Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)

1895-10-13 / 41. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. október 13. ál. szám. JL Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre / Irt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : • > hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Hélyegdij 30 kr. Njilttér petitsora 12 kr. 11. & n\r i r ii es il H A „Zalamegyei gazdasági egyesiilet", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Meghivó. A magyar korona rszágai és Ó felsége többi király ságai és országai között fenálló uám és kereskedelmi szerződések legközelebb megújítás alá kerülnek ujabb 10 évre, mely megújításnál Magyarország köz- és mezőgazdasági érdekeinek védelmére és esetleg egyes vidékek lielyi érdekeire is nagy súly kell hogy helyeztessék. A föl dm Ívelésű gyí miuister Onagyméltósága átiratot intézett az „országos magyar gazdasági egyesülethez", melyben felkéri, hogy ugy a maga, mint a vidéki gazdasági egyesületek véleményét ezen ügyben előterjessze f. hó 25 éig. Ezen nagy fontosságú ügyben nyilvánuló vélemény, illetve határozat meghozatala végett a „zalavármegyei gazda sági egyesület" f. hó 20-án délelőit LO órára saját helyi ségében hirdet s arra a t. tagtárs urat tisztelettel meghívja. Kelt Zala Egerszegen, 1895. évi október hó 4 én, Háczky Kálmán íigyv. elnök. Kivándorló magyarok. A nép érdekének előmozdítását hangoztatjuk folytonosan, annélkül azonban, hogy az erélyes cselekvés terére lépnénk. Magyarországot boldog országnak tartja a külföld. Sőt magunk is szeretjük ezt hinni. Mégis azt tapasztaljuk, hogy sok nálunk az elégületlen, a boldogtalan ember, mint ez legvilágosabban és legmeggyőzőbben az Amerikába való tömeges kivándorlásban, meg a munkás zavargásokban nyer kifejezést. Egyaránt foglalkoztatja a kérdés a törvényt és társadalmat; azonban olyan biztosan ható eszközt még sem tudnak teremteni, mely a maroknyi nemzetnek az Amerikába való kivándorlás által szirmazó apasztását megakadályozni tudná. A hányan gondolkoznak e kérdés fölött, annyiféleképpen vélték azt megakadályozni és anynyiféle okot képzelnek, mely a kivándorlást szüli. Többé-kevésbbé minden vármegyéből mennek az uj hazába a szerencse-keresők is ; s mert az eltávozókkal, bármely részéből menjenek is az országnak, a haza népe fogy, méltó és szükséges ezzel foglalkozni. Olyan kérdés ez, melyről irni, beszélni, melynek orvoslását kutatni soha sem felesleges, kivált mikor fájdalommal tapasztaljuk, hogy rohamosan nő a kivándorlók száma és hogy más nemzetekkel összehasonlítva, legijesztőbb mérvben nálunk magyaroknál nő a kivándorlási szám, a mint szomorúan igazolják az egyes vidékekről érkező statisztikai adatok. Es miért van ez igy ? Hát a magyar ember nem szereti oly mértékben hazáját, mint a más nemzetbeli ? Nincs mejj kebelében az a soha ki nem alvó szikra, a mit lángoló hazaszeretetnek neveznek ? Nem lehet ez ok, mert ha végig tekintünk dicsőséggel teljes történelmünk lapjain : oly megrázó, oly lélekemelő példákra akadunk, hogy lehetetlen vádként hangoztatni a nemzet hazafiatlanságát. De hol is keressük, micsoda körülményeknek tulajdonitsuk e szomorú jelenség okát ? A ki megakarja ezt tudni, ne sajnálja a fáradságot, nézzen szét a nép között, vizsgálja figyelemmel gondolkodását, tegye behatóbb tanulmányává a nép életét és csakhamar megdöbbenve értesül azokról a kárhozatos elvekről, melyek lelketlen ember kufárok által a tapasztalatlan pór hiszékeny lelkébe csepegtetve, megmételyezik életét, romlásba döntve, aláássák boldogságát. A kivándorlás kárhozatos elve az, a mit a kivándorlási-hiénák terjesztenek. Nem átaljákezek az emberek ebből az áldástalan munkából háramló csekény haszonért romlásba dönteni hiszékeny embertársukat. Oly szép szavakkal ecsetelik, oly megragadó jelenetekben tárják a szerencsétlen áldozatok szemei elé az ottani gyönyörteljes életet, hogy valóban azt gondolná, Amerikában minden ember boldog és gazdag. Pedig szomorú példák igazolják ennek elIpnkezőjét. Csekély azoknak a száma, kikre a szerencse mosolyog. A legtöbb kivándorló szivében őszinte bánattal, boldognak érezné magát, ha imádott szülőföldjén lehetne ismét. Mint az éltető nap melegét nélkülöző virág, lassan hervad el és végsóhajával is, szivének szerettei körében időzik. Ez megczáfolhatatlan igazság. Ue e puszta tény szomoiu konstatásával nem elég, hogy a szerencsétlenek helyzete iránt szivünkben keletkezett szánalommal véljük leróni emberbaráti kötelességünket. Cselekedni kell ! Ki kell emelked ni a tétlenségből ! Hisz oly tág tér nyilik ezen, minden nemesen érző ember előtt kedves kötelesség teljesitésére. A magyar nemzetnek úgyszólván létkérdése forog itt szóban és a haza érdeke van kockára téve, melynek, a többi nemzethez mérten, a hazafiúi vérből ugy is aránytalanul kevés áll szolgálatára. Kevesen vagyunk kivándorlás nélkül is. Találóan mondja a költő : „Valamint egy csepp a morajló tenger hullámaihoz, úgy aránylik nemzetünk fiainak száma a többi nemzetek fiainak számarányához". Es ebből az következik, hogy nem szabad elveszítenünk sokat és hogy az őrült kivándorlási láztól meg kell mentenünk minden elámitott áldozatot ! Felhivás a közgazdasági írókhoz és kiadókhoz. Az 1896-iki Ezredéves országos kiállítás V. (keres kedelem-, pénz - és hitelügyi) csoportjának egyik részié teül a csoport intéző bizottsága szakkönyvtár rendezését vette tervbe. E könyvtár ki fog terjedni a közgazdasági és pénzügyi ismeretek összes ágaira s fül lesznek abba véve mindazok az i.levágó irodalmi munkák, a melyek 1. hazai szerzőktől erednek, 2. ha külföldi szerzőktől valók is, magyarra le vannak fordítva és 3. habár külföldi szerzők termékei és lefordítva nincsenek, de hazai viszonyainkra vonatkozásokat tartalmaznak. Hogy e könyvtárt megfeleló'leg rendezhessük és a csoport kiállításában felállíthassuk, az első sorban érdekeltek közreműködésére van szükségünk . Fölkérjük ennélfogva mindazokat a szerzőket és kiadókat, a kik ide vonatkozó munkákat írtak illetve közre adtak : szi veskedjenek ezekből egy példányt az emiitett célra átengedni. Szintúgy felkérjük a kiállítás és különösen a kereskedelem-, pénz- és hitelügyi csoport minden barátját, hogy e könyvtár felállitásálioz járuljanak és pedig főképpen régibb szakmunkákkal, a melyeknek szerzőihez A „Zalamegye" tárcája. Őszi felhők. — A „Zblamegye" eredeti tárcája. — A fakó told felett csendesen reszket az őszi verőfényA napsugarak meleg csókkal tapadnak a lassan-lassan elhaló természetre, mintha örök bucsut vennének egymástól. Mit érez ilyenkor a kis virág, melynek szirmai elfakultan peregnek le ? Mit érez a fa, melynek gályáiról zizegve hullanak le a megsárgult levelek ? Vájjon van-é bennük is az utolsó pillanatig tápláló remény ? Hisznek e, biznak e ezek a tehetetleneknek látszó szegény teremtmények is még haldoklásukban is ugy, mint az emberek ? Hisznek-e annak a mosolygó verőíénynek, mely ott reszket vigasztaló, biztató szerelemmel a halványuló, fakuló táj fölött? Megáll a lelkem a nagy mindenségnek e kis parányi töredéke fölött. Aztán, mint a messzeségbe nézve, a látóhatár pereme a távol ködébe vész, — elképzelem ezt a hatalmas égi testet, függve a végtelen, a minden határ nélkül való űrben, egy kis pislogó csillagtestté törpülten az élő, mozgó mindenség beláthatatlan, kezdet és vég nélkül való birodalmában. Aztán valami kimondhatatlan érzés fog el. Mintha valami óriás, láthatatlan hatalmas kép nehezednék agyamra és nyomna le a göröngyök közé, mig tehetetlen, hitvány por atommá nem zsugorodom össze. A teremtés fönségéuek hatása alatt vagyok ; érzem, hogy mindaz, amit a lelkesedés, a füllángolás egy-egy pillanatában elgondoltam, ami a göröngyök, porszemek szűkre szabott világából néha-néha kiragadott: nem volt más, mint a magáról nagy erőt képzelő porszem vergődése. Milyen kicsinyek, milyen parányok, milyen semmik vagyunk mi, emberek, a teremtésnek úgy nevezett „remekei" azzal a véghetetlen uagy, emberileg megmérhetetlen alkotással szemben, melynek egy kis előttünk fekvő i, töredéke is lépten, nyomon megállítja a mi helylyelközzel önmagunk által megbámult nagyeszünket. A mindenségben, az ég tengerében itt úszkálnak előttünk a parányiaknak látszó csillagok. Tulajdonképpen egy egy világ mindegyik. Es nem tudunk róluk semmi bizonyosat. Csak a sejtelem mondja, hogy bizonyára ott is van valami élet; kell lenni azokban is érező, gondol kozó lényeknek. De ez csak puszta sejtelem. A tudós agy ereje megtörik, mikor eszközöket akar teremteni, hogy belássunk azokba az ismeretlen világokba. Vannak bámulatos eszközei, mikkel látja mozgásukat, rendelkezik a tudás erejével is, hogy kiszám'tsa pályafutásuk idejét; áttekintheti, megismerheti a mi naprendszerünk egész világát, de arról az élettől, ami ott benn, az égitestekben forr, csak a fantazia által teremtett meséket tud mondani. Azok a határolt tudomány gyermek ineséi. Hát még amik ezen az általunk belátható naprendszeren túl vannak az észkápráztató végtelenségben ?! Tehetetlen porszemek vagyunk ! Hiába alkotunk magunknak eredetünkről szép legendákat, hogy a Föld kiválasztott teremtményeivé emel jük magunkat: igy is, ugy is csak atomjai vagyunk e porba omlasztó alkotásnak. Hisz elődeink : az ősemberek még egészen állati életet éltek, artíkulálatlan hangokkal lejezve ki ösztöneiket, vágyaikat, fájdalmukat, éppen mint az állatok. Azután csak a hatalmas, láthatatlan Ur tudja : minő befolyás hatása alatt tiuomodott lassan-lassan az emberiség egy részének lelke egész a mostani fenséges megnyilatkozásokig. Csak egy részéről beszélhetünk ; mert a másik rész most is megvan eredeti vadságában ; egymás vérében gázol és megeszi egymást minden különösebb szertartás nélkül. Mi, akik valami véletlen természeti hatás folytán az eredeti vadjágból kijutottunk, annyira már mégis í vagyunk, hogy mikor egymást eszszük, egymás vérében gázolunk : ezt az ősi szokást bizonyos megállapított szertartásos formák szerint tesszük és paragrafusokkal szentesítjük. Ami azután ennek keretein kivül esik : arra azt mondjuk, hogy vadság és törvényt ülünk fölötte a sérthetetlen és bölcs jogrend nevében. Hát mindezt igy kell tenni, különben uem lehetnénk a teremtés „remekei". Mert azok vagyunk ; ez eltagadhatatlan. Csakhogy persze kissé osztályozva. Azokról természetesen nem lehet szólani, akik megmaradtak eredeti vadságukbau, hanem csak azokról, akik már bizonyos rafináltabb észszel rendelkeznek s akikből esik hében-korban tör ki az ősi természet. Oh mert kitör. Nagyon kivételes ember az, aki életén át egyszer, másszor állatiság,inak hatalma alatt ne állana. Ezek a kivételek nem alkotha'nak szabályt. A többség most is és örökkön örökké forrong, lázad, elégedetlenkedik, egymás ellen tör, épít, dúl, egyfeliil szaporít, mAsfelül öl éppen mint az ősember, csakhogy most már bizonyos szabályok szerint. Es ebből a zűrzavaros, legtöbb esetben megvakított lélekkel folytatott küzdésből, forrongásból rebben e fül egy sugár, mely reményt adna, liogy ez az ezredeken át tartott örökös processus végre aa általános boldogság, a kölcsönös megértés, a küljlsönüs szeretet szellemének karjaiban fog elsimulni ? Nem ! Sehol! Ugy látszik: az elveszített legendái paradicsomjt többé nem nyerhetjük vissza. A kulliválódott és nem kultíválódott emberen egyaránt örök-átok gyanánt fekszik, hogy egymást igazi testvéreknek fül ne ismerhesse. Hogy a bársony a daróccal egygyé ue simulhasson. Hogy a felhők között járó ue lássa azokat, kik a föld sötét güiöngyeit túrják. Hogy legyen gőg és megalázkodás. Hogy jbgyen hatalmaskodás és lázadás. Hogy legyen megvetés, lenézés és Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.