Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 27-52. szám)
1896-10-25 / 43. szám
XV. évfolyam. Zala-Egerszeg, I89 6- október 25. 43. száii). JIL _IIL Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. T A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem klildiink vissza. társadalmi, közművelődési é gaászati hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. IMIegj elenik minden -v-asá:r?narpA Yidék és a főváros. Most, amikor nemzeti ünnepünk és eziedéves kiállításunk nagyobb számban vonzotta körünkbe a külföldet : ismét előtérbe tolul, élénkebben érezhetővé válik kulturális életünknek egy fájdalmas pontja : a vidék hátramaradottsága a fővárossal szemben. Az itt időző külföldi, amikor eléggé megnézte a mi nap nap után fejlődő, gyönyörű, minden izében modern fővárosunkat; miután konstatálta, hogy Budapest Európa legmodernebb nagyvárosa : az ország többi részét, vidéki központjainkat is, óhajtja megismerni. Felmerül önkénytelenül a kérdés, váljon az idegen meg lehet-e elégedve azzal, amit lát ? Dicsőségünkre szolgál-e nekünk, amit felmutathatunk ? A felelet csak tagadó lehet. Kétségtelen tény ugyanis és el nem tagadható, hogy a rohamosan fejlődő főváros haladásával a vidék fejlődése lépést nem tarthat. És ez természetes is. A mi fejlődésünk kezdete, sajnos, nem nyúlik vissza messze mult időkbe. Hosszú időkön át hiányoztak nemzetünk életében azok a tényezők, amelyek a kulturális fejlődésnek a feltételei, amelyek nélkül modern intézményeken fölépült haladás lehetetlen. Nem volt meg szabadságunk, nem volt szilárd,^megdönthetetlen alapokon nyugvó állami életünk. Mindössze harminc eszendeje sincs, hogy az éltető erők birtokában megkezdhettük az ország kulturális emelésének gigászi munkáját. Mi természetesebb tehát, mint hogy az egész eró'megíeszítés, az első éveknek egész munkája első sorban a fiatal fővárosnak, hazánk Metropolisának, Budapestnek érdekében történt. Hatalmas, fellendülő központ az ország szivében, hatalmas iparral és kereskedéssel — ez az eszmény lebegett az első dolgosoknak a szeme előtt. Negyed század alatt két három emberöltő munkáját végezték. Az eredmény impozáns, csodálatos lett ! Es emellett a vidék nem fejlődött. A főváros lekötött minden szellemi és fizikai munkát, még a vidékét is. Az előbbi viszonyok is a legkedvezőtlenebbek voltak a vidékre nézve. Nálunk ugyanis soha sem volt meg az a pártikularismus, mely Olaszországnak és Németorsságnak politikai tekintetben az egész középkoron át a legnagyobb szerencsétlensége volt, megfosztván ezeket az országokat az egység erejétől, de amelynek meg kulturális tekintetben megvolt az az üdvös hatása, hogy teremtett egy csomó központot, amely felé egy-egy nagyobb terület gravitált, ami szükségképen egy-egy ilyen központnak a fellendülésével volt összekötve. A művészetet és tudományt kedvelő fejedelmek is kivették részüket ezeknek a központoknak az emelésében. Ehhez hasonló viszonyok hazánkban soha sem voltak. A magyar fajnak aj karakterében nem volt kifejlődve soha sem a városoknak alapitása iránt való hajlam. Ezért játszanak nálunk oly jelentős szerepet a német iparüző elemek a városoknak alapításában. A vidék állapata régóta ismeretes Az orvoslásnak a munkája is folyamatban van. De mintha ez az orvoslás nem volna elég gyors, nem volna elég intensiv. Kétségtelen, hogy a munka e téren két tényezőtől függ. Amig ugyanis egyfelől az államnak elmulaszthatlan kötelessége a maga részéről mindent megtenni, hogy a vidéknek a fejlődését előmozdítsa, más részről viszont még sokkal inkább kell, hogy a kulturális és gazdasági fejlődés maguknak a városoknak is szivükön feküdjék. Es azt hiszszük, nem csalódunk, ha e pontnál kereesük a gyógyulás lassúságának okát, valamint ama nagy áldozatban, amelybe egy-egy vidék lakósságának ez a kulturális és gazdasági fejlődés kerül. Nem tagadhatjuk, hogy a kormány tőle telhetőleg közreműködik a városok fejlesztésén. Pénzügyigazgatóságoknak, középiskoláknak felállításával, hidak építésével, legutóbb a királyi tábla decentralizálásával, egyes vidéki városokban bevégzett, máshol folyamatban levő, vagy tervbe vett állami építkezésekkel. Es mit mondhatunk ezzel szemben városainkról ? Sajnosan kell észlelnünk, hogy általánosságban nincs meg miudegyikben a kellő élelmesség, hogy érdekeit felismerje, hogy az esetleg felismert érdekeket elég hatalmas erővel követni birja. Társadalmi, politikai ellentétek gátolják nem egy helyen az üdvös együtt működést és a vállvetett munkát. Ez az oka egyúttal annak, hogy a vidéken oly keveset tesznek a gyáripar fellenditésére. Ami gyár Magyarországban fennáll, annak nagy része a főváros közelében épült. Az a kevés telep pedig, amely a vidéken fennáll, csekély kivétellel idegen pénzzel dolgozik, idegené a haszon is, amelynek nagy része kivándorol az országból. Maholnap lezajlanak a nagy ünnepnapok s igazán itt az ideje, hogy a magyar vidék annak tudatára ébredjen, mily fontos tényezője az állami fejlődésnek, a nemzeti fennmaradásnak, hogy a vidék fejlődjék ; hogy munkás, jómódú és élelmes legyen ; hogy városaink kereskedelmi és ipari központokká váljanak ; hogy céltudatos vezetés mellett, kiszabadítva magukat végre valahára a társadalmi és politikai ellentéteknek szétválasztó békói alól, vállvetve, önérzettel munkálkodjanak közre szűkebb hazájuknak s általa az egész nemzetnek jövő boldogulására.* A „Zalamegye" tárcája. _ Vadvirág. Elbeszélés. Irta : Katona Imre. Csak igy nevezték, mert igazi nevét senki sem tudta. Vadonban lelték, erdőn nevelkedett, ahol magába szívta a vadvirágok balzsamos illatát. Madarak búgása altatta el, s azok csicsergése keltette újra föl. Versenyt futott a könynyü lábu őzzel, s zerge ügyességgel rriászta meg a legmeredekebb hegyoldalt egy-egy nyíló vadrózsáért. A halált nem félte, mert fogalma sem volt arról, hogy az embernek meg is kell halnia. Csak a természet halottas köntösét ismerte: a tél rideg havát. Vele sírt a süvöltő novemberi széllel, e mindennél búsabb gyászénekkel. Vele siratta el az ő meghalt világát, melyben élt s mely életerőt nyújtott neki. Elsiratta távozó madárkáit, az erdőnek elhalt virágait, a fák lombos koronáit s a pusztuló természettel tűntek el arcának viruló rózsái is. Egyszóval gyászolt. Meggyászolta a kihalt természetet. Balga gyermeki lelke nem ís sejtette, hogy tulajdon létén mily átok fekszik; hogy születésének perceiben már ki volt mondva rá a halál. Ki is tették martalékul az erdő vadjainak a Lajta hegység egyik félreeső vadonjában. Egyedül az isteni Gondviselésnek köszönhető, hogy Bruchbauer András X. herceg öreg erdő őre, még élve meglelte, hazavitte s öreg gazdaasszonyának, a jó Lénínek, gondozására bizta. E ritka lelet után az öreg Bruchbauer magára vette ünneplő ruháját, nyakába akasztá vadász fegyverét és tarisznyáját, s rövid búcsúzás után neki indult az erdei laktól mintegy másfél órányira eső K . . . városnak, hogy ott a hatóságnál a talált gyermekről jelentést tegyen, mely után nyugodt önérzettel ballagott haza felé. Útközben meg-megállt. Hol mosolygott hol meg szitkozódott. Szidta a romlott erkölcsöket, lelketlen anyákat s ilyenkor szigorú tekintetét az égre emelte, mintha csak az ég boszuját hívná azokra, kik ily ártatlan teremtésre oly kegyetlen végzetet mértek. Nagy idő zajlott le, mióta az öreg erdő őrt a hatóságtól tűnődve hazamenni láttuk. Tizennégyszer siratta el azóta a Vadvirág a haldokló természetet, s tizennégyszer ujjongott a tavasz első virágának. Tizennégyszer hervadtak el arcának viruló rózsái, s ugyanannyiszor nyíltak azok újra ki az ébredő kikelettel anélkül, hogy titkos származásáról úgy neki, mint az öreg erdő őrnek legkisebb sejtelme is lett volna. A hatóság mindent megtett, de eredménytelenül; mig végre egy szép napon az öreg erdő őr újra beállított a főbiró elé s könytelt szemekkel mondotta: - Főbiró uram ! Most már inkább életemtől vállok meg, mint Bénimtől, az én aranyos kis Vadvirágomtól. A főbiró megindult hangon feleié: — Öreg barátom! Én tőlem telhetőleg a legnagyobb fáradtsággal vezettem a nyomozást s hogy az ennek dacára eredményre nem vezetett, annak én oka nem vagyok. Ki tudja, nem a végzet rendelése-e ez, hogy a leányt éppen Önnek kellett megtalálnia. Van legalább önnek, aki agg napjaiban gondját viseli s a még hátra levő éveit megédesíti. Ugy-e bár igazat beszélek?! — Az Isten szava szólt ki önből jó Uram! vágott szavába az öreg erdő őr. Áldom a végzetet, hogy ezt így rendelte. De ne is kutassuk a dolgot [tovább, mert attól tartok, hogy valakinek eszébe jut e kis Vadvirágot tőlem elrabolni . . . mert hisz már is úgy kell őriznem, mint a szemem fényét. E szavak hallatára a főbiró arca komolylyá változott s gyanúsan kérdé az öregtől: — Hogy hogy öregem? . . . — No nem panaszképen mondom jó Uram .... az Istenért sem .... Lénim lelkéhez a rossz még gondolatban sem férhet .... de én édes Istenem . . . hogy is beszélhetünk ilyent. — De hát kitől félti mégis? . . . Gyanit tán valamit ? . . . Nyomára jött valaminek ? . . . Szóljon őszintén, nekem bátran megmondhatja. Ne féljen, én nem szakittatom le szivéről azt a kis Vadvirágot. S e közben fürkésző tekintetével az öreg erdő őr homlokáról igyekezett leolvasni a valót. — Aki leszakítja, a szivemet vele szakítja ki, úgy oda van az nőve ... De hogy mégis őszinte legyek, hát megvallom, hogy gyanúm van egy emberre, akit a balsors még fölém is helyezett. Ennyit megmondhatok, de többet egyelőre nem . . . Elégedjék meg vele Uram .., Ha pedig a veszélyt közelebb látnám, úgy segélyét nem fogja tőlem megtagadni . . . ugy-e bár! — Mindenkor számithat reám, szól a főbiró határozott hangon. És ha a gyanú, amit az illető egyén elien táplál, igaznak bizonyulna is, úgy szavamra fogadom önnek, Jiogy a leányt továbbra is az Ön birtokában, hagyjuk; az illetők ellen pedig a legszigorúabban fogjuk meginditani a bünfenyitő eljárást . . . Mert hát a bűn büntetlenül nem maradhat! S itt a főbiró arca ismét visszanyerte szigorú kifejezését, szemei pedig úgy villogtak, hogy az öreg erdő őr, mint villámsujtott, tántorodott meg tőle. — No, no öregem, hisz nem önre céloztam ! igyekezett a főbiró bátorítani. Csak régi vágyamat láttam az előző pillanatban megvalósulva, értem azon pillanatot, amidőn azt a sehonnait körmöm közé csíphetem, kinek kutatásába már több izben belefáradtam. — Oh jó uram! az Isten óvjon attól, hogy gyanúm Mai számunkhoz fél iv melleidet van csatolva
