelem hazájában. Lehullott a fátyol arról a forró labirinthusról, hol a sziv az ésszel, a hit a csábhal az akaraterő a szenvedélylyel, a becsület a mámoros gyönyörrel járja a tiltott szerelem fékevesztett tánczát. Előtte állott a bün ... az érzékiség gyönyört adó fertője, a csáb, kéjért csengő ajakkal, mámoros szemekkel, a szenvedély vak ígéretének gyújtó lázában és a fehér arcú szomorú leány nem hullott a kábitó forróságba, szivét, agyát nem lepte meg a láz, az őrület. Ö csak szomorú volt, szomorú és fehér. Bejárta az erdőt, hallgatta a dalosmadár zengő szavát, bolyongott, a mezőn, szedte a liliomot koszorúba, de csak a liliomot, amely ép oly fehér, ép oly szomorú kis virág, mint aminő maga volt. Csermely csobogás, patak csörgés, szél sóhaj, virágillat nem vásárolt pírt a homlokára, nem gyujtá ki arcán a fakadó hajnal bíborszínű rózsáit. És szálltak a perczek, az órák, az évek, elröpült a nyár, a tél s uj rügyecske pattant a fák gályáin a tavaszi szellő első csókjaitól. Tündér-országban történt, tündéri tavaszszal, hogy a szép szomorú leány harmatos arca bíborrá vált, hogy ellepte a pír, a szerelem forró, isteni pirja. Hogy történt e csodás esemény, a dervisek és uléhmák leirhatlan örömére: azt alábbi soraim fogják elmondani. Egyszer a mint az erdő sejtelmes magányában bolyongott a fehér arcú leány s kérdéseket intézett a parányi tüszálakhoz, a rengő sugár fenyőkhöz egyaránt, daliás büszke vadászra bukkant. Alkony borult az erdőre, a tűlevelű fenyők zugó koronái között incselegve bujkált a kóbor esti szellő, harmatcsepp rengett az ibolyák s vad violák parányi kelyhében. A férfiúi szépség ideálja volt a vadász. Karcsú barna Jóleső elismeréssel kell feljegyezni, hogy e vármegye közönsége tiszteletben tartja dicső elődeit, utmutatást adva az utódoknak; ápolja a hazafiságot az ifjak lelkében is, mikor Festetichnek, Deáknak és Csányinak emlékeket állít. Csányi László szülőházát a mult vasárnap örökítette meg a megye egy emléktáblával, melyről részletesebb tudósításunk a következő. A Csányi-emléktábla leleplezése. Zalavármegye törvényhatósági bizottsága még a mult évi millennárís közgyűlésén elhatározta volt, hogy a millennium emlékére három nagy szülöttének egy-egy emléket állít. Gróf Festetich Györgynek, ki," a keszthelyi Georgikon alapításával egy századdal előzte meg korát, életnagyságú képét készíttette meg a megyeház díszterme számára, melyet a nyáron szép ünnepélyességgel le is lepleztek. Megjelölték augusztusbau Deák Ferencnek is Söjtörön a szülőházát egy márványtáblával. Október 10-ére maradt a harmadiknak, Csányi Lászlónak, a hazafiság vértanujának szánt kegyeletes ünnepélyesség. Ekkor leplezték le az ő emléktábláját Csányban, hol ezelőtt több mint százesztendővel született. Az ünnepélyt apró részleteiben is a törvényhatóság rendezte. Zala-Egerszegről külön vonat indult d. e. 8 órakor a közönség elszállítására. Október 10-én hűvös, borongó őszi idő van, mint októberben szokott, s mint volt ezelőtt 48 évvel is, október 6-án és 10-én. Metsző szél sivít végig a száradó határon. A különvonattal a székvárosból többen utaztak le a hazafias ünnepségre. A vonat mintegy 50 kilómetert rohant, Türjén és Zala-Szent Gróton is szedve fel útjában az ünneplő közönséget, mig Csányba, a kis-falucskába ért, hol a nagy ember született. Az utolsó vasúti államáson a szentgróti önkéntes tűzoltó testület diszcsapata állott az érkezők tiszteletéül Kardos Samu főparancsnokkal. Hazafias beszéddel fogadta a közönséget Erdős Ignác, a csányi öreg plébános, a fiatal Battyáni gróffal. A vármegye nevében dr. gróf Jankovich László főispán felelt. Ezután a beláthatlan hosszú sort képező kocsikra ültünk s isteni tiszteletre mentünk a kis-templomba, mely a hazafias ünnepélynek bevezetéseül szolgált. A kis-kápolnába régen lehettek ilyen sokan, pedig felerésze a czin teremben maradt. A falu fiatal leányai pántlikába font hajjal a templom szentélye előtt levő részt, sőt a pap helyét is kénytelenek valának elfoglalni. Az agg plébános dália, büszke homlok, villogó merész tüzü szempár, vakmerő, leígázó, elbűvölő tekintet. A fehér arcú leánynak megállott a szive dobogása. Talán egy sikoly is lebbent el ajakáról; a félelem, az öröm, a remegés, a szerelem szava. A büszke vadász már mellette termett s parányi kezeit kezeibe véve suttogott a remegő szűznek. Mily nyelven beszéltek ? Leírásához koldus a világ összes szótártudománya. Bűvös, titok/.atos nyelv, melyet sohasem tanul meg az, ki nem szeret s egyetlen perc alatt felfogja a szerelmes sziv. Van benne sóhaj, lágy, epedés, forró tekintet, meleg kézszorítás, van hangnélküli szó s láthatatlan mosoly. A szomorú leány arca bíborba borult, elszállt szomorúsága, kipattant a szive szerelme, rózsás hajnala s a két ajk s két vágyó szerelmes ajk összeforrt egy hosszú, mérhetetlen forróságu csókban . . . A keleti ég alján felragyogott az esthajnali csillag s a tűlevelű fenyők sürü koronáin át, remegve szűrődik a fénye. Mit nem gyógyított a smaragd, a rubin, a gyémánt, a bűl-bül szavú dalnokok kobza, dervisek hálimája, meggyógyitá egy szerelmes csók. Mert a szerelmes csók még a Korán szerint is mindenre balzsam. * A dervisek és uléhmák majd hanyatt dőltek csodálkozásukban. midőn meglátták, hogy mily piros a fehér leány arca s mily pajzánul dalolja Hafiz dalát ö, a szomorú. Tüstént útra keltek, hogy megvigyék a csoda hirét pálmás hazájuknak. Három nap és három éjjel utaztak, fátyol alá. takarták a leánv bíborszínű arcát, nehogy elröpüljön róla a bibor, a láng, s midőn harmadik nap megérkeztek s győzelmi dal közepett, emelték le az illatos fátyolt, a leány arca fehérebb volt a hónál és szomorúbb volt a lassan gördülő könynél. A bölcs dervisek ezt nem tudták megérteni. Pedisr egvszerü volt és világos. ívlai számunkhoz fél iv mellél-clet van csatolva