Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)

1896-02-16 / 7. szám

XY. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1896. február 16. 7. szám. múúá, éműsí és gazdásza.tí hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A katonai páiya. Folytonosan hangzik innen is, onnan is az óhaj, hogy közös hadseregünk tisztikarában verjen már egyszer csak parányi gyökeret is a magyar szellem. Ennek az óhajnak megvan a maga értelme és fontossága nemcsak nemzetiségi, hanem egyéb szempontból is. Nemzetiségi szempontból szükségünk van a tiszti karban magyar szellemre, hogy a közöshadseregnél szolgáló véreink hazaszeretete a szó igaz értelme szerint fejlesztessék és őriztessék meg ; más oldalról erős érdekünk a magyar szellemű tisztikar azért, hogy közöshadseregünk magyar ezredei stratégiai szempontból biztos és jó kiképezésben részesüljenek. Es ilyen szellemet csakis olyan tisztikartól várhatunk, mely magyarul ért is, beszél is ; mert csakis ily módon állhat be azon közvetlen érintkezés, mely nemzetünket a maga valódi erkölcsében, jellemében bemutatni, megismertetni bármely idegen előtt képes. Ennek beigazolására előttünk vannak közös hadseregünk ama tisztjei, kik a magyar nyelvet elsajátították. El kell ismernünk, hogy ők sokkal elfogulatlanabbul, tisztábban itélik meg a magyar nemzet jellemét, s egészen más az ő itéletök, mint azoké, kik velünk szellemileg közvetlen érintkezésben nem állanak, mert nyelvünket nem tanulták meg s talán nem is ügyekeztek elsajátítani. A magyarul tudó s a mi véreink tulajdonait, előnyeit ismerő tiszt bámulatos haladást bir felmutatni a vezényletére bizott magyar fiukkal. Tudja : mivel lehet azokat lelkesíteni, buzdítani. Ismeri önérzetöknek rugóit; csak érintenie kell azokat s megvan a siker. Egy másik, ki a legénységgel közvetlenül nem is képes érintkezni, csak legfölebb az altisztek közvetítésével, — sokszor a legóriásibb erőfeszítés mellett is csak felényi sikert bir felmutatni. Na, mert mégis csak óriási különbség az, ha valamit egy szakképzett, művelt tiszt magyaráz meg a legénységnek, vagy ha ugyanazt valamelyik káplár vagy szakaszvezető mondja el előttük legtöbbnyire azzal a bizonyos érhetetlen „élkes" nyelvezettel. Tapasztalható ez honvédségünk körében. A közöshadseregnél három esztendeig képezik a magyar fiút, mig a szükségesekre megtauithatják. A honvédségnél elég neki másfél esztendő, hogy a legkomplikáltabb dolgokat betanulja, elsajátítsa. Énnek titka nem abban van, hogy honvédségünknél magyar a vezényszó. Nem ! Ez csak kis mértékben könnyiti meg a tanidást. A tisztkari magyarságában van a bíívös erő. Az egyes mozdulatokat, a gyakorlatok kiviteli módozatát a tiszt maga mondja el a legénység előtt, maga magyarázza meg egyszerű szavakkal, világosan, könnyen felfogható módon ugy, hogy a legkorlátoltabb elméjű újonc is megérti. Ha még is akad, aki meg nem értette, újra magyaráz ; biztat, buzdít, bátorít, lelkesít magyarul. Hogy csakugyan ebben fekszik a gyors tanidás titka, meggyőződést lehet szezezni a közöshadseregnél is. E sorok irója jelen volt egy katonai gyakorlaton s figyelemmel kisérte az egyes szakaszok mozdulatait. Már messziről kitűnt egyik szakasz, tömör menetével, a sorképződések és kanyarulatok pompás kivitelével. Közelből meg valóságos gyönyörűség volt nézni azt a szakaszt. Valamennyi fiúnak jókedv sugárzott arcáról. Látni lehetett, hogy a gyakorlatot — bármily fárasztó is — örömmel, sőt bizonyos lelkesedéssel végzik. A jól sikerült mozdulatok után fel-felhangzott az őket vezénylő tiszt szava : „Jól volt fiuk ! Nagyon jól volt ! No még egyszer !" — Es azok a jó fiuk talán ha napestig étlen, szomjan ott kellett volna izzadniok a gyakorlótéren : még se zúgolódtak volna. Ebben fekszik a bíívös erő. Belátták ezt már az irányadó körök is és gondoskodtak róla, hogy képzett fiatalságunk előtt a katonai pályán tér nyiljék. Vannak ingyenes vagy igen mérsékelt dijas helyek egyes katonaintézeteknél, magyar fiuk számára. Az a cél, hogy közös hadseregünk is magyar tiszteket kaphasson s ily ként annak gyorsabb és biztosabb kiképzése elősegíttessék. Fiatalságunk azonban — fájdalom — még mindig nem érti meg, nem fogja föl a kormány intencióját s folytonosan idegenkedéssel viseltetik a katonai pálya iránt. Azt tapasztaljuk a pályaválasztás statisztikájából, hogy fiatalságunk mód nélkül elözönli a jogi, orvosi s. a. t. pályát s csak elvétve választja egy-kettő a katonait. Pedig a katonai pálya szép, biztos existenciát, nyújt s ami a haladást, az előmenetelt illeti: határozottan demokratikus alapon nyugszik. Ott nem keresik: hol ringatták bölcsődet? Van e nemesi diplomád? Nem kutatják származásodat, nem vallásodat. Ha van tehetséged és törekszel, méltóságos ur lehetsz ott, ha bakter-család sarja vagy is. Bámulni lehet, hogy többen nem sietnek erre a pályára, különösen manapság, mikor a többi pályát már úgyszólván a megélhetetlenségig elözönlötték. Mikor nyilvánvaló az elrettentő példa, hogy végzett jogászok, diplomás ügyvédek folyamodni kénytelenek 5—600 frtos irnoki és egyéb állásra ügyvédi kereset hiányában. Igazán jól tennék ifjaink, ha a pályaválasztás ténye előtt már jó eleve megbarátkoznának ezzel a pályával, mely mindenképpen szép pálya tradiciónalis nemzeti erényeink fejlesztésére is. Már néhány magyar ifjú szerepel a közöshadsereg tisztikarában, de egyik sem mondhatja, hogy magyar volta hátrányára van. Sőt hasznavehetőségök mindig előnyöket biztosít számukra. (igyekezzenek hát ifjainkat a szülők és tanitók is buzdítani, hogy foglalják el a hadsereg tisztikarában is az őket megillető helyet. Jámbor óhajtások, szép oraciók nem teremtenek magyar tisztikart. Azt magának a nemzetnek kell megteremtenie. A magyar fiatalság hazafias odaadásából kell kiforrnia. A nemesi pénztári választmány nyilatkozata. A „Zalamegyei nemesi pénztári és magánalapítványi választmány" t. Í896. évi február 10 én tartatott évnegyedes gyűlésének határozatából kifolyólag Orosz Pál választmányi tag és jegyző a következő nyilatkozatot, küldötte a budapesti lapokba ; A „Zalamegye" tárcája. Uri família. Az öreg Szabó, a baracsi földes ur becsületben megőszült tiszttartója, egy forró juliusi napon feleségével egyszerre csak arra a váratlan fölfedezésre jutott, hogy bogárszemü Juliska leányuk az éjszaka folyamán meg szökött az eg) ik jubászszal. * Alighogy a dologról magának tökéletes bizonyossá got szerzett a tiszttartó, fogta a pörge kalapját és elment a gazdájához. Földes ura jó tanácsképen csak annyit mondott neki, hogy a legokosabb, a mit tehet, ha a szerelmeseket a maguk utján hagyja. Egy mai korbeli apának azonban az nem elég és igy a kétségbeesett ember ügyvédhez fordult, még pedig annál is inkább, mert időközben valami pletykaság a fülébe juttatta, hogy a fiatalokat a földvári plébános, némi kellemetlenkedések után, kénytelen kelletlen ugyan, de mindjárt a szökés után való napon mégis megeskette. Schnitzer, az ügyvédje, a kit máskülönben is városszerte nagyon kedves, ügyes fiúnak ismertek, a lehető legnyugodtabb hangon kijelentette az öregnek, hogy ez a házasság bevégzett tény, a mi ellen már nincs orvosság. Az apa tehát kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a leányt, ki akkora szégyent és mindenfélét hozott a fejére, minden apai jussából kitagadja. Beke András pedig, a juhász, még a rá következő héten elszegődött a harmadik vármegyébe, természetesen megint csak juhásznak, a bekötött fejű, szemrevaló paraszt menyecske pedig szerelmetes juhásznénak. A baracsi földesúr felesége, ez a szépséges pillangószerű szőke asszony, aki annak idején igen 'jóban volt a megtévedt tiszttarttóleánynyal, mikor megtudta, hogy a Beke Andrásék merrefelé ütötték fel a sátorfájukat, odaült a filigrán Íróasztalhoz és a harmadik vármegyébe egy levelet küldött, melyben szépen megkérte a Szabó Juliska urának gazdáját, hogy bánjon a Beke Andrásék kai legalábbis egy kicsit csínján, mert a felesége uri családnak a bohó, szerelmes szivü gyermeke. Igy azután könnyebb lett a soruk, noha, mint az asszony urának százszor is elsuttogta, minden néven ne vezendő munkát és fáradságot is szivesen elviselt volna a földes gunyhójuk egyszerű boldogságáért. A Juliska szülőinek időközben a tülökbe jutott, hogy az Andrisék milyen iparkodó emberek és az öreg tiszttartó az apai s egyéb érzelmekre való tekintettel egy szép napon csak széttépte azt a végrendeletet, melyben az egyetlen Juliskájukat kitagadta és egy másikat készített. Ráadásul egy kis utólagos hozományt is adott a leánynak, a minek az lett a hamaros következménye, hogy az Audris rögtön kiállt a juhászkodásból, vett a szomszéd faluban egy kicsi házat elől padkával, meg egy darabka földdel, szereztek melléje egy tehénkét, meg vagy két sivalkodó malacot és ettől a nagy vagyontól egyszeribe ugy érezték magukat, mint valami kis királyok. Az öreg tiszttartó azonban valami, talán érthető ellen szenvből, minden bocsánat adás dacára sem akarta köze lebbről látni a megtévedt leányát . . . Szorgalmatos munkával és asszonyi észszel rövid nyolc esztendő leforgása alatt, Beke Andrisnak a szerencse annyira felvitte a sorát, hogy régi házát is megtarthatta és még egy nagyobb házat is vehetett melléje, még pedig olyant, a melyiket vagy ötven holdnyi jó termő föld is vett körül. A juhászlegény már nem is földes gazda volt többet, hanem valóságos földbirtokos. Egyszer azután az asszony folytonos könyörgéseire a tiszttartó végre még arra is rászánta magát, hogy a feleségével útra kerekedjék a leányához. Igazán megható jelenet volt, mikor a szülők és leányuk husz esztendei távollét után először borultak újra egymás karjaiba. A szülői érzés elvégre mindig le kell hogy birja a kislelküséget s helyette egy tisztább és nemesebb érzelemnek adjon helyet .... A megérkezésükre következő napon Andris befogatott, hogy a tíszttartóékat a feleségével együtt beküldje Székes Fejérvárra valami házféle után szétnézni. Neki magának egy kis dolga volt a tanyán és nem mehetett volna velük, azért küldte inkább a feleségét. A kocsi előállt és az öreg Szabóné odabent épen a kalapját igazitott^, fejére, mikor a leánya belépett hozzá a szobába. Szép parasztruha volt rajta s a még mindig édesen mosolygó szemeiből igénytelen egyszerűség tükrözött. Fején a sürü barnaszinü hajfonatokon egy csinos tejkendő libegett. Az anyja ránézett. — Te igy akarsz a városba jönni ? — kérdezte nem csekély meglepetéssel. Hisz igy a parasztasszonyok járnak. Aztán hirtelen, mint aki elfelejtett valamint, oda ment az uti ládájához és egy fiatal asszonynak való, kedves kékszalagos szalmakalapot vett ki belőle. — Igazáu, lelkem, majd elfeledtem. Ezt Irma küldi, a baracsi földes urné .... Ezzel a kalapot odanyujtá leányának, a ki körül belül olyan meglepetéssel pillantotta csinos toalett darabra, Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.