Zalamegye, 1897 (16.évfolyam, 27-52. szám)

1897-08-08 / 32. szám

szüksége van a fővárosi légkörre és csak itt találhatja meg az ő méltó helyét és környezetét! Ezt hangoztatják szüntelen. Pedig ez nem igaz. A nagy tehetséget észreveszik és méltányolják mindenütt és a nagy tehetségekre tízszeresen szüksége van a vidéknek. A vidéknek most nincs társadalmi élete. Nem lüktet a vér a vidéki társadalomban, mintha halálos álmát eladná. Egy-két nagy város életképes és munkabíró társadalmától eltekintve, a vidéki városokban nincs élet, nincs gyülekezés, nincs együtt működés és nincs semmiféle" társadalmi tevékenység. Nem törődnek irodalommal; nem éreznek magukban erőt és akarat képességet nemes célok előmozdítására és humánus alkotások megteremtésére. Legfelebb csak politizálnak. Igy vagyunk a vidéki színházakkal ís, melyeknek nincs közönségük; az irodalmi társaságokkal, melyeknek nincs elég tág működési körük; igy a sajtóval, melynek nincs, közönsége; igy a csekély számú jótékony egyesületekkel, melyeknek nincsenek tagjaik. Foglalkozni kellene a vidék bajaival és mostani hanyatló állapotával! Friss vért, embereket kellene bevinni a vidékek társadalmába, akik tudnának ott új életet is kelteni! Mozgalomnak kellene keletkezni az ipar és kereskedelmi kamarák kebelében, melylyel meggátolnák a vidéki ipar és kereskedelem pusztulását és keresztül vinnék, hogy a vidék a vidéken szerezné be szükségleteit! Ha nagyobb tőke fog állandóan közkézen forogni a vidéki városokban; ha nagyobb lesz ipari, kereskedelmi és közgazdasági élete; ha a vagyonosodás nagyobb mérveket ölt: úgy a javulás önkényt magában rejti a társadalmi téren való javult állapotok bekövetkezését. A pénz mozgató ereje mindennek és ha nem küzdenek vidéki polgártársaink gondokkal és rendelkeznek tőkével: bizony ára nem ijednek meg és nem húzódnak vissza minden nemescélu társadalmi mozgalomtól, hanem igenes részt vesznek a társadalmi életben és ezzel valódi társadalmi életet teremtenek És ha a vidéki városoknak társadalmi élete eleven és működésképes lesz: nem fognak a fővárosba kívánkozni mindazok, akik tehetségüket és tudományukat most nem érvényesíthetik. Terjedjen ki a kormány figyelme a vidékre is; mert az ország nem a fővárosból él és lesz nagygyá, hanem a nagy vidék rendezett állapatai is hozzá járulnak az állam erejéhez és háztartásának szilárdságához. — Megnyugtatásul ílázy János és Viiihoffer Dezső hitoktató uraknak. — Az irótoUat a kezembe vettem. Ez a mondat positiv állítás; a nyelvtani törvény szerint is abban az indicativusban van, mely a cselekvés bizonyosságát jelenti; s főképen én, aki alanya vagyok, a cogito, ergo sum alapján kétséget kizárólag igaznak tartom. S ezt a bizonyos cselekvést anélkül, hogy bizonyosságát elveszítené, fölcifrázom egy föltételes ha kötőszóval — egy más cselekvéshez tartozó viszonyában. Azt mondom pl. hogy : Ha már az irótollat a kezembe vettem, irok vele egy pár sort. tatják, hogy nem) de úgy vettem észre, mintha melegen szorította volna meg kezemet a kicsike, s úgy beszélt, mintha már álmaiban legalább is foglalkozott volna személyemmel. Megoldódott a nyelvem, járt mint a viharban a szélmalom kereke; beszéltem szépről, jóról, szerelemről, boldogságról, meg Isten tudja még miről uem és pedig annyit, hogy más alig tudott szóhoz jutni. A kis szőke Adonis csak néha-néha csicsergett valamit, s nagy ritkán trillázott bele kecsesen beszédembe, de annál gyakrabban legeltette rajtam égszínű szemecskéi't Es midőn el — kellett — válnunk, kezembe felejtett (készakarva!) egy szál nefelejcset, s szerelemittasan, melyen szemlenézve megértettük egymást: hogy „közös az érzelem". Ez történt szombaton; egy este igen szép siker, haladás! Ezután napos vendég lettem. 0 szívesen látott, én kész ölömmel kerestem az alkalmat; egy kis alkalmat egy kis kellemes csevegésre. Ha az embernek jó megy dolga, könnyen feled! így jártam én is. Degyógyult a sebem, elrepült a regi kepe, beteljesült jelölt anyósom jövendölése. No de sebaj! Volt kárpótlásul olyan kis iedeálom hogy csak helyre! De hát mégis igazság ez is: „Semmi sem állandó a íoluon", így a mi boldogságunk sem ! Ismét szombatot jelzett a falinaptár. Virágos kedvem újra visszatért. Feketébe, „gálába" csaptam magam, kikentem-fentem bajuszkáin, s úgy állítottam ,,()" elébe. A sok kedveskedésnek, nagv mondásoknak s béreteknek végre is az lett a jutalma, hogy mikor elváltunk kecsesen nyújtotta eper ajkát egy hosszú, édes — csókra Epen ekkor dugta ki fejét a hold a sötét, darabos fellegek mögül, végig nézett rajtunk, de mintha megijedt volna, rögtön betakarta mosolygó képét. , Fkkor égett másodszor és „talán" utoljára leánycsók az ajkamon. Senkinek sem jut eszébe, hogy ennek a csak külsőleg feltételes állitásnak igazságában kételkedjék. Sőt megerősítettnek tartja, hogy az irótollat a kezembe vettem. Mondok egy mást. Azt mondom, hogy: Ha embernek vagyok teremtve, szabad akaratomnak kell lenni. Nem hiszem, hogy valakit kétkedővé tudnék tenni, a felől, hogy vájjon én embernek vagyok-e teremtve, vagy csiga-bigának, mikor így beszélek; mert más teremtmény nem igen tud beszélni. Mondok egy harmadikat. Nemcsak a mi kinyilatkoz tatásunkból hisszük Isten létét; s nemcsak a keresztény világnak van istene, legfeljebb mi a theismus istenét tart juk legigazabbriak, de minden népnek s minden egyes embernek volt, van és lesz istene, — sőt én meg úgy vélem, hogy a mi bibliánk is az összes emberiségre vo natkoztatja egy helyen ezt az ismeretes nyilatkozatát: „Csak a bolond mondja az ő szivében, hogy nincs Isten." Mert van. S én mégis igy szerkesztem a beszédet: Ha Isten van, igazságnak is lenni kell. Evvel a mondattal ón nem vonom kétségbe Isten létét s a mások lelkében sem támasztok scepszist, kételyt, sőt még vallási discussiot sem provokálok vele. A mondatnak csak alakja feltételes, de a tartalma bizonyos, sőt a priori bizonyos. Epen ilyen a priori bizonyos igazság van, a két előbbi példámban is. S épen ilyen a priori bizonyosság van, hogy a dologra térjek, a következő példában is. „A ki nem dolgozik, annak szeut Pál apostol sem ad kenyeret, ha igazat mond a szentírás". Azt mondja ugyanis egy helyt Pál apostol, hogy „a ki nem dolgozik, ne is egyék." Hát bizony ne egyék, vagy pedig dolgozzék, én is azt mondom, s akkor ugy tartom magamról, hogy igazam van. Hogy ne volna igaza Pál apostolnak s a bibliának? ők nagyobb tekintélyek, mint én. Egy és más állitásunk igazolására, bizonyítására szoktuk előidézni az ilyen nagyobb tekintélyeket. Mai válaszomnak a tárgya ez utolsó, negyedik példának az a ha kötőszós mondata: ha igazat mond a szentírás. Ez a mondat a gymnaziumi értesítőben megjelent kis igényű cikkecskémben van benne. S Házy János és Vinhoffer Dezső hitoktató urak, a Zalamegye mult heti számában helytelenítik ezt a kifejezést, mely szerintük alkalmas arra, hogy vallási discussiot keltsen, s vallási kérdést, mint problémát dobjon az iíjuság elé ; hogy a biblia igazsága iránt és a hit iránt kételyt ébresszen, a szentírás tekintélyét ingassa. Sőt a tisztelendő urak azt sem tartják egészen kizártnak, hogy én ebbe a mondatba ascept.icismust, vallásilag fegyelmezetlen elmémnek scepticismusat, esetleg maliciozitással belecsempésztem. Megjegyzik utána, s a maga rendjén, hogy ilyen eljárásnak iskolai értesítőben nincs helye. (Hogy hamarosan közbeszóljak, én is azt mondon, hogy ilyen eljárásnak nincs helye az isk. értesítőkben; csakhogy ez az eset nem ilyen eljárás). De a gondolatfűzés kapcsán láncolatosan tovább-tovább haladva, ezeknél mind súlyosabb-súlyosabb vádak nehezednek reám a tisztelendő urak felfogása szerint Hogy t. i. e mondatocskával a szentírás hitelessége iránt kételyt támasztva öntudatosan vagy öntudatlanul, megtámadom e létalapot s igy megtámadom magát a kereszténységet ; a vallástalanság vagy a scepszis mételyének elhintésével rombolom a vallásosságnak mai napság amúgy is gyenge épületét ; legközvetlenebbül pedig mindezekkel nehezítem a hitoktatás munkáját, ellensúlyozom, sőt meghiúsítom annak eredményét, s igy hátiáltatom az egész iskolai neveles sikerét stb. Szóval a közönség előtt most ugy tűnik föl a dolog, mintha én először vallástalan v ölnék, másodszor prédikálnám is a vallástalanságot. Azt hiszem, ezeket a vádakat mind letörli az elől felhozott három nyelvészeti példa is. S a tisztelendő úrak Ez időelőtti dicsőségem mámorában megengedtem magamnak, hogv ma este fölhörpintsek egy feketét a kávéházban. Büszkén foglaltam helyet egy gömbölyű asztalnál. De borzasztó, mintha csak mindenki én rajtam mosolygott volna, még a pikoló gyerek is! Mit nevetsz kölyök ? törtem ki mérgesen, miközben villámgyorsan futottam végig magamon tekintetemmel. A pikoló gyerek türülő ruháját szájára tartva rohant a söntés felé. No ez már tűrhetetlen — ugrottam fel, hogy eltávozzam, s ekkor megjelent a Leiti komám, meg még valami három cimbora a kávéház küszöbén. Hát téged meg mi lelt — szólítottak meg — ? Hó esik ott künn, vagy csikorog, hogy kideresült a bajuszod ? Kacajba törtek ki, nevettek erre, mint kiknek nincs helyen az . . . Ijedten ugrottam fel, s néztem bele a nagy tükörbe, hát uram fia az egész bajszom — fehér volt. Keserű mosoly futott végig arcomon, gondoltam egyet, s leültem az érkezők mellé. No én megjártam, gyerekek ! Halljuk, halljuk, kacagták mindnyájan. Tudjátok, nem szeretem, hogy vörös a bajuszkám, azért befestettem feketére. Igy tettem ma is! No de hát ezt mégse hittem a szőke Adonisról! Tudjátok barátaim! össze talált érni ajakunk és az én bajuszomon lévő, meg az ő fehér arcocskáján lévő, — helyet cseréltek !! I.ett erre taps, éljen, hahaha, még a Pista cigány is „tusolt" rája, úgy hogy se eleje, se vége nem akart lenni kacagásnak, . . . gratulálásnak! Töröltem egyet bajuszomon, s újra fekete lett, hanem a kis szőke Adonis bajuszkájának mit szólt a papa, meg az édes mama, azt majd megírom a jövő számban. En azt hiszem, hogy addig is jó lesz „más városba menni, más lány után nézni" ! Síposs Géza. előtt tisztában volnék. De ugy tartom, hogy a tisztelendő urak nem annyira a saját magok megbotránykozása iniatt hivtak felelősségre, mint inkább abból az óvatosságból, hogy a nagy közönségnek, mintegy a kezökre bizott, egyházhoz tartozó közönségnek egyik-másik része netáni érthetetlenség vagy félreértés miatt zavarba ne jöjjön. S ha főkép ebből indult ki a számonkérés, éu részemről respectálom a felszólalást. A dolog tisztázásáért magara is ugy tennék abban az álláspontban. Hát, mondom, a nagy közönség érdekében jónak látom, ha a dolgot egy más, érthetőbb oldalról is megvilágítom. Erre fölemlítem egyszerűen a következőket: Vallástalanságot nem hirdetek. Ezt bizonyitja. az, hogy magam sem vagyok vallástalan. Vallásosságom mellett pedig szólhat némileg az, hogy tanári pályám elején, aligpár évvel ezelőtt székfoglalómban azt állítottam és bizonyítgattam, hogy a tudomány s a vallás- és költészet nemcsak ki nem zárják, de támogatják', fejlesztik és erősitik egymást. Mindezekből, ha nem mondom is, az is következik, hogy en öntudatosan, még kevésbbé maliciózusan, nem csempésztem be értekezésembe a scepticismust; a biblia igazsága iránt, a hit iránt, a szentírás tekintélye iránt kételyt nem támasztok; a vallásosság épületét' nem rombolom; a hitoktatást, a valláserkölcsi oktatást s igy az egész iskolai nevelés sikerét nem bénítom. És itt engedelmet kérek, ha egy kis pihenőt tartok. A mint a tisztelendő urak féltékenyek saját provinciájokban, mi tanárok is adunk valamit hivatalunkra vagy jobban mondva hivatásunkra. A láncolatos következtetésekkel talán igen messze haladtak, mikor a vádnak ama pontjáig is elértek már, hogy avval a ha kötő szócskával az egész iskolai nevevelés síkerét is tönkre teszem. Hiszen a tanári hivatásnak — nem iudividumokról beszélek — legféltettebb kincse a polgári erények ós társadalmi erkölcsök ápolása, s ez itt épen olyan szentség, mint a hitoktatónál a hitoktatás s a vallás erkölcs ápolása, és ezek tőszomszédságban is vannak egymással. Csakhogy, a vallás-erkölcs ápolására van tanszék, a polgári erények és társadalmi erkölcsök ápolására pedig nincs. Ez a tanárok mellékfoglalkozását teszi s a tudományok előadása közben kell ugy szólva igazán becsempészni az iíjuság lelkébe — ugy tartom kevés eredménynyel. De hogy a magasztos célnak szem elől tévesztésével épen én vagyok vádolva, különösnek tetszik nekem, aki meglehetősen összetalálkozom a tisztelendő urakkal, mikor számtalanszor hangoztatom szóban és írásban, hogy nem használ, de inkább árt a tudományoknak tenger halmazát a gyermek fejébe tömni, ha nincs lelki műveltsége s hiányzik a szivnemessége. Hiszen épen ennek a thémának a kifejtésére mintegy csak bevezető sorokul, vagy egy kis epizódul szolgál ez a szóban forgó értekezésem. És oda akarok célozni, hogy az erkölcs ápolására tanszéket állítsanak, mert ennek óriási szükségét látjuk. Tehát mikor a nevelést építeni akarom, megelőzőleg csak nem rombolhatom — saját magam. Nem! Nem is rombolom. Hiszen egyfelé törekszünk. Csakhogy én a valláson kivül jónak látok más eszközt is, sőt szükségesnek — az erkölcs jellem építésére. A tisztelendő urak észrevételeiből kiérzik az a hibáztatás, hogy az erkölcsök, jellemek kútforrásául nem a vallást teszem, hogy általában a vallásról szót sem teszek. Igazán szót sem tettem, csupán támogatásul kértem fel egyszer a bibliát s máris a szentírás helytelen magyarázatának a bűnébe estem. Szándékosan hagytam ki a tárgyalásból. Annak az iskolákban van tanszéke. Azt nem kell építeni, De a tények logikája meggyőzhet minket arról, hogy az nem elégséges. Hogy az erkölcs -jellem alapja s kizárólagos megteremtője csupán a vallás volna, én azt nem mondanám, kivált ha pap volnék. Magamat vádolnám meg vele, hogy csak ilyen eredményt érek el, holott Isten Után az én kezemben volna az a hatalom, melylyel erkölcsöt, jellemet s jó életrendet lehet elévarázsolni. A mi vallásunkhoz kötött erkölcs, az u. 11. vallás-erkölcs nagy időkre szól, de mégsem minden időkre. Krisztus urunk idejében és ^megjelenésének helyén, ahonnan ezek a törvények datálódnak, az életnek elégsokféle megnyilvánulása volt, sok mindenre készült volt szabály, — de p. 0. a svindliségre, a stréberségre, a ki akélerségre, proletárságra, sykofánta — parasitaságra s ezer meg ezer modern betegségre akkor még nem kellett gyógyfüvet keresni. Tempóra mutantur. Más levegőben élünk. A nélkül, hogy a régieket elvetnők, új szabályok ntán, új eszközök után, uj módok után kell néznünk, hogy létünket fentartsuk, biztosítsuk, hogy legyen, a ki a cél felé, a magasztos eszmék felé törekedjék, hogy legyen, aki az Isten parancsolatjait teljesítse. É11 ilyen módnak tartom a valláserkölcstan, az u. 11. hitoktatás mellett a polgári erények és társadalmi erkölcsök tanszékét. Nem ugy képzelem, hogy ez ellenlábasa legyen annak, hanem segítő társa. Nem ugy képzelem, hogy a most meglevő „jellemak"-et, vagyis jelenségeket tanítsuk, mert akkor igazán a krakélerséget fejlesztenek; hanem a létező hitvány jelenségeket törölgetnők el, s állítgatnánk helyébe igazi jellemeket. Sohasem ellenkeznék ez a módszer, sem az eredménye az igazi vallásossággal, amért nem hordaná homlokán ezt a nevet, araiért csak társadalmi nevet viselne. E módszer tárgyából csak egy szemernyi részt tenne az, amit kis értekezésemben felhoztam, t. i. hogy dolgozzunk, melynek az a címe, hogy'„Munka az élet alapja" smelyben ugy okoskodtam, hogy a munka először fizikai eletet ad, vagy a T. urak szerint csak megélhetést. Ez mindegy Ez is elég egyszer. Mert megélhetés nélkül nincs élet s élet nélkül nincs raagasabbrendü élet. De ad a munka egyúttal jellemet is, mely aztán magasabbrendii erkölcsi életnek a fundamentuma. A tisztelendő urak egy mellékesnek látszó észrevétellel azt is nagyon tévesnek tartják nálam, hogy én jellem alapjául tisztán a munkát s a munkával fejlesztett testi erőt állítom; mert akkor az akrobaták s [a gyárak munkásai lennének a világ első jellemei. Hát persze ez