Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 27-52. szám)

1896-11-15 / 46. szám

XV. évfolyairt. Zalaegerszeg, 1896. november 15. 46. SZáEQ. JIL Elöfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. T társadalmi, közművelődési és gazáászalí hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. SL A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. HVEegj el .em_ilsL imixiLcienL "VQjSáx^m-aj^p. Nagyobb gondot a jellemfejlesztésre! Soha sem volt annyi levegőben járó ember, mint ma. Még a komoly gondolkozásuakat is többé-kevesbbé elámítja a látszat. Az emberi szív hajlandó elfacsarodni a szerencsétlenség láttára ; de a legtöbben, akik a sebeket gógyitani akarják, csak behegesztik azokat anélkül, hogy gyökeresen orvosolnák, minek következtében azután újabb sebek, fekélyek támadnak. Látják az bkozatot, de nem birják meglátni az okot és igy jóakaratú tanácsaikkal csak a felszínen úszkálnak. A jóakarat napjainkban minden felől hangoztatja : emeljük fel az elesetteket, gondoskodjunk a szerencsétlenekről, akiket magával sodor a kétségbeesés örvénye ! Távol sem akarunk szót emelni ez ellen a humánus cselekedet ellen ; azonban azt kérdezzük, hogy magával, az elesettek felemelésével, a szerencsétlenekről való gondoskodással mcgszüntetjük-e a bajt, az újabb elesést, a szerencsétlenségeknek a szaporodását ? Bátran rá mondhatjuk, hogy nem. Sőt ki merjük mondani, hogy mig a társadalom különbséget nem tesz az önhibából és önhibán kivül támadt szerencsétlenség között, vagyis mig az elesések, szerencsétlenségek alap-okát ki nem kutatja és ott nem akar gyógyítani : addig minden nemes törekvése csak pillanatnyi, szórványos enyhülést szerez, azonban gyökeres orvoslást nem. Mindenek előtt ezzel a fogalommal kell tisztába jönnünk : kiket nevezünk szerencsétleneknek ? A phylantropia azt is szerencsétlennek nevezi, aki, elkezdve a gyümölcs lopáson, végig megy az apagyilkosságig a gonosztettek minden fokozatán. Aki e közben megismerkedett a községi fogháztól kezdve lllaváig minden fokozatával a mai humánus büntetésnek anélkül, hogy a kisebb nagyobb büntetések közül bármelyik csak egyszer is felköltötte volna benne azt a nemesebb érzést, hogy talán jobb is volna, szebb is volna a becsület ösvényére lépni ? Ebből azután az a bizonyos, hogy a mai büntetés sem elegendőképen nem torol, sem elegendőkép nem javit. Ámde vannak olyanok is, akik elég vakmerőek elkövetni a bűnt, de elég gyávák a büntetést ki nem merni állani. Ezek az öngyilkosságban keresnek menedéket. A phylantropia az ilyenekre is azt mondja : íme a szerencsétlen ! Ki nevezhető szerencsétlennek ? Az, aki a szerencsétlenség minden suj tolását érzi. Aki pedig ennek érzésére ép érzékkel bir, az saját maga nem borítja magára a szerencsétlenséget és ha mégis bele esik, kevés tekinti azt olyannak, mint amelyből csupán az öngyilkossággal lehet kimenekednie. Kikből áll az öngyilkosoknak kilencvenkilenc százaléka V Pazarlókból, becsületüket könnyelműen eljátszottakból, sikkasztókból, kevéssel megelégedni nem tudókból, tehát jellemtelenekből, vagy nagyon gyönge lelkitekből, akik nem birnak küzdeni. Közülök a legtöbbnek szép, irigyelt állása volt, melyet száz és száz nagyon becsületes ember nem bírt elérni. S ők, mig a pünkösdi királyság tartott, hiuk, kevélyek voltak ; az alantabb sorsuakkal erőltetett leereszkedéssel álltak csak szóba ; lenézték azt, aki nem fecsérelt úgy, mint ők. Mindegyiken a szenvedély valamely neme uralkodott, melynek oltárán feláldozták állásukat, jellemüket, családjukat és önmagukat. Hát szerencsétlenek-e ezek ? Azok-e a gonoszok, akik évekig mások pénzével fényelegtek, vagy azok, akik nagy önmegtartóztatással és szorgalommal megtakarított vagyonukat általuk elveszitették ? Ha ezeknek a pénz-elkezelőknek ép érzékük lett volna a becsületességről, a bekövetkezhető szerencsétlenség sujtolásáról ;

> nem léptek volna a becstelenség ösvényére ! Ok számot vetettek minden eshetőséggel, tehát a fölfedeztetéssel is . . . Számot vetettek az elcsapatással, a börtönnel, az öngyilkossággal . . . Es ha ezeknek a számbavételével is elkezdték és folytatták a gonoszságot, felfedeztetésük esetében koránt sem érzik magukat olyan szerencsétlennek, mint ahogy szemléli őket az a becsületes, aki a kísértés első pillanatában határozottan így utasitja el a sátánt: távozz tőlem ! A társadalom ez ideig az ő humanitásából csupán az elesettek fölemelésén fáradozik. Ám legyen ! Ne hagyjuk őket még tovább sűlyedni, teljesen elziilleni ! Ez azonban nem kevesbíti, nem állítja be a bajt. Mi enuek az okozatnak az okát keressük és ha az okot meg bírtuk szüntetni, úgy megszűnik az okozat is. A sikkasztás és öngyilkosság oka : a hiúság, nagyravágyás, fényűzés, a szenvedélyeken uralkodni nem tudás, a hencegés stb., szóval a nevelés hiánya. Az iskolákban minden létező tudománynak van tanszéke, csak egynek nincs, a legszükségesebbnek : a jellem fejlesztésnek, Az ifjú e tekintetben életének legfogékonyabb szakában teljesen el van hagyattatva. Ha a jellem fejlesztésére külön tanszék állíttatnék s az hűségesen betöltetnék hetenként csak 2 — 3 órával attól a 10 évtől kezdve, mikor a gyermek a középiskolába lép, a 22—24. évéig, mikor iskoláit bevégzi, mily másként lehetne a sziveket idomitani, a lelket erősíteni, a becsületességet a vérbe átszivárogtatni épen az ifjúság szakában, amely korban a szív minden jóra, nemesre fogékony ! Ez alat az idő alatt lehetne vérébe plántálni azt a két elvet, amely az eleséstől megmentené ! Az egyik ez : amit nem kivánsz magadnak, azt ne tedd embertársaidnak ! A másik ez : Addig nyújtózkodjál, ameddig a takaró ér ! Itt lehetne beláttatni vele, hogy mily következményei vannak p h.uságnak, k vélységnek, nagyravágyásnak, szenvedélyességnek és mi az alázatosságnak, a tisztességnek, a takarékosságnak, a becsületességnek ! Ha a jellemfejlesztésre az azt megillető gondot forditanók : lehetetlen, hogy meg ne szűnnék mielőbb az a {szégyenletes és veszedelmes áradat, mely ma napság a társadalmat annyi becstelenséggel elöntötte! A „Salamegye

4' tárcája. A nagymama. Irta: Szántó Ferencz. ,,Sokszor mondtam már Helén, és most újra kérlek, légy szívélyesebb édes anyámhoz! Szegény öreg asszony mindig panaszkodik, hogy gyöngédtelen, majdnem durva vagy irányában!" Igy szólt egy téli napon Kovács Ernő nejéhez, született szilvási Szilvásy Helénhez. „De kérlek édesem/ — viszonzá Helén, — a mama mindig olyankor jön délután, mikor vendégeim vanuak; azután a sáros cipővel kopogtatás nélkül bejön a szalonba. A múltkor is majd kiégett a szemem I Iréuék itt voltak ozsonán, ő bejön az áruszekrénykével kezében és elmondja, milyen jó hetivására volt. Minden apróságot, tükröt, képet, tollkést, zsinórokat eladott Észre vettem azt a metsző gúnymosolyt barátnőim ajakán. Azt hittem, a föld alá kell sűlyednem. A szép fiatal asszony egészen elpirult az utolsó szavaknál. „Éu pedig újra kérlek Helénkém, ha még szeretsz egy kissé, úgy tiszteld édes anyámat; mert fájdalmat okozasz nekem, ha megbántod. Ugy-e szentem, ezt nem akarod ?! ígérd meg tehát, hogy nem leszesz többé oly nyers hozzá!" „No megígérem Ernő" — szólt Helén egészen megindulva, — csak ne légy oly komoly; már látom, hogy ismét haragszol." Ezzel férje keblére simult, aki gyöngéden átkarolta. Kovács Ernő főhadnagy volt, midőn Helént meg ismerte. Tökéletes férfi szépség. Magas, erős termettel, barna arcszinnel és csinos barna bajuszszal. Egy jó barátja bemutatta lleléuéknél, és a junói termetű kreol arcú leány veszélyesen beleszeretett a főhadnagyba. Üj atyja, szilvási Szilvásy Imre, mint büszke dzsentr', hallani sem akart a polgári származású szegény fiúról, eltekintve attól, hogy a biztosítékot sem tehette volna le leányáért. llelén és a mama egyesült erővel nagy küzdelem után végre keresztül vitték, hogy az öreg Szilvásy egyetlen leánya boldogságának kedvéért beleegyezett a házasságba, ha Ernő leteszi a tiszti rangot és hivatalt vállal. Ugy is történt. Ernő egy pénzintézetnél tisztviselői állást nyert, páratlan szorgalma és tehetsége következtében most már osztályfőnökké léptették elő. Boldogan él nejével, kit imád, és minden figyelemmel elhalmoz. Növeli boldogságukat, hogy egy kis apróság is gagyog már a szőnyegen ; olykor felkapaszkodik atyja térdeire és minden áron szeretné kitépni atyja bajuszát. Egy komor felhő sem zavarta e derült kék eget, csak azt nem szerette Helén, ha E>-uő anyja olykor el jött, kezében az áruszekrénykével és „leányom"-nak nevezte. Ilyenkor forrt benne a nemesi büszke vér. Mikor csak tehette, kiizente, hogy nincs itthon. De most megígérte Helén, hogy jövőben nyájas lesz hozzá és azóta ismét úgy élnek, mint egy gerlepár. Újév napja van, már fél kettőre jár és Ernő még nem jött haza ebédre. A fiatal asszony egészen el van keseredve, hogy elromlik a pecsenye és össze esik az a gyönyörű szép duzzadt fánk. Folyton az órára néz . . . mégse . . . mégse és sírásra fakad mérgében. Egyszerre csöngetnek az ajtón. „Végre valahára I" sóhajt fel könnyebbülten ! De Ernő helyett a nagymama jött, mint rendesen, most is a szekrénykével kezében. „Már megint itt van nagymama?!" —förmedt rá Helén, — miért nem törli le cipőjét, mielőtt bejön ? Így be kell piszkolni az előszobát ? !

u „Na jól van, jól édes leányom"—szólt a megrémült öreg asszony — máskor majd letisztítom ! Csak eljöttem nektek boldog uj évet kivánni, neked is, fiamnak is, meg a drága kis babának is. Ad jon az Úristen mindnyájatoknak erőt, egészséget! Hoztam neked, édes lányom, egy szép téli kendőt, a babának pedig ezt a kis lovat." Ezzel letette az ajándék tárgyakat és könnyes szemekkel kifelé fordult a szobából. A folyosóra kiérve, találkozott Ernővel, ki a hivatalba volt elfoglalva, és csak két órakor szabadulhatott. A szegény asszony fia láttára elkezdett sirni, „Édes fiam" — szólt — én nem, jövök el többé hozzád ; a feleséged úgy rám kiabált! Én uem akarom többé megharagítani. De ugy e íiucskám, te sohase leszesz olyan ! Ugy-e te mindig szeretni fogod anyádat! Isten áldjon meg édes fiam I szólt és kitipegett a házból. Helén odabent egyre türelmetlenebb lett. Vógro belépett Ernő egészen komoran. „Mi bajod Ernő, miért vagy oly szomorú ?" — faggatá Helén férjét. Setnmi szivem, csak rosz kedvem van ! De oly szemrehányóan nézett nejére, hogy e tekintetből az sokat kiolvashatott. Komor hangulatban költötték el az ebédet, melynek végeztével Ernő szokása ellenére nem csókolta meg nejét, csak a gyermeket dédelgette. As egész nap igy telt el; a másik, a harmadik is, egyenlő' komoran 1 Ernő 8 kor a hivatalba ment, délben hazajött, 2 órakor elment, este hazajött, egy fölösleges szót nem szólt nejéhez. A nagymama is elmaradt, még az utcában sem látták. A hatodik napon, midőn Ernő hazajött, nagy meg lepetésére édes anyja áruszekrénykéjét vette észre az előszobában. „Talán itt van édes anyám?" — kérdó nejétől hidegen. Helén sirva fakadt. „Igen! itt van. Elmentem érette.