Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)
1896-04-05 / 14. szám
XV. évfolyam. Zalaegerszeg, 1896. április 5. 14. száii]. _JIL Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr, többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilt-tér petit sora 12 kr. ur A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen levéleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási, községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. HVCegj elenik minden -vasárrLap. Alleluja! Midőn a természet uj életre kel; midőn rügy fakad a fának ágain és várva várjuk az erdők lantosait : akkor szólal meg pz egyház is és szivreható szózatával hangoztatja a boldog Alleluját, a Megváltó győzelmét az enyészet hatalma felett. Remélj emberi lélek ! A mai ünnep a boldogító reménység alapja ! Róma épitése után körülbelül 783 évet irtak, midőn a világ figyelme a Pa laesztinában történt dolgok felé fordult; midőn Vergilius egy jobb kor után óhajtó költeményét sok helyütt szavalták : Jeruzalem a zsidó főváros villájához közel Bethaniaban élt egy féfiu, ki három évi tanitóí működése által a prófétai nevet kiérdemelte, kit akkor mindenki látni óhajtott, kinek rendkivüli cselekedeteiről sokat beszéltek. Talán fölösleges is mondanom, hogy e férfi Krisztus, a világ Megváltója volt. Bethaniába vezető uton Mária, az elhalt Lázár nővére és Krisztus között párbeszéd folyt, melyben a többi között ezeket mondá magáról: „Én vagyok az élet és feltámadás". Ján. 11. Szavai megvalósultak, mert hasztalanul rendelt a hitetlenség sírjához katonákat ; hiába pecsetelé le sírkövét: Jézus, az élet, feltámadt! A föltámadás igazsága nyújt reményt a szenvedőnek, elnyomottnak ; tanitja meg az embert arra, hogy miért engedi meg Isten a különböző időkben a sokféle bajt, melyet az egyénnek, nemzetnek, emberiségnek átélni hivatása, hogy a győzelem koronájára méltónak találtasson. Ha nem lett volna Krisztus tanításának oly erős akadálya, kimagaslott volna-e annak jótékony hatása oly eredmény nyel és dicsőséggel, mint a minőt elnyert annyi század küzdelmeivel szemben? Bűn nélkül való élete, ember szeretete, magasztos csodái, mint istenségének fénylő sugarai, tűnnek fel előttünk a mai korban is. Volt-e ember a világon remény nélkül ? Hisz ez a kivánt boldogság szükséges feltétele. De mit reméljen ? Ki valósitja meg reményét ? E kérdésekre a feltámadás nélkül a legbizonytalanabb feleletet adhatni. Jönne az ember a világra s távoznék abból a maga erkölcsi rendeltetésének sejtelme nélkül, melyhez a biztos utat csak a feltámadás mysteriuma mutatja. Igaz, a tudásnak mérhetlenségére volna szükségünk, hogy felértsük mindazt, mit Jézus vallásának titkai elénkbe tárnak. De biz elménk szárnya szegetten hull alá, nem tudván felhatolni Isten mivoltáig ; de ugyan ekkor szivünkből elő tör egy titkos érzelem : a remény, mely csüggedésiink dacára felujitja elménk fáradságát a mai nap titkával, mert a ki az élet Ura, feltámadott. Alleluja ! Az élet feltámadt. Tehát a sirnál nem fejezi be az ember rendeltetését; csak átmenet, előkészület lesz a feltámadás felé. Akkor, a kiket szerettünk, ismét visszanyerjük, a kiket elvesztettünk, újra megleljük ; sőt még most is érintkezésbe juthatunk velők a lélek buzgó imájával. A jelen élet ideális csak akkor lehet, ha azt az örökkévalóság kezdete és előkészítője gyanánt fogjuk fel s e felfogásnak a valóság megfelel. Az emberi természet megnyilatkozása is oda mutat, hogy magát örökké valóvá akarja tenni. Egyik neyét, rnásik családját akarja az utókorra hagyni. Elni az utókor emlékében, — ez volt mindig a nagy tettek rugója ! A lángelmék az örök élet eszméjét kedvelték. Sokrates a méreg pohárral kezében a jövő élet reményéről beszél. Napóleon, midőn hatalma összeomlott, a jövő reményével kiáltja a győzők szemébe : „Engem eltiportatok, de szellemem élni fog !•' Jézust eltemették, de feltámadt, hogy a reménység zálogát biztositsa övéinek. Illő tehát, hogy az ember Isten kegyelmeért hálát zengve, dicsőítse Krisztust, ki az emberért A „Zalamegye" tárcája. Bülbül. — Tőrük história. — Közel a tengerhez, imbolygó ciprus lomboktól árnyékolt kies helyen, állott Mehmed basa palotája. Ma csak rom. A márványoszlopok helyét vadfű nőtte be, gyikokat aranyoz meg a kapu sugara. Ezek a gyikok az egyedül élő lények. Ha leszáll az alkonyat, vad lárma, kísérteties zajongás hallatszik föl a föld alól s nehéz sóhaj kél az esti szélben a romok között. Égy jövevény örménytől hallottam mesélni: — Mikor Mehmednek egyetlen leánya, Aida, megszületett, ugyanakkor a basa néger szolgája egy halvány arcú szőke fiúcskát talált a tengerparton, ki ott céltala nul bolyongott föl és alá. Nyilván szegény hajótöröttnek gyermeke, kit valamely távol szigeten fedezett föl egy arra vitorlázó hajó s most ide szállította emberlakta földre. A fiu mintegy négy éves lehetett. Nagy, sötét szemei félénken csüggtek a szolgán, ki őt Mehmedhez vezette. A basa tanult, képzett ember volt. Kétféle nyelven értett és beszélt. Mind a két nyelven megpróbálta szólásra birni a fiút, de hasztalan. Annak ajka csukva maradt s a beszéd és szó iránt nem mutatotf semmi fogékonyságot. Ellenben annál nagyobb figyelemmel hallgatta a madarak énekét. Arca fölvidult s olyan szépen csicsergett közbe, hogy Mehmednek s vele az egész udvarnak szeme, szája nyitva maradt bámultában. Csodának tartották a gyermeket. A basa Bülbülnek nevezte s nagy öröme telt benne. Szabad bejárást adott neki palotája legbelsőbb termeibe s az ő bűbájos dala altatta el rendszerint Aidát. Igy teltek az évek. A talált gyerek erőteljes ifjúvá nőtt, a szunnyadó csöpségből deli viruló hajadon vált. Aida szép volt, mint egy tündér. Szeme maga a bűvös menyország, lábait verő, leomló haja, mint korom fekete éjszaka. Válla alabástrom, orcája piros, mint a hajnal. Két ifjú égett érte vágygyal, olhatatlan szenvedély lyel. Egyik a perzsa király fia. Szelid költői lélek. A másik erős, csaknem vad, marcona alak, a távol India lakója, ki tengeren nőtt föl s kinek több kincse volt egymagának, mint Európa összes fejedelmeinek. Aida a szelidebbet szerette s vőlegényének választotta. Már ki is volt tűzve a mennyegző napja. Aida merengve dolgozott menyasszonyi fátyolán, ezüst szálakból liliomokat himezve beléje. Bülbül lábainál ült s hallgatagon szaggatta fel a pázsit bársonyos gyöpének szálait. — Mért nem énekelsz édes madaram ? kérdé Aida gyöngéden félresimitva az ifjú homlokáról annak arany szőke fürtéit. Felelj, mért vagy oly bánatos napok óta? Bülbül sóhajtott s fölnézett Aidára. Olyan szépen tudott beszélni a szemeivel. Aida megértette. — Te ugy-e azt hiszed, hogy most már kevésbbé foglak szeretni ? Bülbül csüggedten hajtá le tejét. — Lásd, pedig ez nem igaz. Allahra, nem ! Énekelj, kérlek. Bülbül vad, szilaj nótába kezdett. Szemo égett, arcát láng önté el. Majd mintha torkát szoritanák össze, végre is fuldokló zokogásban tört ki. — Bohó vagy Bülbül! suttogá Aida, de az ő szép szemeit is elönté a köny. * Rég látott a világ akkora lényt, pompát, mint mennyi a szép Aida menyegzői ünnepélyére Ígérkezett. Maga a másik szerelmes, a sötét arcú hajós is készített meglepetést. Hónapok óta szőtte tervét. Embereivel éjnek idején be a tengerpartból a Mehmed basa palotájáig egyenes vonalban hosszú, csatornaszerü alagutat vájatott a föld alatt s körülárkolja a palota fundamentumát. Sötét arcán valami démoni mosolygás ül, inig parancsait elfőj tott hangon osztogatja. Tudja, hogy terve bizonyos, hogy emberei el nem árulják. lett áldozat, ki az emberért támadt fel. Ne féljetek ! Az egyház örökké fogja hirdetni a feltámadt Jézust! Alleluja Hála legyen az Istennek ! Gombás Elek. A socialisniusról. Irta és a zala-egerszegi iparossegédek önképző körének március 22-én megtartott gyűlésén felolvasta: Gay Károly. (Folytatás és vége). A communismus elnevezés a latin-communis-szótól ered, mely a magyar közös jelzőnek felel meg. Már ez az egy szó is előre tájékoztathat bennünket a communisták okoskodása s törekvése felől. Szerintök a ma fennálló társadalmi s állami rend keretében a munkásnyomort gyökeresen orvosolni lehetetlen ; mert Lasalle Ferdinánd, a hivei által Krisztussal egy sorba állított socialista vezér, elméletének egyik tételére támaszkodva, azt hirdetik, hogy a munkás osztály a munkabér vastörvénye alatt sorvadoz. E törvény szerint a mai viszonyok közt a munkabér jelentékenyebb emelkedést soha el nem érhet, hanem folytonosan csak ingaszerü lengéseket végez egy bizonyos legalsó fok, vagyis egy oly csekély összeg körül, mely alig elegendő a legtiélkülözhetlenebb mindennapi szükségletek fedezésére. Ha ugyanis bármely tényezők folytán a munkabér emelkedik, nagyobb lesz azonnal a munkakeresők száma is, s a munkaerőben a kinálat oly mértékben fokozódik, hogy ez természetesen a bér leszállítását vonja maga után, s pedig a már érintett legalsó tokig ; inueu kezdve azonban a munkások közt beálló szükség, betegség, elzüllés következtében, családalapítás hiányában újból hanyatlik a munkások jelentke zése, s szükségképen ismét a munkadíj mérsékelt emelkedése következik be — Lasalle maga ez okoskodásából azt a következtetést vonja le, hogy az állam vegye kezébe illetve szabályozza az ipari termelést, s pedig oly képen, hogy az elnyomott, elszegényedett kisiparnak bocsássa rendelkezésére az üzlet folytatásához szükséges tőkét; igy egyrészt képessé teszi ezt az osztályt a nagy tőkével való versenyre, másrészt pedig megakadályozván a munkaerőben való túltengést, emelni fogja a munkaerő értékét s ezzel együtt az alsó osztályok helyzetét. — A communisták azonban itt nem állapodnak meg ; ők azt vallják, hogy mivel minden inség, elégedetlenség s zavar a magántőkék őrült versenyéből háramlik a munkásosztályra, gyökeresen csak úgy lehet s kell a socialis nyavalyát orvosolni, ha a magánvagyont eltörüljük, s koi hadt társadalmunkat egészen uj alapra, t. i. a vagyonközösség Oh, mily kéjjel gondol a mennyegzői estre. Tündéri pompa s fény körös körül. A virágok, a fák, még a palota hideg márványoszlopai is szerelmet lehelnek. A vőlegény- menyasszonya fölé hajol, hogy megcsókolja s ő akkor kinyitja a csatorna vasajtaját a tenger felől. Tudja, hány órára esik a dagály, óh a percekkel is tisztában vau M'ly édes zene lesz fülének a viz morgását, csattogását hallgatni, amint zuhogva omlik a lejtős üregbe, lefut a palota fundamentumáig, ott néhány másodperc múlva körül mossa az aláásott talapzatot. Inog a hatal mas épület, összeesik, mintha földrengés rázta volna föl. Megörül a kéjtől, ha hallani fogja a sikoltásokat, óh ezer közül is megfogja ismerni, melyik volt az Aida őrületes sikolva . . . J * Titokzatos suttogással borulnak össze a sötétlő ciprus lombok. Bülbül ott bujkál közöttük. A vidám menynyegzői lárma elhat egészen idáig, pedig Bülbül fut előle. Lefut a tengerhez s nézi a tiszta, átlátszó vizet. A tenger csodás lakóit egyenként látja elsuhanni maga előtt. Némelyik olyan, mint egy kinyílt rózsa, cafatos, piros evezői körülte libegnek. Mintha csak a hullám ringatná. Milyen jó lehet nekik odalenn — gondolja magában Bülbül. Ha engem is igy ringatna a hab s én álmodhatnék szépet, álmodhatnék mindig Aidáról. Egy hűs hullám kicsapott a partra. A dagály beállott. Bülbül lehajolt s kezével megnedvesítette homlokát. Olyan jól esett neki. Egyszerre valami vizesésszerii zuhogás, csattogás üté meg fülét. Körül nézett s néhány lépést tett a hang irányában. Nem messze tőle, egy a partra vájt üregen nagy robajjal tódult be a viz. A hullám tajtékzó habot vert gyors futtában és eltűnt a mélységbe. Biiibül szeme arra a 3ütét, erős alakra tapadt, ki a zuhatagtól mintegy kőhajtásnyira állt, derekát egy fa törzsének támasztva. Arcával félig a palota felé fordul s ördögi gúny mosoly torzítja el időnként vonásait. Mai számunkhoz fél iv melléit let van csatolva.