Zalamegye, 1896 (15.évfolyam, 1-26. szám)

1896-01-26 / 4. szám

XY. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1896. január 26. á. szám. ii JL Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 trt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. társadalmi, közművelődési és gaziászatí hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket nert kezek dunk el. csak ismert kezektől fogaKéziratokat nem kflliliink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az ambíció. A köznapi gondolkodás és érzés előtt majdnem teljesen ismeretlen fogalom az az erő, mely egyeseket a közös életvergődés hullámaiból kiemel, munkára, tettekre sarkal s néha bámulatos eredményeket produkál. Különös, titokzatos ereje a léleleknek az ambició. Teremt és öl. Áldás vagy átok. Attól függ, hogy a tettre, munkára sarkalt egyén buzgalmát siker koronázza-e vagy sem ? Az a sajátságos, hogy nem éppen a kiváló nagy talentumok egyéniségéhez fűződik kizárólag. Sőt akárhányszor megtörténik, hogy nagy tettekre hivatott talentumos egyénekben majdnem teljesen hiányzik az ambició, mig ellenben vezérlő szerepre nem képes egyének lelkét szinte mérhetetlen nagyságban tölti be. Ha talentumos egyén lelkében van meg s az megtalálja vele a maga munka-terét, akkor igen szép és nagy dolgokat teremthet; mig ellenben azoknál, kikben az ambíció arányában tetterő, munkaképesség nincs, nem egy esetben forrásává lesz az elbukásnak, a tragikus sorsnak. Az életben mindig találkozunk egy-egy szerencsétlen áldozattal, akit az ambició (amint mondani szoktuk, a szertelen ambició) szomorú körülmények közé sodort. Szép, mindenesetre szép, ha valakinek egyéniségében megvan a nagyratörés, a nemes becsvágy s ki akarja magát küzdeni a mindennapi munkások soraiból. De mindenki tartozik önmaga iránt is annyi szerénységgel, hogy mielőtt valamely szellemi vagy erkölcsi vállalkozásba vág, számot vessen azzal : vájjon ereje arányban áll-e a reá várakozó feladattal ? Aki ez elől, a szerénységnek (hogy ligy mondjuk) önmagával szemben kötelező kivánalma elől kitérve, túlhajtott öntudattal lép az alkotások terére, az csakhamar keserű csalódásra fog ébredni. A társadalom közvéleménye, mely minden munkának, minden alkotásnak legelfogulatlanabb, legigazságosabb kritikusa, rögtön felismeri a vállalkozás eredményében a vállalkozó ereje és a vállalkozás nagysága közötti arányt ; fölismeri még azt is, hogy az a vállalkozó az erő biztosságával vagy az erő roskadozásával, a tehetség habozásával hozta-e létre alkotását? Es ezzel a rendkivül finom érzékével nyomban eltalálja : hova csatlakozhatik több várakozással; hol van meg a kezdeményezés ambiciója mellett a tehetség biztos erő-tudata. Bármi szépet, nemeset, nagyot akarhat valaki, sohasem elég pusztán az ambíció ahhoz, hogy a maga és célja számára közvéleményt teremtsen. Ez csak úgy akceptálja törekvését, csak úgy adja hozzá a maga egyetemes erejét, ha a kezdeményezőben megtalálja azt a szellemi és erkölcsi képességet, mely a törekvések sikerét garantirozza. Es mi szokott rendesen a vége lenni az oly vállalkozásnak, melynél az ambició és tehetség nem állanak arányban ? Az, hogy az esetleg hozzá csatlakozó közös támogatás dacára is csakhamar kiderül, hogy a kezdeményező erején felül vállalkozott; ereje a munka legfogasabb stádiumán roskadozni kezd. Észreveszik tehetetlenségét vagy ereje gyöngeségét és — bár igyekezete, törekvése, akarata nemes volt — gúnykacajjal hagyják el azok, akik rövid időre biztak erejében, képességeiben. Az ilyen egyénekből lesznek rendesen az élet legszánalomraméltóbb tragikus alakjai, akiket nemes ambíciójukért áldás helyett átok szokott kisérni azon a siralomuton, mely a közélet küzdőteréről az erkölcsi bukás, megsemmisülés vesztőhelyére vezet. Vannak azonban az egyéni ambíciónak olyan áldozatai is, akik másnak semmitsem ártva, valamely erkölcsi vagy anyagi vállalkozás küzdelmébe, eshetőségeibe senkit nem sodorva, kizárólag saját egyéniségöket viszik romlásba. Ambiciójok idegeket túlfeszítő munkára, agybomlasztó, szellemi erőmegfeszitésre ragadja őket. De céljokat vagy A „Zalamegye" tárcája. A fészek csendje. Az asszony picike ujjaival dobolt az ablaküvegeken, Béldi Laci pedig végig dőlve az ottománon, belebámult a cigaretta kékes felszálló füstjébe. Nézte sokáig azt a gomolygó semmiséget s úgy találta, hogy a szétoszló füst és saját lelkének ábrándjai között van valami hason latosság. Elfújja a szél ezt is, azt is, hogy. nyoma sem marad. Mikor azután megunja a hosszas hallgatást, csak úgy könnyedén, mintha a legközönségesebb dologról volna szó, oda fordul a feleségéhez. — Rideg, unalmas fészek ez a mi lakásunk, aszszonyom. Nem tndom miért, de úgy bánt, fellázít engem ez a csend, ez a nyugalom, melynek egyhangúsága egy eltemetett világ édes óráira emlékeztet. Az asszony végig simítja kezével borús homlokát s ez alatt fekete szemeibe két fényes köny szökik. — Igaza van uram, egy eltemetett világ csendes boldogságát hirdeti itt minden. — Amelynek nincs feltámadása ugy e asszonyom ? — A mi meghalt örökre s nem tér vissza többé soha ! Béldi Lacinak ez a véghetetlen keserűséggel ki« mondott szó oda nehezedett a lelkére, hogy szinte megremegett tőle. Vád, szemrehányás, a zaklatott lélek fájó panasza volt abban a hangban s ő érezte, tudta, hogy annak a szenvedő asszonynak van joga így beszélni hozzá 8 volna oka arra is, hogy összetört szivének egész fel háborodásával vágja a szemébe : — Mivel kárpótolsz azért a sok álmatlan éjszaka ért, a melyeket könyezve virasztottam át miattad ? Vissza adhatod e ifjúságomat, szerelmemet, elvesztett hitemet és romba dőlt reményemet, hogy ne legyek ilyen koldus, ilyen elhagyatott szegény ? . . . Hanem az az asszony nem szólt semmit, de elfojtott zokogása feleerte a csendet. A halovány ember ekkor felállott s oda lépve a szép asszony mellé, megfogta a remegő kezeket. — Azután nem tudna nekem megbocsájtani, Margit? — En, hiszen nem vétett ön ellenem semmit, — válaszolt az asszony s eltakarta az arcát, a könnyeit, hogy még azok se árulják el a lelkében dúló nehéz harcot. Béldi Laci letérdelt a felesége lábaihoz. — Sok fájdalmat okoztam önnek Margit, de látja, megbántam a bűnöm s jóvá akarok tenni mindent. Azt akarom, hogy visszatérjen közénk ismét a régi nyugalom, a szerelem, a száműzött boldogság. — Akarja ? — Vezekleni óhajtok életem azon szerencsétlen pillanatáért, melyben megfeledkeztem az eskü szentségéről. A szép asszony búsan rázta fekete fürtös tejét s kezeivel lemondólag intett. — Legyen őszinte uram, s ne áltassa tovább is a lelkemet. Látja, én belenyugodtam a sorsomba, a végzet elhatározásába, lemondtam önről. Megtörtein a szenvedések alatt s ma már nyilván áll előttem a rideg valóság, hogy ön megunt engem. Talán nem is szeretett soha. Az az érzelem, melylyel irányomban viseltetett, lehetett vágy, inger, mámoros sóvárgás, egy pillanat őrülete, de nem volt szerelem. Könnyű volt beiőle a kiábrándulás. Tudom, hogy szivének melegével mást ajándékozott meg ; tudom, hogy mást szeret s higyje el nekem, hogy ez a tudat ma már nem is fáj olyan nagyon. Eltemettem a multat, a régi napok minden emlékét; nem várok öntől semmit; de majd egyszer, ha megtörik a szive, ha ön is csalódik, akkor emlékezzék vissza a régi szerelmére!... Kicsordult könnyei oda estek a Béldi Laci vonagló arcára s felégették annak pírját. el sem érik, vagy ha elérik is, borzasztó áron agyrendszerük teljes tönkretevésével. Mindez azonban az éremnek csak sötét oldala, ahol az ambiciónak megdöbbentő, szomorú következményeivel állunk szemben. De nagyon lesújtó volna az, ha az emberi ambició mindenütt és mindenkivel szemben csak tragikumot eredményezne. Mert hisz példák állanak előttünk az életben arra nézve is, hogy ambicióval, nemes becsvágygyal mennyi mindent el lehet érni akár a köz-, akár a magánérdekek szempontjából. Előttünk vannak a társadalmi haladás minden vonalán a kétségtelen bizonyítékok arra nézve, hogy az általános közjó, a magasabb közérdekek kivivása és biztositása terén azoknak köszönhetünk legtöbet, akik az életfoglalkozás közönséges robot-munkáján, mindennapias, kötelességszerű betöltésén felülemelkedve, egyéniségök erőteljesebb lendületével valami hatalmasabb, szokatlanabb munkaodaadással kivántak, igyekeztek járulni a haladáshoz. Mert, hisz, ha az emberi haladás, a különböző vivmányok sorsa mind csak közönséges vagy épen filiszter lelkek kezébe volna letéve : bizony nem várhatnánk semmiféle téren valami erosebb lendületet. A különböző téren mtíködő munkás erők kifogástalan kötelességTtudással végeznék teenO o o dőiket és ballagnánk, döcögnénk szép lassan előre. Azonban azt a lázas munkát, a reformáló intézményeknek azt a korszakot alkotó kibontakozását, mely a nagytehetségű és ambicióval dolgozó küzdők működését jelöli, nem találuók meg sehol. Pedig hogy közéletünknek egy-egy tehetséges és ambiciózus vezér-munkása, megértve és támogatva kortársaitól, környezetétől, mily lendületet adhat közéletünk egy-egy ágának, azt közvetlen tadasztalatokból láthatjuk, ismerhetjük. Az ambició tehát éppenséggel nem olyan egyéni tulajdon, mely akár a közérdek, akár a

z egyéni érdekek szempontjából nem hozná meg a maga kamatait. Sőt bizonyos körülménye^ között, különösen pedig váratlan fordulatokká^ — Tehát elűz magától asszonyom s elzárja előlem a megbánás útját ? — Szabaddá akarom önt tenni egészen. S ha én ezt a szabadságot eldobom magamtól, s leborulok ismét lábaihoz s bűnbánóan, megtörve kérem bocsánatát, esdeklem szerelmét, még akkor sem emel szeretettel a keblére, még akkor sem feledi el a zivataros multat ? A szép asszony hallgatott. Ugy érezte, mintha lelkében ismét feltámadott volna a remény, a hit, a szerelem világa; mintha egy gonosz, rettenettes álomból ébredt volna tel s hirtelen megfordulva, oda omlott szótalauul az erős ember kitárt o ' karjaiba. Es azután engedte, hogy az lecsókolja sötét szemét, piros ajkát. Bilió Lajos. Göröngyös ulon. Giza szőke volt, Ilonka barna. Az egyiknek szeméből mintha a csillagos ég mosolygott volna ki szelíden, lemondólag, bánatosan, mig a másiknak feketeségében a lázas vágy, a mámoros szen vedély ragyogott szilaj téktelenséggel. Senki sem mondotta volna, hogy testvérek. Giza mély szerelemmel, rendithetetlen bizalommal csüngött a férjén, azon az egyszerű, kopott fekete kabá tos hivatalnokon, a ki reggeltől napestig másolta a szürke aktákat, tűrte a főnök ár szeszélyét, hogy megszerezze a mindennapi kenyeret s hogy kiérdemelje feleségétől azt a szives köszöntést, melylyel ott várta minden hazajövetelkor a kis kapuban, a vadszőlős tornác alatt. Iionka, ő egészen más volt. Mikor néha meglátta, hogy testvére a nyakába borul az urának, egész indulatosan mondta : — Ugyan mit szerethettek egymáson, talán a szegénységet ? Bizony jobb volna, ha Mai szamunkhoz fel iv melleklet van csatolva.