Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)

1896-02-09 / 6. szám

XV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1896. február 9. 6. szám. JL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat uem ktildtink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A nemzeti önérzet. Minden embernek, még a legpoltronabb, leggyávább embernek is van önérzete. Valamint az embereknek, úgy megvan minden nemzetnek is az önérzete. Mikor Brennus kardjára csapott, nemcsak a saját, hanem nemzetének az önérzete is megnyilatkozott e tényével. A nemzeti önérzetben nyilatkozik meg a nemzet ereje. Azért minden sértést megérdemel az a nemzet, amelynek önérzete elégtételt nem követel. Viszont nincsen olyan nemzet, amely elégtételt ne kapjon, ba van önérzete. Ezt a kérdést nem a napi politika szolgálatában akarjuk elkoptatni. Magasabb ethikai alapról nézzük a kérdést; mert az önérzetről valóságos baltogalmak vannak az életben. Ugyanis a gőgősséget hangban, modorban, neveletlenségben, a rátartóságot, a lietykeséget, a feljuvalkodottságot, és fenliéjázást az önérzet részeinek, gyakran mindezeket önérzetnek tartják. Mindez pedig nemcsak nem önérzet, hanem oly messze áll tőle, amint a jó nevelésű és ruházatú uri ember a piperkőctől, az asphalt-koptató fenegyerekektől. Az önérzet az igazság evangeliuma. Mikor jelentkezik, senki sem tudja. De mindig jelentkezik, ha szükség van rá. Az önérzet bizonyítéka a lélek erkölcsének. Nem theátrális, nem póz ; mert a felbuzdulás pillanatából inzultusra azonnal előterem. Fékezője az ész, kormányzója az igazság. Az önérzet kis dolgoknál impozáns arányait nem mutatja. Az ember is elragad, ha önérzete igaz és méltó, hát még a nemzet, midőn annak önérzete nyilatkozik ! Epen azért nem szabad ezt a méltóságos nemzeti erőt álfajtáival összetéveszteni . Epen azért szükséges, hogy a nemzeti önérzet mindig kellő fokban jelentkezzék, ha arra valóban szükség van ! Ebben az opportunus korban pedig panaszt kell emelnünk, hogy a nemzeti önérzetet nem ápolják. Azt akarják, hogy magától jelentkezzék, ha a nemzetnek szüksége van rá. Montesquieu mondja egy helyen, hogy boldog az a nép, amelynek történelme unalmas. Hanem az is igaz, hogy az ilyen szerencsés népnek önérzete nem is reágál oly könnyen. A nemzet önérzete a nemzet sikereiből táplálkozik és erősül. De ott veszt és megszűnik, ahol nemzeti aspiratiók nem lelkesítenek. Ahol a nemzet tisztán hasznot hajtó célokat hajhász. Ahol a vezető emberekben a megalkuvás ösztöne lakik. A nemzetet érhetik csapások ; külső ellenség és belső viszály megigázhatják ; azonban önérzetét nem szabad megsérteni ; mert akkor a győzőnek is kell innia az üröm poharát ! Ezt a nemzeti erőt ennélfogva mindenkinek, aki a haza jövendőjére hatással van, ápolnia kell ! Es ezt a nemzeti erőt ápoljuk, ha nemzeti történelmünknek a gyökérszálait minél mélyebben eresztjük a néprétegek talajába. Az önérzet nevelője a nemzeti történet! Minden nemzet, mely múltjának emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé hagyja tenni, saját nemzeti életét gyilkolja meg. Azért mondja oly szépen és minden magyar emberre oly felejthetetlenül a költő : „Csak a törpe nép felejti ős nagyságát, Csak elfajult kor hős elődöket; A lelkes eljár ősei sirlakához, S gyújt a régi fénynél új szövétneket. S ha a jelennek halványul sugára, A régi láng ragyogjon fel honára!" Az ország egészségügye. A belügyminiszter a napokban osztotta ki az or« szággyiilésen az ország egészségügyi állapotáról szóló jelentést az 1894-ik évről. Az általános kép, amelyet a jelentés feltüntet, épen nem mondható örvendetesnek. Először is az tűnik ki belőle, hogy Magyarország még mindig a fertőző, járványos betegségek hazája és mivel az okok, amelyek e betegségek fellépésének és terjedésének elősegítői, a lakósság egy részének életviszonyaiban, a táplálkozási módjában, továbbá népünknek az egészségügyi intézkedések és törvényes rendelkezések iránt tanusitott indolentiájában gyökerezik : ezeknek a szomorú állapotoknak a hosszú fennmaradása körülbelül bizonyosra vehető. Maguk a vármegyék és városok konstatálják jelentésükben az egészségügyi viszonyoknak a kedvezőtlen voltát. Hatvanhárom vármegye közül 42, tizenöt város közül csak 7 ismeri el, hogy náluk az egészségi állapotok roszak vagy legalább kedvezőtlenek voltak és a kedvező egészségi viszonyokat feltüntető vármegyék kö zött csak egy van: Csongrádvármegye, melyben ez az irigylendő állapot állandónak látszik, míg a többiben csak véletlennek tekinthető. A hólyagos himlő, dyphteritis és torokgyik az 1894-ik évben is kivette a maga áldozatát, habár az előző évekhez képest csökkenést mutat, amennyiben 1893- ban 34 ezer gyermek pusztult el dyphteritisben és torokgyíkban, az 1894-ik évben pedig 22 ezer. És úgy vagyunk, hogy emellett a megdöbbentő szám mellett is örülnünk kell a kedvezőbb eredménynek. Jellemző, hogy az országnak nem volt egyetlen megyéje, egyetlen városa, ahol a dyphteritis ne pusztított volna. Hogy mégis kedvezőbb az eredmény az előző évek szomorú statisztikájával szemben, ezt okvetlenül az egészségügyi viszonyok jobbra fordultának, az erélyesebb és célszerűbb hatósági intézkedéseknek kell betudnunk ; mert hiszen hazánkban a vérsavó-gyógymód a szórványos kísérletezésen túl általában véve, nem igen jutott. Hogy továbbá ez a pusztító betegség intensivitatásából sokat vesztett, legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy 1893 ban 43.500 beteg közül 34.000 halt meg, míg 1894-ben 50.000 beteg közül 22.000. Az 1894-ik évben a kolera is szerepelt a pusztító betegségek között. Ismét Indiából indult ki és Oroszországból lépett át hazánkba; 416 beteg közül 230 lakosnak okozta halálát. Félelmesen terjedt Magyarországon a trachoma. A jelentés 24 ezer trachomást vall be vagyis ezerrel többet, mint 1893-ban, míg nyolcezer, mint gyanús, maradt gyógyítás és megfigyelés alatt. Ezzel szemben azonban az orvosok akként véle kednek, hogy a trachomás szembetegek száma Magyarországban legalább százezerre tehető. Hogy az egészségügyi viszonyoknak a közel jövőA „Zalamegye" tárcája. Hangulatok. Kicsinyke szív, s tőle függ mégis lelki világunk egész boldogsága. De nem csak a magunké, hanem az egész táisadalomé. Derültségünkkel jótevőivé válunk környezetünknek, megkönny.tjük a legnehezebb munkát, feledtetjük a gondokat, s egy pillanat alatt más színbe varázsolhatjuk az egész világot. Napoleon az egyptomi gúlák tövében nem sokkal mondott többet, csak : „Katonák, e piramisokról 4 ezredév tekint le reátok", s oly lelkesedésre hangolta seregét, hogy mint az oroszlán harcolt és győzött. Sokszor tehát egy alkalmas helyzet helyes felhasználása, szellemes szóbaöntése felkorbácsolhatja az érzelmeket, sorsát döntheti el csatáknak, nemzeteknek s mind ennek alapja, forrása : az alkalmas hangulat. Önök tisztelt hölgyeim és uraim megjelentek itt általában oly hangulattal, mely a táncközlekedési akadályok megszűnését szívesen óhajtja, de megadással tűrik szellemi megadóztatásuk sorsát azon édes reményben, hogy bárminemű felolvasással súlyosbított programm is véget ér, s igy semmi és senki sorsát el nem kerülheti. Minden az ég alatt változásnak van alávetve, de semmi sem oly mértékben, s időszerint való hirtelenséggel, mint a hangulat. Leányaikat bálba vezető család-apák élénk tanúságot szolgáltathatnak mellettem. Ok tudják leghitelesebben: az esdő szemek keserű könnyei mily rögtön válnak mosolygóvá a papa beleegyező szavára. A kedélyvilág eme külső nyilvánulásának általános jellegét a vérmérséklet adja meg. A tudomány szerint distinguált temperamentumok mindegyike sajátos karacteristiconnal jelenik meg. A sanguinicust sem adósság, sem egyéb, sohasem bántja. A cholericus sajgó érzelmek rabja ; nincs lelki békéje nagy vágyai miatt. A cholericus jrancia hadügyminiszter Belisle maga mondja : „34 éven át nem volt egy nyugodt éjszakám azon vágyam miatt, hogy miniszter lehessek." A flegmatikus hálátlan nyugalommal hallgatja végig legsziporkázóbb anekdotáidat, s mig a sanguinicus francia lelkendezve kiált fel : „Uram, az ön kabátja meggyuladt", a flegmatikus angol alig mozdulva feleli : „az öné egy negyed óra óta ég s én mégsem zavartam 1" Legeredetibb a melancholicus kedély világa. Érzeleg szakadatlanul; csekélységek is mélyen érintik, folyton bánkódik és aggódik. Dolgok, melyek soha be nem következnek, képesek heteken át szorongó aggodalommal eltölteni. Mi sem jellemzi jobban, mint Jókai meséje, a „Kire marad a kis ködmen ?" vagyis, mikor lakodalom napján lemegy a menyasszony a pincébe, s ott meglátva a káposztáskövet, sirásra fakad azon gondolat fölött, hogy ha őt a jóságos Teremtő meg fogja áldani egy kis fiúval, az majd feluő, s azt leküldik a káposztáért, arra ráesik a káposztáskő, s kire marad akkor a kis ködmen ? Az egyénben a vérmérséklet előidézte eme, hogy úgy mondjam, köznapi hangulat hely, idő, esemény s egyéb körülmények szerint ezernyi változásnak van alávetve. A legszentebb, a legkomolyabb helyen valami kicsinyes contrast a kétségbeesésig veszi igénybe ábrázatunk összes idegeinek erejét, hogy a status quo meg ne rendüljön. Hogy is ne, mikor például a temető komoly sirkövei között egyikről azt olvassuk le : „Itt nyugszik egy szép virágszál, Kit korán letört a halál, Élt 82 évet, mint hajadon." Van eset, hogy ugyanazon körülmény a különböző szemlélőkben ép ellenkező hangulatot kelt. Ezt nemcsak például egy nagyképű tekintélynek az aszfalton való perfect megcsuszamlása és ezt szemlélő alantosainak sajátos lelki harmóniájából, hanem egyéb eseményekből is érdekesen tapasztalhatjuk. Ismertem egy esperest, ki elfoglalván uj állomását, elhatározta végig látogatni iskoláit. A kedves apáca 3 napig tanította kis ovodistáit, hogy : mikor aztán a főtisztelendő ur a kalapjához nyul, keljetek fel s mondjátok : „köszönjük a látogatást, Isten vele". A nagy nap felvirradt. A jó esperes megjelenik, de gyanutlanul, csupa szórakozásból, kalapját igazgatja. Rögtön felkelnek a picikék, s hiába integet a szegény nővér szemével, szájával, kezével, csak annál bátrabban éneklik : „köszönjük a látogatást, Isten vele !" Meglepve kérdi az öreg ur: „Hát kedveseim, azt akarjátok, hogy már elmenjek?" „Igenis" felelik az ő nótájuk szerint. „Hát ti elküldötök engem ?" Újra és ismét integet a szegény desperáló nővér, hiába teljes flegmatice hangzik az ártatlan „Igenis", s le se ültek a kis angyalkák, míg a corpus delictivel el nem távozott. A vegyes hangulatok egyébként nem épen ritkák. Támad az ugyanazon subjectum arcán és szivében is, alaposan különböző árnyalatban. Ilyen vegyes hangulat szokott előtérbe lépni, mikor az újévi jókivánatokat a a hitelesen megváltó szövetkezetnél 25 frt erejéig biztosítottad, s miután póstásodat, kéményseprődet, szolgáidat és szolgálóidat, s minden egyéb nemű és rangú tisztelőidet kielégítetted: megjelennek nálad ama hölgybizottsági tagok, kik a szegények érdekében mosolyogják ki zsebedből a hátralevő forintokat. Azon körülményeknek pedig, melyeknek a hangulat megváltozására nevezetes a befolyásuk, se szeri, se száma. Itt egy jó anya születés napját üli, A kis Palkónak verset kellene felmondani, de erőt vesz rajta a lámpaláz s egy hangot se tud kinyögni. Apja biztatni kezdi, mire Palkó sirva fakad. Most a mama megcirógatja és bátorítja, hogy csak kezdje már el azt a kis verset. Palkó el is kezdi keservesen sirva : „Jó anyám, ha néked elmondhatnám, Milyen boldog és vidám vagyok". Amott egy családi tapasztalatoktól őszülő férjnek résztvevő ábrázata van veszedelemnek kitéve, midőn hitvestársához hajolva, igy szól : „Kedvesem, itt volt a miniszteri tanácsosné és tu dakozódott hogyléted felől; — mondtam neki, hogy nagyon szenvedsz." S az asszony nyögve suttogja : „oh nagyon szenvedek .... Milyen kalap volt rajta ?" Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.