Zalamegye, 1897 (16.évfolyam, 1-26. szám)
1897-05-30 / 22. szám
XVI. éVfolyaU) Zala-Egerszeg, í897 # njájüs 30. 22. száiT|. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egv szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. u, Emelési fe minú sis A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bér mentétlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nein küldünk vissza. A „Zalameoyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a „kanizsai és noVai járási községi és körjegyzők egyleté"-nek hivatalos közlönye. HVC egj el enik zm_ inden vasárna 33. A szürke emberek. A létküzdelmek mezején a társadalmi osztí „ majdnem mindegyikében erős kifejezésével találkozunk oly törekvéseknek, melyek az anyagi boldogulás rovására aránytalanul megoszlott szerencse szeszélyét akarják kikorrigálni vagy olv hagyományok visszaállítását célozzák, miket — mint tarthatatatlanokat — összeomlasztott és elsöpört a korszellem hatalma. Van azonban a társadalomnak egy rétege, mely a nagy emberi gépezetben, ahova a közérdekek állították, — csendben, zajtalanul végzi munkáját; nem lázang, nem hangoztat követeléseket, bámulatosan kevéssel beéri, nem indit a maga körében socialis mozgalmat, csak dolgozik, tűr és nyomorog, mintha a méh-rajként nyüzsgő, kavargó ember-sokaságban ők volnának a „munkások", akiknek sorsuk a munka ; bérök a keserves kenyér; jutalmak a végkimerülés. Ok képezik a társadalom fakó rétegét, mely észrevétlenül megsimul; ők az igazi szürke emberek: a kis hivatalnokok. Különböző életfoglalkozásokban oszolnak el; de azért nagyon egyformák, csodálatosan hasonlítanak egymáshoz abban, hogy mint a legtürelmesebb géprészlet, pontosan és némán végzik munkájokat; minden nagyobb lelki emóciót, csirájában elaltat nálok a biiró levegője, a munka mindennapi egyhangúsága; azért szinle észrevétlenül tűnnek el az óriási embersokaságban, mint a kisebb, csendesebb áramok az óceán vízében. Hajh pedig mekkora életteher súlyosodik egy-egy ilyen csendes, szürke ember vállaira! Mekkora lemondásra van egyiknek, másiknak szüksége, hogy az ő terhe könnyű és az ő igája édes legyen! Isten kegyelméből és az állam, önkormányzat, törvényhatóság-, társaság vagy egyes ember bölcs belátásából, méltánylásából van neki hat-hétszáz forint fizetése, amiből legtöbb esetben hatod, heted magával kell élnie. A lopást vagy sikkasztást neki sem engedi meg sem a törvény, sem a társadalom; de azért a tárA „Zalamegye" tárcája. i^Válasz. — A „ZALAMEGYE" eredeti tárcája, — Simó Vilmáról azt tartották Kercseligeten, hogy mindenhez ért a világon, csak a vőlegényfogáshoz nem. Aféle igénytelen teremtés volt szegényke, a kinek nagy a lelke, nagy a szive, de annál kisebb a szerencséje. Édes apja valamikor járásbiró volt Kercseligeten. Vilma még kicsi lányka volt, mikor apja meghalt. Egyedül maradt édes anyjával, kinek nyugdiján kivül semmi jövedelme sem volt. Éppen ez a szegénység tanította meg arra, hogy jó lesz egyetlen leányának az anyagi javak helyett szellemi kincseket adni. Nyelvekre, zenére taníttatta; a kézimunkákban pedig önmaga képezte ki úgy, hogy tizennyolcéves korában már valódi remekeket csinált. Azért mondták szegényre, hogy mindenhez ért, csak a vőlegényfogáshoz nem; mert már huszonkettedik évét is jól túlhaladta; volt is mindig egy-egy udvarlója, de csak nem került főkötő alá. Leánypajtásai egymásután férjhez mentek ; ő pártában maradt. Az igaz, hogy mindig azt mondta, csak ahhoz menne férjhez, a kit igazán szeret. Azt pedig egyedül ő tudta, hogy azok közöl, kik udvaroltak neki, egyet sem szeretett. — Szegénynek szegény a szerencséje is! — mondogatta az édes anyja és nagyot sóhajtott. A szegény, de büszke leány fölemelte egyszer a fejét. — Hát azt gondolod, édes anyám, hogy a leányt csak pénzért veszik el ? — Bizony azért édes lányom! Nagyok az emberi igények. Azt tartják a férfiak, hogy csak úgy lehet meg élni, ha az asszony is visz valamit a házhoz. — Oh anyám, én azt hiszem, hogy a valódi szerelem lemond mindenről. A nő, ha szeret, elfeled minden igényt, sadalom kérlelhetetlenül megköveteli tőle, hogy tisztes ségesen ruházkodjék, családtagjait is tisztességesen járassa; gyermekeit tisztességesen neveltesse; szóval amint mondani szokták — „kaputos" emberhöz illően éljen. De hogy miből: arra már nem ad feleletet senki. Azok a munkások, kik (a megszokást tekintve) semmivel sem végeznek terhesebb munkát és naponkint semmivel sem töltenek több órát a műhelyben, mint ők az irodában: lázonganak a bér csekélysége s a munka-idö sokasága miatt és a társadalom nagy része azt mondja, hogy azoknak a munkásoknak igazuk van. Az érező és gondolkozó emberek nagy tömege rokonszenvez azokkal a munkáselemekkel, melyek a tőke és munka közti aránytalanságot hangoztatják és ennek az aránytalanságnak megszüntetésére törekednek. A kis hivatalnokokat, ezt a szegény, csendes szürke sereget (talán éppen mert nagyon csendes, mert nagy megadással vonszolja az élet-igát) nem veszi észre senki. Az ő létérdekök mellett nem támad egész irodalom, sőt egy-egy soványka hírlapi cikkely is csak akkor Iát napvilágot, mikor egy-egy orszáos kiállítás alkalmával eszökbe jut valami-féle ongresszus tartása. Ez a kongresszus is rendesen olyan csendes, színtelen, fakó, mint ők maguk; minden nagj-obb hullámverés nélkül elsimul; alig veszi észre a nagyvilág s aztán a föld a szegény szürke emberekkel tovább forog. Megtörténik ugyan a küzdő kishivalalnokok körében néha, hogy egy-egy szokatlan drámai jelenet zaja töri meg szürke világuk egyhangúságát; itt, amott eldörren egy-egy pisztolylövés, mely véget vet az életterhet nem biró ember ktizködésének ; de ezek fölött is hamar napirendre tér a rohanva élő embeség. Valamivel hosszabb ideig csak azoknál az eseményeknél időz, mikor egy-egy szerencsétlen szürke ember kétségbeesésében összekuszálja az „enyém, tied, övé" fogalmát. Akkor azután erősen megdördül az Ítélet szava. „Fizetett tolvajokkal vagyunk körülvéve!" Mindezzel távolról sem akarjuk menteni azokat a bármilyen rosszul is dí jazott kiskivatalnokokat, kik csak egyetlen vágya marad: az otthont édes, nyugalmas, ddog fészekké varázsolni. És a lemondó nőnek nagyon kevés kell ehhez a fészekrakáshoz. — Igaz, igaz, édesem; de az életben nem igy van. A férfiak nem igy gondolkoznak, mert nem hiszik el, hogy a szerető nő lemondása a legnagyobb, a legbiztosabb tőke a megélhetéshez. Édes Vilmám, te még nem ismered a férfiakat. Hallottad Kurd Zoltán esetét? — Nem, anyám. — Kurd Zoltán udvarolt a vármegye egyik legszebb leányának, aki vagyonos kereskedő leánya volt. Már az eljegyzés napja is ki volt tűzve, mikor a leány édes apja egy másik kereskedő bukása miatt, mert nagy összegekig kezese volt, szintén a tönk szélére jutott. A leány becsületessége nem engedte, hogy ezt tudtára ne adja leendő vőlegényének. Tudtára is adta. Kurd Zoltán nem szólt semmit; de másnap már nem ment el személyesen, hanem mentegető levelet küldött a leánynak, melyben értesítette, hogy zilált anyagi viszonyainak rendezése céljából távoli rokonaihoz kell utaznia. — No és a leány? Remélem azonnal felmentette adott szavától? Erre más nem lehetett a válasz. — Annak a szegény lánynak válasza egészen más volt. Agyonlőtte magát. Simó Vilma arca kigyúlt, szeme lángolt; apró kis kezét ökölbe szorította. — Ah, ha egyszer egy ilyen férfi az én hatalmamba kerülne ! * Nagy majálist rendeztek Kercseligeten, valami jótékony célra. A vármegye minden zugába szétrepültek az aranyszegélyű meghívók. A majális nagyszerűnek Ígérkezett. Kercseliget aszonyai és leányai már napokkal előbb lázba voltak. Simó Vilma nem igen szokott mulatságokba járni, de ide őt is elvitte nem annyira a mulatási vágy, mint inkább a kíváncsiság. Mióta édes anyjától azt a Kurd Zoltán-féle históriát Mai számunkhoz fél iv melleidet van cs; akár egy l<is könnyelműségből, akár kényszerhelyzetükben megfeledkeznek a becsületesség paragrafusairól, csupán azokra a körülményekre, azokra a helyzetekre akarunk rámutatni, melyek a kishivatalnakot, ha igáját elbírja és a kísérteteket legyőzi, —valóságos heroszszá teszik. Egy ilyen családos kishivatalnok helyzetét részletesen ecsetelnünk fölösleges. Előttünk vannak, előttünk élnek ők mindnyájan. Csak meg kell azt figyelni, hogy földig emeljük kalapunkat ezek előtt, amiért megmaradnak tisztességes, becsületes emberekül. Velők szemben van talán leginkábl/igazsága Petőfink mondásának, hogy „tiszteljétek a közkatonákat!" Sajnos azonban, hogy nekik ebből a tiszteletből sem igen jut több, mint az anyagi javadalmazásból. Pedig illő és méltányos volna, hogy az irányadó körök egyszer már reájok is fordítanák figyelmüket valamivel több és melegebb érdeklődéssel és jutalmaznák meg, méltányolnák azt a szinte emberfölötti lemondást, hogy ezek a szegény szürke emberek most is — mikor a socialis törekvések majdnem minden társadalmi osztálynál hullámokat vernek — türelemmel, megadással, a kötelességek erős tudatával, némán viselik sorsukat. Képviselőtestületi gyűlés. A városi képviselőtestület Botfy Lajos polgárméster elnöklete alatt f. hó 22-én látogatott rendkívüli gyűlést tartott. A gyűlés első tárgyát három évre a városi szakbizottságok megalakítása képezte. * A városi tanács előterjesztésére a városi bizottságok tagjaivá 1897. évi május 1-től 1900. évi május l-ig terjedő időre megválasztattak: Az iskolaszék tagjai,: Botfy Lajos polgármester, Németh Elek főjegyző, Braunstein József tanácsos-a városi tanács részéről: Balaton József apát-plebános'és Engelsmann Izrael főrabbi, mint a felekezetek képviselői, továbbá a polgárt fiú-és polgári leányiskola tantestületének képviselői; a képviselőtestület tagjai közül: Büchler Jakab, Csertán Károly, dr. Czinder István, Fangler Mihály, Fischer László, Hajik István. Handler István, Háczky Kálmán, Heincz János, Krosetz István, Krosetz Gyula,"Kovács László, Lányi hallotta, nem birt szabadulni hatása alól. Rendkívül megfeküdte lelkét. Még álmaiban is megjelent előtte az a szegény szerető leány, aki sirba szállott szerelmével, aki nem birta túlélni azt a gondolatot, hogy őt csak pénzeért szerette valaki. Nap közben is, mi vor himző rámája mellett volt s egyedül dolgozgatott szobájában, akárhányszor megállott a°tű kezében, maga elé meredt s ott látta halványan, halálra váltan azt a leányt, kit az életben sohasem látott, de a kivel az ő büszke lelke rokonságot kötött. Olyankor szinte önkénytelenül felsóhajtott: — Ah, ha én érted boszut állhatnék! Azután maga elé képzelte Kurd Zoltánt is, hideg, érzéstelen arccal, férfiatlan ürességével és ezt a képzelete által megrajzolt embert gyűlölte nagy szíve végtelen gyűlöletével. Meggyőződéssé érett lelkében a hit, hogy neki ezzel a gyűlölt emberrel találkoznia kell, neki ezzel még éreztetnie kell megvetése egész nagyságát. Majális előtt egyszer szinte izgatottan kérdezte anyjától: — Mit gondolsz anyám, itt lesz a majálison Kurd Zoltán ? -— Bizonyosan. Mért érdeklődői annyira? Hisz nem is ismered. — Meg akarom ismerni. Megakarok győződni,hogy ól festette-e meg képzeletem azt az embert, akit én a eghitványabb férfiúnak tartok a világon. Ezzel a lázas kíváncsisággal ment el a majálisra is. Hideg, büszke tekintettel nézett végig egyszer-egyszer iz előtte iáró-kelő férfiak során. Különösen feltűnt neki viszszataszitó arcával egy íözéptermetü fiatal férfi, éles fekete Szemekkel, fekete jöndörhajjal, epés, sárgás arccal. Valami |különös unottsággal nézett hol ide, hol oda, mintha kerülte volna a "áirányzott tekinteteket. — Ez lesz az, bizonyosan ez lesz az! — gondolta nagában és szúró szemekkel vizsgálta annak minden nozdulatát, tanulmányozta arcát. 1 .11
