Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)

1896-02-02 / 5. szám

XT. évfolyam Zala-Egerszeg, 1896. február 2. 5. szám. JL társadalmi, Hrclsí és gaziázzatí hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az ősi erény. Uralkodó fejedelmünk jeligéje : „Bizalmam az ősi erényben"' E fenséges egyszerűségű jelmondatban a magyar nemzet múltján átvonuló traditionalis szellem van kifejezve. Az a szinte csodás erő, mely a magyar nemzetet a vészek, viharok között, a kül- és belviszály izgalmainak hullámain hajótörés nélkül vezette keresztül. Az ősi erény! A magyar nemzetnek tagadhatatlanul voltak igen nagy bűnei is. Ezekkel a bűnökkel nem egyszer ugyancsak erősen ásta önsirját; de volt egy erénye, mely őt a megásott sirba dűlni nem engedte soha. Az áldozatokban határt nem ismerő hazaszeretet. A minden viharral megküzdő hazaszeretet adott erőt IV, Béla királynak és a vele megmaradt maroknyi magyar nemzetnek, hogy a tatárpusztítás által borzalmas temetővé változta tott haza földjébe új életnek, a föltámadásnak gyökérszálait rakják le. Ez állott legyőzhetetlen őrül a mohácsi sir mellett, hogy ; azt 145 év kínos rabsága be ne hantolhassa. Es a zentai diadal óta szakadatlanul ez a magyar szívbe gyökerezett erény volt őrző szelleme, a megpróbáltatások között vezérlő fénye ennek a szegény, rokontalan nemzetnek. Ez rázta meg bilincseit rabságában. Ez tanította meg okosan, bölcsen élni szabadságával. Ez biztosított neki, a maroknyi, rokontalan nemzetnek állandó lakóhelyet Európa szivében. Méltán választhatta tehát uralkodó fejedelmünk azt a jeligét, melyben erre az ősi erényre van hivatkozás ; amelyből kitűnik az is, hogy azt a nemzetet, melynek koronás királyává lett, nagyon jól ismerte. Ismerte múltját, tradicióit, emlékeit, reményeit, örömét, bánatát, szenvedéseit, dicsőségét és tudta, hogy hazaszeretetének keretébe nem csupán magát a földet öleli föl, hanem mindazt, ami a honszerzés és honalapítás nagy munkájának történetéhez az összetartás szimbólumaként fűződik, s igy a koronát is. Nem mond igazat, rágalmazást követ el az, aki azt állítja, hogy a magyar nemzetben nincs meg uralkodójával szemben a loyalitás. A magyar nemzet minden időben tisztában volt azokkal a jogokkal és kötelességekkel, melyek az uralkodói jelvényhöz kapcsolódnak ; mindenkor élénk tudatában volt annak, hogy a koronából a honszerző ősök és fejedelmek között létesült vérszerződés szelleme sugárzik ki, utat, ösvényt jelölve uralkodónak, népnek egyaránt: merre kell haladni a kölcsönös boldogitás felé : a hazafentartás nagy és nehéz missiójának keretei között. Mindezt magába ölelte a magyar hazaszeretet íogalma, azé a hazaszereteté, mely nem egy vérözönre tudta szemfödőül ráönteni a béke olaját ; de a vérrel harmatozott rögöket semmiféle igéretfölddel sem volt képes fölcserélni soha és nem is lesz képes soha. Ez a bámulatos ragaszkodás szinte páratlan módon megvan nemcsak a nemzet egyetemében, hanem egyesekben is. Más nemzet fiai is ragaszkodnak hazájokhoz ; azok előtt is szentek, kegyelettel őrizettek a haza rögei; de azért ha valami körülmény úgy hozza magával, hogy idegenbe kell távozniok : az új hazában is képesek maguknak igazi jó otthont teremteni, ahol jól megvaunak s végre annyira megszoknak, hogy többé vissza sem kivánkoznak eredeti hazájokba. A magyar erre nem képes. A sors kényszerítő hatalma őt is elsodorhatja hazájától, de idegen földön nem bir megszokni. Tejben, vajban íüröszthetik, kedvezhet neki ott a szerencse bármennyire, a honvágy nem hagyja pihenni ; hazája után sóhajt,oz és kitéphetetienűl gyökerezik lelkébe a gondolat, hogy hazájába vissza kell térnie. „Extra Hungáriám non est vita !•' Ez volt mindig a mi apáink jelszava. Sokan azt tartják, hogy ez a közmondás csak abban az időben keA „Zalamegye" tárcája. A utolsó előadás. — A „Zalamegye" eredeti tárczája — Óriási plakátok hirdették a k . . . . i közönségnek, hogy Pumpilláné asszonynak, az európai hírű népénekesnőnek, utolsó föllépte lesz a „Korona" vendéglő nagytermében. Ez lesz az utolsó előadás. A műsoron kívül Pumpilláné asszony gyönyörű s még elő netn adott kuplékkal fogja gyönyörködtetni a műpártoló közönséget. Utolsó nagy előadás. Kezdete : 8 órakor. Belépti dij személyenkint : 30 kr. Mely kisvárosi publikum volna képes ilyen jeles előadást elmulasztani! Különösen mikor az egész hazafiság 30 krajcárba kerül csupán. Már jóval 8 óra előtt csaknem zsúfolásig megtelt a Korona vendéglő nagyterme. A műpártoló közönség erőser. fente műizlése fogait az előadásra. Milyenek lesznek azok az itt még elő nem adott kuplék ? A tiszturak kedélyesen csörtették kardjokat és a félremagyarázhatatlanságig merész cvikkerezéssel tüzeltek egyik-másik polgár? nőre, kiknek kihívó öltözéke semmivel sem volt különb a népénekesnők ismert öltözékénél. A tisztturak kokettirozása semmit sem zavarta a jelenlevő hölgyközönséget. Egész kényelmesen társalogtak aköréjök sereglett félreismerhetetlen gavallérokkal, nem kiméivé a legnyájasabb, legjelentőség teljesebb mosolyokat. A társalgás mindenütt a népénekesnőről folyt. Szépségével és szép hangjával csakugyan meghódította a publikumot. Sőt azok is nagy dicsérettel beszéltek róla. kik az aléle vendéglői uiűvészkedést utálták. Azt mondták, hogy halálos vétek érte. A legelső színpadon is megállhatta volna helyét, ha a véletlen balsors éppeu Pumpilla Róberttal, a népénekessel, nem hozza össze. Ez a Pumpilla Róbert igen elegáns, megynyerő külsejü térti volt. Eredetére nézve olasz, de hosszabb vándorlása alatt a magyar nyelvet teljesen elsajátitotta. Daltársulata is teljesen magyar volt. Bejárta Magyarországnak legnagyobb részét daltársulatával és aratta a dicsőséget és pénzt egyeránt. Azzal hódította meg leginkább az ily fajta művészkedés iránt rendesen hideg magyar közönséget, hogy ő magyar daltársulatával a német szengereket akarja kiszorítani. Hogy azok hazánkban a nemzetiség és közerkölcsiség hátrányára talajt ne hódithassanak. A publikum mindenütt nagyban méltányolta Pumpilla Róbert ur nemzeti missióját és erősen látogatta előadásait, különösen Pumpilláné asszony szereplése óta. Ez a gömbölyű, szinte érzékbóditó, kívánatos asszonyka, tüzes fekete szemeivel, gyújtó magyar dalaival, lázasan pihegő alabastrom keblével a szó szoros értelmé ben rabjává tette a publikumot mindenütt. Sokat erősen bántott a kíváncsiság, hogy hol tett szert Pumpilla Róbert ur erre a gyönyörűséges asszonyra. Különösen a nők voltak rá nagyon kíváncsiak. No pádig, ha valamire az asszonyok kíváncsiak, akkor nincs olyan ördöge Plútónak, aki titokban tartsa azt. így azután (hon nan honnan se?) már kifürkészték az a;SZ)nyok, hogy Pumpilla Róbert ur nem igaz jusson bírja a feleségét, ki tulajdonképpen nem atéle daltársulati primadonnának, hanem úrnőnek született. Férje (t.-i az igazi) még él és valami felvidéki vármegyében igen előkelő szerepet játszik. Nagy birtokai vannak, kastélyban lakik s valóságos udvartartása van. Ezt a derék fértiut, ki már jóval túl van élte delén, Pumpilláné asszony igen sokszor megcsalta. Végre Pumpilla Róberttel megszökött. Azóta a férj a kérelhetetlen boszu letkezett és járta, mikor a magyar ember itthonn kényelemben élt és nem birt beletörődni az idegen földön folyó verejtékes munkába. Hát ez nem úgy van. Mert ma már Magyarország nem a régi Eldorádo ; ma már ugyancsak meg kell fogni mindenkinek (akár esze, akár keze után él) a munka végét, hacsak a mindennapi kenyeret akarja is magának biztosítani. És mégis ugyancsak nehéz volna ám tősgyökeres magyar embert találni, aki a legverejtékütőbb munka mellől is elmenne az idegen föld legkényelmesebb életére azzal a kikötéssel, hogy hazájába többé nem jöhet vissza állandó tartózkodásra. Tehát most, a határozottan mostohára változott viszonyok között is csak igaz az a régi közmondás, hogy : „Extra Hungáriám nou est vita !" Ez a közmondás is csak az ősi erény szelleméből fakadt, mely hazája elvesztésének árán nem tudott soha és nem fog tudni soha megalkudni semmiféle jómóddal, szerencsével. A magyar minden lehet inkább, csak kozmopolita nem. Hazájához ragaszkodik szivével, vérével, lelkével, mert azt tartja, hogy : „a nagy világon e kivül nincsen számára hely !

u Ez a bámulatos ragaszkodás, ez az ősi erény tartotta meg a földön ezer év viharai között. Oly viharok és küzdelmek között, mik nálánál sokkal erősebb nemzetet is elsodortak volna már. Hazáját megszerezte vérrel, védelmezte, fentartotta vérrel, mikor a hazaszeretet véráldozatot kivánt. Es biztosítja. íentartja magának a szellem erejével is, mikor már a megváltozott viszonyok a nyert erő fegyverei helyett első sorban a kultura erejének érvényesülését kivánják. Mert szíve, agya, minden érező és munkáló idege a haza szent rögeié. Az alkotmányos uralkodó, ki az elmúlt ezer év küzdelmei utján bevezet bennünket az uj ezer év hazafentartó verejtékezésébe valóban bizhatik a magyar nemzet ősi erényében ; mert ez az ősi erény gondolatával és kitartásával keresi a megszökött asszonyt, hogy vérrel vegyen elégtételt. Es az bizony rettenetes ítéletnap is lesz, mikor a hűtlen asszonyt megtalálja. így akombákomozták ki a mult titkainak fekete könyvéből a k . . . . i asszonyok. És nem is lehet az másképpen, mint ahogy ők beszélik. A Korona vendéglő nagytermének egyik asztalánál, ott a legfelső oszlop mellett, legélénkebben foly a társaigás. Ott is Pumpilláné asszonyról beszélnek a vidámam csevegő asszonyok. — Hát csakugyan igaz, hogy Pumpilláné asszonynak valódi férje itt jár a városban ? Minden bizonnyal. Férjem tegnap volt a hasbeszélő borbélynál, attól hallotta. — Na, akkor nem lehetetlen, hogy a mai utolsó előadáson falami érzékeny viszontlátási szcénának, vagy valami Othellói föllépésnek leszünk tanúi. Valóban pompás lesz ! Milyen a térj ? Nem hallottátok ? — Minden bizonynyal hatalmas termet, torzonborz, mogorvaarcu, villámló tekintettel. Szóval kitűnő alak egy kupié közben lejátszódó színpadi jelenethöz. A beszélgető társaság figyelmét egyszerre egy, az oszlop mögött álló hatalmas férfialak vonta magára. .Az oszlophoz támaszkodott és sötéten merengett maga elé. Meglátszott rajta, hogy semmit sem hall, semmit sem lát a körülötte történőkből. Az asztaltársaság kíváncsian vizsgálta a feltűnő külsejű és előkelően öltözött idegent. Suttogva mondták egymásnak, hogy minden bizonyn_, al ennek kell a megcsalt férjnek lenni. Minden tekintet az idegen férfire tapadt a nélkül, hogy az észre vette volna. A sötét homlokú férfit csupán az előadás kezdetét jelző csengetyü hang ébresztette föl merengéséből. Egyszerre baloldali zsebjéhez kapott, mintha valami féltett kincset őrizett volna abban. Az előadás megkezdődött. Mai szamunkhoz fel iv melleklet van csatolva.