Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)

1896-03-01 / 9. szám

XV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1896. március 1. 9. szám. JL JL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat uem ktildöuk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A nagyzolás. A közlekedési eszközök kényelmessége megnyitotta előttünk a nagyvilágot. Alig forgott le félszázad és mi szinte csodásnak tetsző méreteket láttunk magunk előtt minden téren. Szinte úgy voltunk vele, mint a gyermek, kit először vezetnek be egy fényes bazárba. Megállt szemünk, szánk. Ez nem is történhetett másképpen. A mult idők viharai, a folytonos zaklatások, önvédelmi harcok teljesen igénybe vették eszünket, karunkat. A haladás békés szellemével nem értünk rá ölelkezni. „Inter arma silent musae". A mi múzsáinknak volt idejök pihenni. Es ha volt érezp leikök, igen sokszor szomorúan, sajnálkozva nézhettek ránk, a múzsákkal való ölelkezésre jól megérett nemzetre, hogy daliasságunk legszebb korát, erőnk pezsgésének legkiválóbb idejét külső és belső ellenségek megfékezésében kellett eltöltenünk. Egyébre nem is igen gondolhattunk, A „szent-föld" : a haza megőrzése, biztosítása vette igénybe agyunk minden gondolatát, szivünk minden dobbanását, fizikai és szellemi erőnk összeségét. Ez alatt a szerencsésebb politikai viszonyok között élő nemzetek éppen olyan mértékben szentelhették pezsgő életerejük minden munkáját a fejlődésnek, a haladásnak. Talán ha az erő felhasználás ez az ellentétessége minden eredményével szemeink elé tárult volna s előttünk teljesen kibontakozott volna a fejlődés ;iág\ aránytalanságának képe : megdöbbentünk, kétségbeestünk volna s talán megremegett volna kezünkben a hazavédő fegyver. De mi roppant primitív közlekedési viszonyaink között arra nem is igen gondolhattunk, hogy a világban széttekintsünk. Megszoktuk és elfogadtuk a saját haladási méreteinket és megvoltunk vele, mint a gyermek a maga kis világával, mig fényesebbet nem lát. Egy-egy jelesünk azonban nem elégedett meg ennek a mi szerény, elmaradott otthonunknak szemléletével ; szétnézett a nagyvilágban és mikor látta, hogy másutt milyen magas fokon állanak már hozzánk képest, elborult homlokkal nézett szét századdal megkésett nemzetén és munkára hivó igéket dörgött a haza fiainak lelkébe. Ezek az ébresztők ráztak fel bennünket lassankint. Ilyen ébresztő igék szárnyalták be a haza bérceit Széchenyi István, a legnagyobb magyar, ajkairól is. Fényes világot tárt elénk : a nagyvilág baladottságának káprázatos bazárját és mi, a haladás gyermekkorát élők, tágra nyílt szemekkel álltunk meg előtte. Mikor a bámulatból felocsúdtunk, elkezdtünk gondolkozni s belátva elmaradottságunkat, szomorú helyzetünket, lázasan ragadtuk meg a munkát ; mert éreztük, hogy csak óriási dimeusiokban, rohamos előretöréssel érhetünk azoknak nyomába, kik a békés fejlődés áldásait élvezhették. És bár óriási anyagi és erkölcsi erőmegfeszítéssel, óriási áldozatok árán: eljutottunk arra a színvonalra, hogy többé nem kell rettegnünk a mi baladottságunk és a más nemzetek haladottsága közötti arány vizsgálatától. A nagyvilághoz közel jutottunk, szétnéztünk benne, megismerkedtünk vele teljesen és megszokta szemünk minden téren a nagy méreteket. Nagyon természetes, hogy ezek mellett a nagy méretek mellett a mi kis hazánk méretei nagyon-nagyon összezsugorodtak, kicsinyekké lettek. Ebből azután az következett, hogy a mi állapotainkkal, alkotásainkkal szemben megszállta lelkünket az elégedetlenség szelleme. Most már nem elégedtünk meg azzal,jhogy viszonyainknak, körülményeinknek megfelelő fokozatossággal, a meglevőkből, mint alapból, fejleszszük intézményeinket a magasabb színvonal felé, — hanem egyszerre egész alkotásokat akartunk átvenni, utánozni. Látókörünk kiszélesbedésével megszállott bennünket a nagyzás szelleme. Jelszóvá lett : mindent, Mindenütt a haladottabb külföld mintájára ! Ezzel azután elértük igen sok téren azt, hogy mikor sok és költséges fáradozás után valamit a külföldi nagyobb szabású minták nyomán létesítettünk, — kisült, hogy minden költség, minden fáradozás hiába való volt; azok nem feleltek meg a mi viszonyainknak. Ez azonban nem csupán a nagyobb, komolyabb dolgokban történt így, hanem igy történt a kisebb méretű és jelentőségű dolgokban is a társadalmi téren. Szokásainkban, társalgásunkban, külsőségeinkben is elkezdettük a nagyzolást. A fényt, a csillogást mindenütt, megfelelő belső tartalom nélkül. Pedig bizonyára sokkal természetesebb, sokkal maradandóbb, értékesebb lett volna, ha szokásaink finomodásában is a mi meglevő alapunkból indultunk volna ki; ha nemzeti erkölcseink, szokásaink jellegének kegyeletes megőrzése mellett ügyekeztünk volna érzékünkén finomítani, fogékonynyá tenni a külsőségekben megnyilatkozó simaság, választékosabb izlés iránt. Mert a magyarnak szokásaiban, a társadalmi érintkezés alkalmával nyilvánuló külsőségeiben ha volt is némi érdesség, de megvolt azokban mindig a logika is. Tartalom és magyarázat nélküli szokások nálunk nem fejlődtek. A mi érintkezési modorunknak veit lelke, szelleme mindig ; az a mi belső tartalmunk őszinte, egyenes kifejezése volt. Tartalom nélküli mázat nem vettünk magunkra soha. Miudaddig nem, mig az idegeneknél látott üres cifraságok, hókuszo O " pókuszok, társadalmi, szaloni formaságok majmolási viszketege meg nem vesztegette egészséges érzékünket, egyenes eszünket. A „Zalamegye" tárcája. L,yon. Irta és a zala-egerszegi kereskedelmi kürnek február 22-én tartott estélyén felolvasta : Kereszfuvy József. A kutyákkal sohasem voltam barátságban, ellenben a nagybátyámat őszintén szeretem. Ilogy miért nem rokonszenvezek a kutyákkal, azt nem tudom; de azt sem tudom bizonyosan, miért sze retem őszintén a nagybátyámat; azért e, mert nagybátyám, vagy azért, mert soha sem láttam '? Ha a közfelfogás után indulok, azt kell hinnem, hogy az előbbi feltevés áll; de ha családunk speciális történetét tekintem, akkor kétségtelenül az utóbbi feltevés áll közelebb a valósághoz. Mert családunkban a rokoni szeretetnek kiváló példáit kizárólag csakis olyanok közt jegyezte fel a krónika, akik mindig kellő távolságban voltak egymástól és lehetőleg keveset érintkeztek az életben. Ez utóbbi alapon a köztünk fennálló gyöngéd rokoni köteléknek erős alapját képezte a jelentékeny távolság, mely a Dunántúlt a Királyhágón túltól, engem pedig nagybátyámtól elválasztott. Nagybátyámról mindössze C3ak annyit tudok, hogy Erdélyben lakik és nagyon szereti a gyöngéd figyelmet, meg a — paradicsommártást. Ennek folytán minden évben küldök neki egy újévi, egy névnapi, egy születésnapi üdvözletet és ugyanannyi kosár paradicsomot. 0 pedig viszonzásul mindannyiszor küld nekem egy kiló finánc-mentes szűz dohányt, amit meg én becsülök igen nagyra. A gyöngéd figyelemnek cz a különös nyilvánulása már-már a megváltozhatlanság jellegét kezdé magára ölteni, mikor nagybátyám jgy szokatlan ujitással merész reformot hozott be a hagyomás rendbe. Az egyik paradicsommal fűszerezett hangulatos névnapi üdvözletem viszonzása fejében az epedve várt szűz dohány helyett egy eleven kutyát küldött. Egy jól meg termett, valóságos, élő vadászkutyát a következő levél kiséretébeu : „Kedves öcsém ! Apád, — tudom, — hires vadász volt, küldök hát neked ajándékba egy kitűnő fajú vadász kutyát-" Következett aztán a kutya családfájának öt oldalra terjedő genealógiája a hetedik ük apától és ük anyától lefelé. Őszintén meg voltam lepetve. Az érkezéndő szűz dohány tiszteletére már meghívtam egy tucat embert az ismerősök és a szűzdohány nagyrabecsülői köréből, s dohány helyett kapok egy vadászkutyát. Vadászkutyát én, aki nemcsak vadász nem vagyok, de békességes természetemnél fogva még a légynek is csak akkor ártok, ha az ételembe mászik. A puskát meg éppen nem szívelhetem, azt gondolván, hogy a puska üresen is könnyebben elsül, mint a ScJtammrolle töltve. Nem tudtam, mit ^tevő legyek vele; megtartsam, vagy visszakitldjem ? En nem használhatom; ha meg visszaküldöm, megharagszik a nagybátyám, akit én őszintén szeretek s aki őszintén szeret engem. Rá goiv doltam és megtartottam a kutyát. Haza vezettem ; a paplanomból ágyat csináltam neki, hogy meg ne fázzék, magam pedig meghúzódtam a lepedő alatt. Éjfél tájt lehetett — mindjárt az első éjjel — mikor valami szokatlan hangok ébresztettek fel csendes álmaimból. Félálomban ugy tűnt fel, mintha egy expross vonat, sülyedt volna meg az ablakom alatt s hiába erőlködnék tovább. Fölkeltem, világot gyújtottam s körülnéztem. Az ágyáról lefordulva aludt a padlón Lyon, mert így hivták a kutyát és lábaival a legmerészebb galopptempót rugdalta az égnek. Mindjárt kitaláltom, hogy álmodik és álmában nyulakra vadász. Cigarettára gyújtottam és néma bámu lattal néztem a kutyavilág e különös psichologiai jelenségét. Néztem és megvallom, nagyon mulatságosnak találtam a vadászatnak ezt a különös formáját. Egy szerre azonban a veszett rugdalózáshoz morogni, majd ugatni, végül torkaszakadtából orditani kezdett. Én ijedten csaptam füleimre mind a két tenyeremet, hogv szét ne repedjen a dobhártyám. Hamarjában felragadtam az asztalon lévő vizeskancsót és egész tartalmát nyaka köré öntöttem a megsűlyedt expresvonatnak. Erre aztán magához tért; megrázkódott, álmos szemekkel tekintett rám és szép lassan visszasompolygott a helyére. Én is vasszahuzódtam a takaró alá és borzalommal gondoltam rá, ha ismétlődni találna az éjjeli vadászat. De szerencsére, nem történt reggelig semmi kalamitás. Reggel a háziúr jött hozzám két lakóval. Ijedten tekintettem a lalon függő kalendáriumra, nem e elsejét mutat. De megnyugodtam ; csak 28 ika volt. Nem is a házbért, hanem sürgős kihurcolkodásomat követelték. Én nagyot néztem és pontos fizető voltomra hivatkozva, jussomat követeltem, a lakók azonban éjjeli nyugalmuk biztosítása érdekében ragaszkodtak kivánsá gukhoz. Végre is, hogy megmaradhassak, reverzálist kellett adnom, hogy a kutya nem rendez több éjjeli vadászatot. Még az nap consiliumra hivtam a város valamennyi baromorvosát, kik aztán hosszú megbeszélés után egy« értelműen azt tanácsolták, hogy vigyem vadászni a kutyát, akkor nem lesz kénytelen álmában áldozni veleszületett szenvedélyének. Vettem két puskát, váltottam vadászjegyet, befizettem a fegyveradót, béreltem területet és fizettem naponként 2 forintot a házi szolgánknak, a miért eljárt vadászni a kutyával. Ettől fogva aztán Lyonnak csakugyan csupa édes álmai voltak, hogy gyönyörűség volt nézni, ha szundikált. Voltak azonban apróbb kellemetlenségeim. Igy például egyszer a háziszolga nyul képében rá duplázott a krumplicsőszre, aki egy bokor tövében horkolva lelkiismeretesen ügyelt a krumpli és kukoricza tolvajokra; egy más alkalommal pedig Lyon vitt el a mezőről a harmadik határba egy pólába takart gyermeket ; s ezek az apró események az én háztartásom elkönyvelésénél öreg hibákként szerepeltek. Lyon egyébként csakugyan kitűnő vadász talentum volt. Főleg a szaglása ért aranyakat. A nyuszt, nyest, menyét, róka és a legkülönfélébb állatokat puszta bőrükfifiai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.