Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)

1895-10-20 / 42. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. október 20. 42. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 írt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsov egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdíj 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. társadalmi. mmM és mlúű kotk A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A nemzeti kegyelet. Igazán csak Isten csodája, hogy élünk, hogy vagyunk, hogy mienk ez a föld, melyet ezer év előtt szereztünk vitézséggel, véráldozattal. Annyi viharon ment keresztül hazánk, annyiszor voltunk a viharos századok alatt tehetetlen félhalottak, hogy a nemzet őrző Istennek különös kegyelméből ünnepelhetjük csak meg ezeréves fennállásunk világraszóló jubileumát. Nemcsak a külső ellenség pusztitott, zavart, sanyargatott bennünket szakadatlanul, hanem kisért bennünket örökkön örökké a testvérháború, a belső villongás, a magyar nemzette átokként súlyosodó pártviszály. Szakadatlanul háborgatva a külső ellenségek által, időnkint saját vérünket, fajunkat pusztítva, alig volt századokon át néhány évtizedre terjedő időtartamunk összesen arra, hogy kissé tudtunk lélegzeni. Békés fejlődésről, csendes haladásról szó sem lehetett. Történetünkbe a kulturális haladásnak néhány lapját is csak olyan formán irtuk be, hogy egyik kezünkben tartottuk a tollat, a másikban addig is kard villogott. Es ez a rokontalan nemzet e folytonos viharok s kritikus geográfiái fekvésének dacára is, melylyel Európa haladó nyugati nemzeteinek, országainak a keleti invázióval szemben úgy szólván viharfogója volt : fenntartotta magát s a folytonos tegyverzörej között sem engedte pihenni a múzsákat, hanem haladt és úgy ahogy lépést tartott a kultura magasabb szinvonalán haladó nemzetekkel. Annyira lépést, hogy most, a béke utóbbi áldásos korszakában, rövid huszonötév alatt csaknem teljesen pótolhatta a százados mulasztásokat. Annyi kétségtelen, hogy testileg, szellemileg egyaránt kitartó, haladásképes nép vagyunk, mintha csak viharokra teremtett volna bennünket a magyarok Istene. Mi, mostani fiatalabb nemzedék, kik úgy szólván, csak a béke áldásait ismerjük, sohasem méltányolhatjuk eléggé azoknak a hazafias érdemeit, hazaszerető önfeláldozásuk nagyságát, akik a vészben is betölték honfitisztöket. A mi történetünk legvéresebb lapjai legragyogóbbak j az önfeláldozó hazaszeretet fényétől. Es a magyar nemzet mindenkor kegyelettel borul le azoknak nagysága előtt, kik hazaszeretetük szent lelkesedésében elmentek egész a vértanusági"

1 s o o o vérökkel irták be nevöket halhatatlanaink emlékkönyvébe. A nagyok, a vértanuk iránt tanusitott eme szép nemzeti kegyelet sokban hozzájárult ahhoz, hogy a nemzedékről nemzedékre szólló honszerelem példás lelkesedésével megtartottuk hazánkat. A kegyelet megőrizte, nimbuszszal környete hőseink emlékét s ott ragyogott az mindenkor követendő példa gyanánt az uj nemzedék előtt. A fejlődő ivadék ereiben felpezsdült a vér, arcán kilángolt a lelkesedés, mikor látta az apákat könyező szemekkel leborulni a nemzet nagyjainak, hőseinek emléke előtt. Az emlékezet minden könycseppje olajként hullott a fiatal nemzedék hazaszeretetének tüzére, melytől a tettekre hevülő lelkesedés lángja gyuh ki. Igy termették a hősöket a porladó hősök emlékei. Igy gyújtott fáklyát a poklokkal is megküzdő, szembeszálló hazaszeretetnek a nemzet fiainak a mult nagyság fölött lelkesülő, hősök emlékére sugárzó kegyelete. Ez a nemzeti kegyelet mindig annál gyujtóbb, annál termékenyítőbb volt, minél fájdalmasabbá tette azt a helyzet. Az elnyomatás korszakában, a titokban elhullatott kegyeletkönyek nevelték a legnagyobb önfeláldozást, a nemzeti Ugy halhatatlan vértanúinak legdicsőbbjeit. A béke korszakaiban a nemzeti kegyelet megnyilatkozása nem szokott olyan megrázó lenni. A szabadon lélegző nemzet szivének a mult emlékeivel szemben nem olyan fájdalmas a dobbanása, mint az elnyomotté. Kiválóan lehet azt tapasztalni korunkban, az alkotmányos szabadság és béke eme kiválóan áldásos korszakában. Az egykor ütött sebeket, amik már mind behegedtek, nem tépi föl semmi. Sajgásuk emlékét nem ujitják föl véres háború ideglázitó jelenetei. Semmi sem indít bennünket arra, hogy a nemzet milliói emlékeztető, ébresztő zsolozsmákkal, elfojtott könyeinek utat nyitva keresse föl véres múltjának szent Kálváriáit. Csak itt-ott villan föl a nemzeti kegyelet sirbolti lámpafénye. Igaz, kétségtelen, hogy a mai viszonyok között a kegyelet megnyilatkozásának oly mértéke, mint az más körülmények között történni szokott, talán nem is volna indokolt, talán nem is volna célszerű; de ha már oly mértékben nem is járulunk nemzeti kegyeletünk oltárához, mint azt a fájdalmas emlékű időkben tettük : az emlékezet fáklyafényét időnkint meg kell gyújtani a hősök, a nagyok sirja fölött kiválóan gyermekeink, a fejlődő nemzedék számára. Családban, iskolában, templomban és egyéb közhelyeken ünnepet és emléket kell szentelnünk nagyjainknak, hőseinknek, hogy példájokon a fiatalság lelkesülni, a hazáért élni és halni tanuljon. Családi szentélyünkben, iskoláinkban, de még egyéb nyilvános közhelyeink termeiben is függjenek a falakon nemzeti nagyjaink arcképei és az önfeláldozó hazaszeretet hősi tetteinek jeleneteit megörökitő festmények, ábrázolatok. Ha már nemzeti kegyeletünknek hangos szóval nem adunk is a körülményeknél fogva oly gyakran kifejezést, mint azt kevésbbé kedvező viszonyok között tennők : legalább ily módon eleget teszünk a néma kegyeletnek. Ezt pedig fenn kell tartani. Mert hiába : most is csak maroknyi, rokontalan nemzet vagyunk : a Senki-szigete a népek óceánjában. Még azok is ellenünk áskálódnak, akikkel testvéri szeretettel megosztottuk hazánkat, alkotmányos szabadságunkat. Kicsiny lenek bennünket, mert nincsenek fajrokonaink, akiknek támogatására számit hatnánk. Nem tudhatjuk, mely pillanatban áll be olyan Nemzet, mely újra tettekre, áldozatokra hivja föl hagyományos hazaszeretetünket, lelkesedésünket, hogy, mint századokon keresztül, megvivjunk külső és belső ellenséggel ezért a szent földért, szembe szálljunk a poklokkal is. Azért a hősöket nevelő nemzeti kegyeletet fenn A „Zalamegye" tárcája. A költőhöz Költő dalolj; lelked, öntsd a dalha ; Lantod szóljon lágyan, édesen. Félre búval, hideg bölcseséggel ! Szerelemről énekelj nekem ! Lelkem sivár, az élet viharja Letarolta minden szebb díszét ; S a pusztaság fájó érzetével Ez 'az élet oly sivár, sötét. Ábrándjaim, álmaim világa, Melyet szőtt a csalfa képzelet, Délibáb volt, mely a szomjúzónak Forrást mulat és nem ad vizet. Az érzelem, mit fenkölt ajakkal Lantján annyi költő énekel: Mindeddig csak puszta sejtelem volt, Nyughatatlan kínos vágy nekem. Nem ízleltem égi tisztaságban A gyönyört, mely szűz ajkon terem. A csók édes, bűbájos varázsát Mély üdvöt ád, én nem ismerem. Fázva égek, mint a kráter orma, Mely bélül tűz, kívül jég burok. Szivem lángja önmagam emészti, És szeretni, érzem, nem tudok. Költő dalolj, legszebb énekedhez Ajzd fel lantod bűvös húrjait ! Nagy lesz neved, s örökre szép dalod, Mely szeretni engem megtanít. -ry. II,élet. A tekintetes királyi törvényszék helyet .foglalt a hosszú zöld asztalnál, a közönség visszafojtotta lélekzetét s két szuronyos börtönőr bevezette a vádlottat. Halvány, sápadt fiatal ember volt. Nehezen támolygott a részére kijelölt padhoz s néma főhajtással köszöntve a birákat, reszketeg, elfogult hangon felelt a s/.okásos kérdésekre. Elmondta, hogy 28 éves, földmivelő, vagyontalan, büntetve nem volt még soha. Az után csend lett. A birák, a jegyzők keresgéltek a nagy aktacsomag között, tnig az elnök szelid, jóságos hangon a vádlott hoz fordult. — Török Imre, maga azzal van vádolva, hogy megölte a feleségét, Erősdi Terézt s őszinte, töredelmes vallomásával beismerte tettét a vizsgáló biró előtt is. Beszélje el, hogyan történt az eset. A terem légköre kezdett fojtóvá lenni. A vádlott felemelkedett a két szuronyos börtönőr között s halovány arcát reszketeg, bágyadt pír öntötte el. Fekete, hullámos fürtéit beragyogták az ablakon keresztül szűrődő napsugarak, valami melengető őszi verőfény, mig a lelkéből felszakadt egy nehéz sóhajtás. — Tekintetes törvényszék, — szólott lassú, vontatott hangon, — 'gaz, a mit mondtam ; megöltem az asszonyt! . . . — A részleteket, az előzményeket beszélje el Imre. A halovány ember pillanatokig hallgat, mintha emlékezetében keresne valamit, azután megszólal: — Hideg, novemberi est volt. Lakodalmat ültünk a Gergelyi háznál. A feleségem, a Tercsi, nem bírt a kedvével s ha elhallgatott a muzsika, ő gyújtott rá a a nótára s versenyt dalolt Tímár Ferkével, azzal a legénynyel, a ki megölte a boldogságomat, a ki miatt most, mint gyilkos, állok itten. — Hát olyau nagy bün az, ha egy legénynyel danolt ? — A becsületes asszonyok nálunk máskép szoktak mulatni uram. Azután a falubeliek beszélték, hogy a Tercsi még leánykorában sem nézett görbén a Ferkére, mióta pedig asszony, hát azóta . . . —- Nos, mi történt azóta ? — Sohasem hittem uram, hogy megcsalhasson engem, a kinek hűséget fogadott az oltár előtt. Becsületes két kezem munkájával kerestem neki a pénzt, hogy teljen viganóra, pántlikára; hogy ne legyen utolsó a fehércselédek között. Elvontam magamtól mindent, csakhogy neki legyen s ha úgy néha megölelt két gömbölyű karjával, elfelejtettem a szegénységem, a nyomorúságom. A boldogság, a megelégedés lakott abbau a gyékényes fedelű kis kunyhóban ; nem férkőzhetett abba be az irigység, a mig egyszer . . . A vádlott arcán két fényes könycsepp gördült végig. Megöltem azt az asszonyt tekintetes törvényszék, mert hazug volt a lelke, tetetés a fogadása. Mert a szemem előtt borult a Tímár Ferke ölébe s mert a fülem hallatára súgta a legénynek, hogy nem szeret már engem, hogy megutált és megcsal. Egyetlen szavával törte össze a szívem, a mely hozzá nőtt egészen s most is érte dobog. ü. birák részvét teljesen, szánakozólag néztek a vádlottra, a ki ebben a pillanatban, ismét átélte mindazt a kíut, a mi már egyszer lelkét megfagyasztotta. — Az esetet beszélje el, hogyan történt a gyilkosság, Imre? — kérdezte az elnök. — Ugy éjjeltájon történhetett a dolog. Sokat ittunk már. A fejem is szédelgett, a cigány pedig húzta, valami bús, szomorú, bánatos nótát, mikor oda jött az ángyom, a ki tudott a Tercsi dolgáról s a fülembe súgta: Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.