Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 27-52. szám)

1896-12-20 / 51. szám

XV. évfolyam. Zalaegerszeg, 1896. december 20. 51. számJ1L Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. 11, lil A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem vissza. küldünk A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara", a Kanizsai és a Novai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. DVL egj ©1 enik m. inden -v-asárnap. Az erkölcsi erő. Mindazokat a szomorú tüneteket, amik társadalmi életünkben olyan gyakran jelentkeznek, az okok fürkészése, kutatása közben szeretjük visszavezetni az emberek idegességére, enerváltságára. Ha látszik, hogy hosszú időn át nagy tiszteletnek, közbecsülésnek örvendett egyének általános megdöbbenést keltő módon letérnek arról az útról, melyet uralkodó erkölcsi fogalmaink szerint mindenkinek követnie kell : habozva, tétovázva állunk meg az elszomorító jelenség előtt; nem akarjuk elfogadni egy művelt egyénben az erkölcsi erőnek borzasztó elzüllését és magunkat akarjuk talán legelső sorban megnyugtatni, mikor az okot az agyidegek bomlásában keressük. Ezzel akarjuk mintegy magunkba diktálni, erőszakolni azt a meggyőződést, hogy az a nagyon is drága világ, melyet erkölcsi erőnk kiművelésével, megizmosításával teremtettünk meg magunknak, mely egyéniségünknek talizmánja, mindene : a becsület, nem olyan portéka, melyet a véletlen által nyújtott alkalom kisértése összeomlaszt. Meg akarjuk magunkat győzni arról, hogy az erkölcsi erő hatalma nagy és biztos őre egyéni becsületünknek; hogy a kik a becsületesség útjáról letérnek, azoknál nem az erkölcsi erő pusztul el, hanem az agy-idegek szálai bomlanak szét. De ha elfogadjuk is ezt az okoskodást az erkölcsi erőbe vetett bizalom megszilárdítására, teljesen nem zárkózhatunk el az elől a gondolat elől sem, hogy a korunkban minden irányban előforduló tünetek mindegyike nem vezethető vissza az agyidegek változásainak befolyására, sem az uralkodó idegességre ; mert — ha már az erkölcsi erőnek oly nagy hatalmat tulajdonítunk — akkor el kell ismerni azt is, hogy az igen sok tekintetben uralkodik még fizikai életünk fölött is. Es ha egy-egy olyan mozzanattal találkozunk, mely megdöbbent bennünket: azoknak előzményeiben rendesen megtaláljuk a jelenségeket, amikből meg lehet állapítani az erkölcsi erő fogyatékosságát is. Az olyan társadalmi egyén, akiben az erkölcsi erő részint a nyert nevelés hatása, részint öntökéletesítése folytán teljesen kifejlődött, mindenkor, minden körülmény között eszményi ember. Az ilyen egyén — bárhova sodorják a körülmények, bármily nehéz helyzetbe állítsa az élet vagy a véletlen — sohasem fog kizökkenni abból a mederből, melyet az erkölcsi világrend alapja és mozgató ereje: a becsület szab meg. Nincs az a roppant sorscsapás, mely alatt összeroskadna; nincs az az üldöztetés, mely a kétségbeesés örvényébe sodorná. Szikla-szilárdsággal, nemes nyugalommal fogadja a hullámokat, melyek egyéni vágyai, törekvései elé tornyosulnak ; a viharok csak tisztítják, mint a gránitszirtet ; de egyénisége értékéből elvinni nem tudnak egy szemernyit sem. Az erkölcsi erővel rendelkező ember biztos tudattal áll a küzdelmekkel szemben is. Nem lapda a sors kezében ; hanem erő, hatalom, mely a sors kezét is megragadja és küzdelemre kel vele. E küzdelem elbukhatik ugyan, a sors lehet a győztes felett; de még elbukásában is nemes, nagy, hozzáférhetetlen marad. Ezek az igazi, fényes tragikai jelleinek, akik általános jogokért vagy elvekért küzdenek és állanak szembe az uralkodó felfogással, az ostobán kimért emberi sorssal és ha nem győznek is, a becsület ragyogó nimbuszával esnek el a küzdelem porondján. Az erkölcsi erővel rendelkező egyének a legkedvesebb, a legbékésebb tagjai a társadalomnak. Yelök bátran, nyugodtan töltheted idődet, beszélhetsz velők bizalmasan, kimonthatod előttük tartózkodás nélkül véleményedet: ők nem fognak veled hajba kapni még akkor sem, ha véleményeddel egyéniségűket kellemetlenül érintenéd, mert az erkölcsi erő biztosítja náluk az önuralmat, ami a társadalmi együttlét békéjét, sima folyását leginkább biztosítja. Es ha valahol, valami körülményben véletlenül olyan véleményt nyilvánít, amivel esetleg a te egyéniségedet kellemetlenül, talán éppen sértő módon érintette : ne félj, nem kell vele társadalmi reputációd érdekében egy szál kardra vagy pisztolyra kiállanod ; mert az erkölcsi erő nagysága abban fog nála, az ő részéről megnyilatkozni, hogy mihelyt tudomást szerez az elkövetett sértésről, megadja neked a legszebb, a legnagyobb elégtételt: a bocsánatkéréssel. Mennyivel kevesebb volna a becsület-reparáló lovagiaskodás, a párviadal, ha az emberekben nagyobb volna az erkölcsi erő ; ha megtudnák adni a legnagyobb erkölcsi erőt igénylő elégtételt a bocsánatkéréssel. Mert megtörténhetik ugyan az erkölcsi erővel rendelkező egyéneknél is, hogy az idegek túlfeszültsége közben egy pillanatra elvesztik önuralmukat és megsértenek valakit, de nyugodtabb állapotukban, mikor az erkölcsi erő veszi át egyéniségök fölött az uralmat, okvetlenül be fogják látni tévedésöket és akkor lesz erejök a legszebb elégtételadáshoz : a bocsánatkéréshez is és gyávaságnak nem ezt, hanem a fegyveres elégtételt fogják tartani. Azok az egyének, akik másként cselekesznek, sohasem rendelkeznek valódi erkölcsi erővel, valamint azok sem, akik — habár művelt embereknek tartattak is — olyan tettek elkövetésére sűlyednek, a mikkel kizárják magukat az erkölcsi alapokon nyugvó emberi társadalomból. Az erkölcsi erő azonban nem olyan tulajdona egyéniségünknek, mint fizikumunk, melyet a születéstől nyerünk, hanem oly kincs, mit részben a nevelés, részben saját jellemfejlesztésünk utján szerzünk meg. A mindennapi élettapasztalat is azt igazolja, hogy az életben azok a valóban minta-emberek, akiknek lelkét erkölcsi erő vértezi. Találkozunk nagy-tudású, bámulatos elméjű emberekkel, a kik az élet legközönségesebb körülményeiben elbuknak, lehetetlenné teszik magunkat, mert erkölcsi erő nélkül indultak annak az útnak, a mit a sors számukra kijelölt vagy a mit maguk választottak. Az ilyen egyének sorsával szemben — nem tagadható — igen sokszor és sokat lehet az agyidegek betegségének vagy bomlásának rovására irni ; de legtöbb esetben minden ilyen A „Zalamegye" tárcája. A sziklarózsa. Irta : Pogonyi Nándor. Odakint erősen havazott, a csípős északi szél süvöltve rohanta be a keskeny völgyet és az ereszről letördelt jégcsapokat az ablakhoz csapdosta. Bennt vidáman lobogott a tűz a nagy kályhában s a lobogó lángok vörös fénye pirosra festette a tüzes szemű lánykák fehér bőrét. Ott ültek mindnyájan az öreg Hanka körül és szorgalmasan pörgették az orsót, közben pajkos nótákat énekeltek, vagy pedig nagyokat kacagtak a körülöttük settenkedő legények ügyes mókáin. A kutyák erős csaholása túlharsogta a szélvihar zúgását. — Bizonyosan farkasok járnak közelben. A mult héten is betörtek az öreg Iván aklába és elvitték a három legszebb bárányt, pedig mind a háromnak olyan szép selymes gyapja volt, akár Marjuczának a haja, mondogatták egymást közt a leányok. Marjucza amint meghalllotla a nevét említeni, felemelte szép fejét és megszólalt: — Akartak tőlem valamit? — Oh uem, csupán csak az Iván báránykáiról beszélgettünk, te azonban úgy látszik nagyon elmerültél a diskurálásban. Sok szépet mondhatott már neked ma este a Józso, hogy még csak ránk sem ügyelsz. — Az ám ! sóhajtá nagy búsan a sarokból a fekete Kristóf, aki csak akkor fordította el a szép Marjuczáról szemeit, ha a tűzre kellett tenni és akinek nagyon fájt az, hogy az a jött ment Józso úgy lefoglalta az ő Marjuczáját, hogy ínég csak rá sem néz, pedig már a gyüriit is megvette neki, hogy eljegyezhesse a farsang alatt. Marjucza észrevette a sóhajtást, titkon Kristóf felé pillantott és megszólalt: — Hát te meg mit sóhajtozol ott oly búsan, mint a szent-páli remete ? — Tudod te azt nagyon jól, felelte a fiú elszorult lélekkel. — Na csak na, szólalt meg ekkor a kis Kata, ne lamentáljatok már, mint az öreg Treszka, mert még összevesztek. Sokkal jobb lesz, ha megkérjük a jó Hankát, hogy meséljen nekünk valamit. — Nem értek már én a meséléshez, azután meg kedvem sincs rá. Találjatok magatoknak valami más mulatságot. — De hogy nem értesz — jó Hanka, csak mesélj, meglásd, nem bánod meg. Majd hozok neked a nyáron szikla rózsát a Maguráról, tudom, tudom, hogy te azt nagyon szereted, — Sziklarózsát? I Gyopárt akartál mondani Kristóf, gyopárt, nem sziklarózsát. — No hát gyopárt, de hiszen az mindegy tán, vagy mi ? — Az nem mindegy. A sziklarózsának ezüst a levele, arany a sziromja s ragyogó gyémánt van a kelyhében harmat csepp gyanánt, óh azt én tudom jól, sokat, nagyon sokat mesélt nekem erről az én jó Gregorom . . . szegény, szegény jó Gregor, miért is kellett neked a sziklarózsa után menned ? .. . Mese kell nektek, jól van, hát elmondom a sziklarózsa históriáját: — Régen, nagyon régen volt már, még akkor nem volt olyan ősz a hajam, mint most, hanem fekete, mint a holló szárnya. Az arcom sem volt olyan ráncos, mint most, hanem telt és piros, épen mint a Marjuezáé. Azt beszélték akkor, hogy az egész vidéken, a melyet a Maguráról be lehet látni, én voltam a legszebb leány.Én azt el is hittem, mert Gregor is mondta, neki pedig mindent elhittem. — De ti még ezt nem tudjátok, hogy ki volt ez a Gregor, hát csak legyetek csendesen, azt is elmondom. — Ott a Magura túlsó oldalán van egy hosszú völgy. Buján terem ott a kövér fű. Ezer szinü virágok nyilnak mindenfelé. A berkekben és pagonyokban víg danákat zengenek a kis madarak. A közeli erdő fáin tanyázó vadgerle szomorú bugása összevegyült a völgyből hangzó fuvola méla bús hangjával. Lenn a völgyben ós a hegyoldalban tarka tehenek legelésztek; kövér nyakukon, melyet magasra emeltek, ha a fa lombját akarták lecsípni, nagy kolomp függött. Mikor ezeknek a kolompoknak a hangját hallottam, azt hittem, hogy a templomban vagyok, mert tudjátok meg, hogy ezeket a teheneket Gregor őrizte, és a völgyben is a Gregor furulyája hallatta az epedő dalokat. — Ünnepnapokon le-lerándult hozzánk. Örültünk neki mindnyájan, ha jött, mert nagyon szerettük őt. — Egyszer olyankor jött, mikor csak magam vollam otthon. Künn ültem házacskánk előtt a kis kertben. Oda jött mellém. Arcza piros volt, szemei lángoltak és úgy sütöttek, mint a tüzes nap. —- Hanka, mondá reszkető hangon, beszédem van veled, meghallgatsz-e ? — Én mindig meghallgattalak jó Gregor, mondám neki, szólj, mit kívánsz, amit csak lehet, szivesen megteszek érted. — Lásd, mondá ő, én nem tudom, mi van velem, de én te miattad nem lelem nyugtomat sehol. Ha felmegyek a nagy Magurára s látom ott magam körül a végtelen hómezőket, mindig arra gondolok, hogy menynyivel fehérebb a tiszta hónál a te szűzi lelked; ha lent a völgyben hallom a madár dalát, akkor is azt hiszem, a te hangod hallom. A csillagok látásán a te ragyogó szemeidre gondolok, s még, Uram bocsá I... de imádkozni sem tudok, mert az Isten szent neve helyett mindig a te neved jön az ajkamra . .. Hanka, én téMai számunkhoz fél iv melléklet va.n csatolva