Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)

1896-05-31 / 22. szám

XV. éVfolvan^ Zalaegerszeg, 1896. n>ijüs 31. 22. szán). Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérraentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. sálai, közművelődési ® gaámti kL. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. DVHegj elenik miixcfLexx -v-asárnap. Béke-e, vagy közöny i Sajátságos képe van a mai társadalomnak itt Magyarországon. A magyar nemzet most üli ezeréves fennállásának jubileumi évét. Van ünnepelés, van mozsárdurrogás ; van itt is, ott is programmszerüen megcsinált cerimonia. A zászlókat kitűzik a palotákra és egyszerű lakóházakra. Hatalmas, szép szónoklatok hangzanak el egyes helyeken. A Hymnus, a Szózat lélekemelő és megrázó hangjait a Kárpátok ormai visszahangozzák és az Adria hullámai ringatják el tova, messze, messze, hogy hallja meg az egész világ azokat a fönséges ünnepi hangokat, a mik a mi nagy nemzeti örömünket kisérik. E közben történnek botrányos dolgok is, amik sért:k a nemzeti önérzetet, amik a mi harciasabb természetű őseink ereiben fölkorbácsolták volna a vért és azok minden bizonnyal kardjukra ütöttek volna. Itt a magyar lobogó elégetése, meggyalázása, — amott a jogtalan rágalmak, hálátlan izgatás. Egyfelül az ünneplő nemzet örömzaja. a „Te Deum"-ok égbeszálló zsolozsmái ; másfelül az ünneprontók üvöltése s a nem ünneplők alattomos bujtogatásai. A harmóniának ártani akaró dissonancia. Mindezek nem olyan dolgok, nem olyan mozzanatok ugyan, a mik a váratlanság megrázó erejével nyomultak mindennapi eseményeink megszokott áramlatába; de még sem olyanok, amik milliók lelkét a közönséges hangulatok szinvonalán hagynák. És mégis, ha higgadtan, elfogulatlanul vizsgáljuk a magyar társadalom hangulatát, azt tapasztaljuk, hogy séma nemzeti ünnep nagysága, sem az ünneplés méltóságát sértő botrányos dolgok vérlázitó kegyeletlensége nem vernek nálunk erősebb hullámokat a kedélyek világában. Elvégezünk, megteszünk mindent szép rendben, ahogy az ünneplés progranurtja elénk irja. Unnapies vallomásokat teszünk, hogy mily kegyeletesen emlékezünk azokra a nagy tettekre, azokra a véráldozatokra, mikkel elődeink a mi édes hazánk ezeréves létét biztosították ; eskiiszerü Ígéreteket teszünk, hogy a hazaszeretetben az ő példájokat fogjuk követni ; szóval ünnepelünk szépen, méltóságosan. Azonban ünneplésünkből a kifogástalan pompa, a cerimonia mellett hiányzik valami. Hiányzik az, amit nem lehet programmba foglalni, mint ahogy a megüdvözült sziv dobogását nem lehet ütemre szedni, hiányzik az a lángolás, mely a magyar nemzet lelkének szárnyakat szokott adni életének nagy pillanataiban. Valami sajátságos, megmagyarázhatatlan csendes, hivatalos színezete van még ennek a nagy-nagy, más nemzetnek osztályrészül nem jutott, ünneplésünknek is. Hiába keresnők okát akár ebben, akár abban. Talán sehol sem találnók meg az igazi okot; de azt tudjuk, hogy a magyar nemzet nem ilyen hangulattal szokott ünnepelni. Azok, kik a nagy nemzeti átalakulásnak tanúi voltak, vagy csak azok is, akik a tizennyolcévi rabság után az uj alkotmányos korszak ébredését átélték, nagyon jól tudhatják, hogy nem ilyenek voltak a mi ünnepeink. Éppen ilyen egykedvűséggel vesszük azokat a sérelmeket is, amikre a mi őseink lángra lobbantak volna ; éppen igy fogadjuk az ünneprontók üvöltését és a nemünneplők kigyósziszegését. Elmondjuk rosszalásunkat, de egy pillanatra sem szökken agyunkba a vér. Valóban sajátságos jelenség mindez ! Azok, akik az utóbbi huszontöv szellemében nevelkedtek föl, bizonyára észre sem veszik mindezt, mert ők azt a másforma ünneplést legfölebb leirásokból vagy szóhagyományokból ismerik, amik mindig csak halovány képét adják az eseményeknek. De azok, akik látták a magyar társadalmat égretörő lelkesedéssel ünnepelni, amikor az egész nemzet úgy szólván egy elevenhanggá lett, azok bizonyára magukban is érzik, másokon is látják, hogy ez a hungulat nem a magasan szárnyaló lelkesedés. Es azok akik más ünnepeléshöz vannak szokva, jogosan kérdezhetik : béke-e ez, vagy közöny ? Az optimista lelkek kétségtelenül a béke diadalául, a hosszú béke eredményeül tekintik ezt a rendkivül csendes hangulatot. Azt mondják : ime az uj nemzedék, mely nem kardok csattogása között, hanem a munkás béke szárnyai alatt nőtt föl, — még ünneplésében is sokkal nyugodtabb, sokkal szelídebb, sokkal méltóságosabb, mint apáink voltak, akiknek nagy ünnepek alkalmával arcuk kigyúlt, szemük lángolt s akikből még az öröm is sziláján tört ki. Mennyivel higgadtabb, mennyivel megfontolóbb ez a nemzedék, mely a nemzeten ejtett sérelmekkel szemben sem megy mindját t késhegyre ! Ez az optimisták véleménye, akik a magyar társadalom mostani hangulatában a politikai érettség megnyilatkozását ismerik föl és a béke szellemének diadalát látják. A pessimisták azonban azt mondják : ime, mivé tette ezt az új nemzedéket a realizmus sze'leme. Itt van előttetek szomorú eredménye anuak, hogy megmosolyogtatok minden idealizmust és minden áron úgy akartátok nevelni gyermekeiteket, hogy felfogásukkal, gondolkozásmódjukkal bele tudjanak illeszkedni a reális korszellem keretébe. Most örül mindennek, ünnepel tág tüdővel mindent, ami neki közvetlen kézzel. A „Zalamegye'

4 tárcája. Mi volt az oka. Irta: Pogonyi Nándor. Szegény Arthur! Még most is könyek gyűlnek a szemembe, ha rágondolok, pedig már egy éve, hogy elhelyeztük őt egy rideg sirboltba, oda, az utolsó helyre, a mely a család végső sarjadéka számára volt még fenntartva. Most már egészen tele van a szomorú ház, melynek évszázadok óta a Perényi család szolgáltatott örökös lakókat. Fordítva áll az ősi cimer. Új sarjadék hátrahagyása uélkül, ifjan, virágában hullott le törzséről az ág, mely nek feladata lett volna a családnak további fenntartásáról gondoskodni. Oly ifjú és életerős volt! Azt hitte volna az ember, hogy ő lesz a család második törzs atyja és ime, még be sem töltötte a huszonhat évet, már is elhervadt és lehullott törzséről. Még most is olyan, mintka csak látnám szelíd kék szemeit, a melyekkel oly kedvesen tudott nézni, hogy csaknem elolvasztotta az ember lelkét. Hogy villogtak ezek a szemek az utolsó napon, a mikor a csalódástól és a végtelen dühtől felindulva, hozzám rohant és köve telte, hogy tegyem magamévá ügyét. Megtettem neki, hisz olyan jó barátom volt. Gaál Tiborral, a fess huszárkapitánynyal, tűzött össze, a kit még alig két nap óta ismert. Senkinek sem mondta meg az összetűzés okát. Nekem is csak annyit mondott, hogy Gaál Tiborral nem élhet e bolygón. — Egyiküknek pusztulni kell a föld tekéről. Hogy miért, azt tudja a kapitány. Másik segédül közös barátunkat, Zoltánt kérte fel. Gondoltuk, hogy nő lesz a dologban, de nem tudtuk, hogy ki az.. A kapitány csak pár nap óta érkezett Rozsnyóra Kolozsvárról. De tudtunkkal Arthurnak nem volt senkivel semmi viszonya, legalább nekünk erről sohasem szólott. A kapitány komolyan fogadott bennünket. Tudta, hogy miért megyünk és rögtön megnevezte segédeit, azonban ő sem adott az ügy miben létét illetőleg bővebb felvilágosítást azoknak. Mi tehát az utasítás értelmében intéztük el a discrét dolgot. A mérkőzésnek másnap reggel kellett megtörténni. Reggel elmentünk Arthurért. Az éjjeli izgatottságtól kissé sápadt volt, különben egész nyugodt vala. Mi előtt elindultunk, egy csomagot adott át a következő szavakkal: — Ha én találnék meghalni, egy év múlva bontsd fel ezt! Megigértem neki, hogy úgy fogok tenni . . . A kitűzött helyen, a Sas szálló nagytermében, m.'.r vári reánk a kapitány segédeivel. Az ellenfelek elszánt pillantásokkal mérték végig egymást. Az adott jelre megvillantak a kardok. Valóságosan szikrát hányt kezükben a hideg acél, amint egymásra sújtottak. Alig három percig tartott a viadal. Arthur fején megsebesítette a kapitányt. A felbuggyanó piros vér láttára némi örömérzet fogott el, mert reméltem, hogy Arthur lesz a győztes. Örömem azonban korai volt; a legközelebbi pillanatban Arthur a kapitány kardjától átszuratva, összerogyott. A gyilkos acél keresztül járta szegény fiúnak a bal tüdejét. Csaknem holtan szállítottuk haza a félórányira fekvő faluba. Lehetetlen leírni azt a fájdalmat, amely a holtra sebzett ifjú láttára annak édes anyját elfogta. Elsáppadt a tisztes ősz nő és szó nélkül összerogyott tia hordágya előtt. Azt hittem, megölte a kétségbeesés. Nagy nehezen azonban sikerült életre hozni. Szemeiből patakként folytak a könnyek, de nem jajveszékelt, hanem szerető gonddal ápolás alá vette haldokló gyermekét. Az orvos kijelentette, hogy .lehetetlen megmenteni őt. Nem használt semmi a szerető anyai ápolás. A szegény fiu percről percre gyöngébb lett. Együtt virrasztottuk át az éjszakát a megtört ősz nővel, A beteg szabálytalan lélekzete sejtette velünk, hogy nincs messze a válságos pillanat, . . . R jggel felé felnyitotta szemeit. Tiszták voltak azok, telve szeretettel és jósággal. Megismerte az édes anyját, mosolyogni próbált rá, de nem sikerült neki. Majd lassú hangon kért bennünket, hogy ne keseregjünk érte, hisz ugy vau jól minden, amint van, ő nem sokára boldog losz, talán boldogabb, mint lett volna ezen a világon .... Még néhány pillanat és a szegény fiu lelke elköltözött a boldogság hónába. Eltemettük és elsirattuk. A gyászolók között mind hangosabban kezdett nyilvánulni a kérdezősködés, hogy mi volt a párbajnak az oka '? En, mint a legjobb barátja, valóságos ostromnak voltam kitéve, de nem tudtam felvilágosítást adni. Rejtélyesebbé tette a körülményt az, hogy az erdélyi havasok egyik kis falujából koszorú érkezett a a ravatalra. A gyászszalagon ez egyetlen szó állt: ARTHURNAK. Azóta eltolt egy év. Felbontottam a kis csomagot, melyet azon végzetes éjjel rám bizott a szerencsétlen fiatal ember. Naplója volt benne. Ez világossá tette előttem a rejtélyes dolgot ; ebből megtudtam, hogy mi volt a párbajnak az oka. Néhány lapot ide igtatok belőle. Lássák önök is, hogy mily jól járt az a szegény fiu, hogy megszabadult a kínos élettől. Budapest, január 16. Ma különös dolog történt velem. Egy ifjú hölgygyei ismerkedtem meg egyik ismerősömnél. E hölgy első látása azt az érzést keltette fel lelkembeu, hogy ennek nagy befolyása iesz életemre. Megígértette velem, hogy 19-én elmegyek a redut bálba. Bár egyáltalában nincs szándékom senkivel táncolni . . . vele azért talán táncolok. Budapest, január 20. Ha tudnék hinni az idealizmusban, azt gondolnám, hogy talán nem is ez a föld szülte a világra őt. Egy magasabb szférából való lény e hölgy. Nagy fekete szemeiből egy egész menyország sugárzott felém. Együtt táncoltunk egy kvadrilt. Egészen közönyös dolgokról beszélgettem vele. Feleleteiben annyi báj és annyi egy szerű naivság volt, hogy egészen elvoltam ragadtatva. Mai számunkhoz fél iv mellélclet vau csatolva.