Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)
1895-08-18 / 33. szám
XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. augusztus 18. 3. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : ő hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. N> ilttér petitsora 12 kr. I I társadalmi, közművelődési és gaziászaii hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket nert kezek dunk el. csak ismert kezektől tógaö Kéziratokat nem kribliink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Hol vagy István király? A magyar nemzet harcratermettségéről és vitézségéről hires volt a múltban s büszke történeti múltjára a jelenben is. A mult idők dicső emlékeinél szivesen időzik a késői unoka s készséggel osztogatja az elismerés és kegyelet babérjait nagyjainak, kiket a nemsíet költészetében megénekel, legendáiban, népregéiben mythoszi alakokká varázsol. Valamint a római polgár a római birodalom arany korszakában felemelt fővel, patriciusi büszkeséggel hangoztatta „Civis sum Romanu&" (római polgár vagyok): úgy a magyar ember is különös előszeretettel hivatkozik magyar voltára. Ne vádoljon ezért bennünket a külföld túlzott sovinizmusról, félszeg hazaszeretetről ; mert, midőn a magyar ember magyar voltát emlegeti, megnyilatkozik szivében az anyaföld iránt táplált rajongó szeretet egyrészt, nagynevű ősei iránti bála másrészt. Csodálattal kell eltelnünk, ha tekintjük azt a majdnem emberfölötti küzdelmet, melylyel őseink titáni erővel védelmezték meg e vérrel szerzett hont ; ha tekintjük a sok kül- és belellenséget s az általuk okozott viszontagságokat, melyek hazánkat már-már végenyészettel fenyegették és annak földjét majd gyászos temetővé, majd az átkos párttusák sorvasztó szinterévé változtatták. Lehetetlen ezek megfontolásánál föl nem ismerni a Gondviselés újját, mely hazánk sorsát egyengette, megajándékozván a nemzetet időről-időre jelesnél jelesebb férfiakkal, kik a haza sorsára a legjótékonyabb befolyást gyakorolták . . . Mig más népek a pusztító népvándorlás romboló árja alatt a szélrózsa minden irányában szétszóratván, számottevő nemzetté soha sem tejlődhettek, vagy pár 100 éves viszontagságos, talán dicstelen mult után az enyészeté lőnek, addig a magyar nemzet harcratermettségével, a cultura iránti fogékonyságával S SZÍVÓS kitartásával európai szinvonalra emelkedett, eloszlatván lassankint a külföld által századok óta iránta táplált előítéleteket. A történelem örökíté meg, miként emelkedtek rohamosan és mint tűntek el az őskor keletnépei, i helyt adva a hatalmas nyugotiaknak. A világhirü római és görög birodalmak elérvén fejlődésüknek netovábbját, hosszabb vagy rövidebb ideig tartó stagnálás után erkölcsi és anyagi síílyedésükkel az enyészeté lettek ; világra szóló tetteiknek s nagyszerű müveiknek emlékeit a történelem igazságos múzsája véste márványlapjaira. Itt egy hatalmas obeliszk, amott egy óriási pyramis hirdeti még a hajdankor dicsőségét. . . Nem igy a magyar, mert a népdal szerint is : „Ezer esztendeje annak, hogy a magyarok itt laknak." Hazánk a millenium küszöbén áll s lázas sietséggel iparkodik egy, a nemzet dicső mult. jához méltó módozattal megülni a magyarok bejövetelének 1000 éves évfordulóját. A milleniumi alkotások között szobrot is tervez l-ső apostoli királyának, Szent Istvánnak, emlékére, kinek neve kitörölhetetlenül vésődött be a késő utókor szivébe. Dédelgetett királya volt Szent István a magyar nemzetnek a múltban, rajongó szeretettel körülvett alakja a jelenben. Szeretettel csüng rajta a magyar ezeréves mult után is s vallásos kegyelettel nemzeti ünneppé avatta Szt István napját. Van oka lelkesedésének első szent királya iránt, ki nemcsak alkotó erő és hadászati talentum volt, hanem egy utolérhetetlen idea marad az utókor előtt. Amit a legnagyobb hadvezérek karddal és vitézséggel megvívni nem tudnpk ; aminek meghódításához a fejedelmi hatalom minden eszköze, minden hadserege, minden kincse kevés: azt a nagy király dicső 41 évi uralkodása alatt kivivta jó szivének honatyai érzelmeivel, királyi erős lelkének törvénytartó, alkotmányos hűségével. Amily vallásos volt a szó legigazibb értelmében, ép oly lovagias érzelmekben, a szó bölcseségében, a tettek bátorságában, népének, mint gyermekeinek, szeretetében. Koronájában ritka drágagyöngyként ragyog a királyi méltóság, még ritkább fényben az igazi hazafiság, de a 11 napsugár, mely a koronás főt beragyogta : mély vallásossága volt, melynek ércnél maradandóbb emlékeit manapság is bámulja az utókor. Egy hü és hálás nemzet hazafias kegyeletéhez egészen méltó tehát, ha fellelkesül szent királyának emlékénél ; ha a szeretet és a kegyelet legjobb illatú virágaiból füz hervadhatatlan koszorút annak homloka körül, kinek fejedelmi személyében a hazafiság és a vallásosság minden erényeivel együtt a legszebb összhangban egyesült volt. Messze a jövőbe kiható és nagy államférfiú tapintatról tanúskodó intézkedésével az egész akkor ismert continens figyelmét vonta magára, midőn hazájának szilárd alapot kölcsönzendő, Aschrick vagy Asztrik kalocsai érseket Rómába küldte, : egyházi intézkedéseinek megerősítését s királyi koronát kérvén II. Szilveszter pápától ; — nem fordult koronáért sem a nyugot-római császárhoz, III. Ottóhoz, sem Bizánchoz, melyet különben is a szlávok széles öve választott el hazájától^ mert az oknyomozó történelem szerint nem akart hűbéresük lenni. — Hatvanöt évvel későbben még a „hódító" Vilmos is Szent István példájára állapította meg a hazája, meg a pápaság között való viszonyt. — A pápa szivesen fogadta a magyar király küldöttét, helybenhagyta egyházi intézkedéseit, megadta neki az apostoli cimet és ezzel kiváltságokat biztosított a mindenkori magyar királynak, elküldte az eredetileg Boleszló lengyel hercegnek szánt koronát s talán ekkor ajándékozta neki azt a Krisztus Urunk keresztjéből készített fakeresztet, melyre állami ügyekben még 1151-ben is esküdtek. — A nép Esztergomban örömmel szemlélte István megkoronáztatását, az egyházi és világi urak teljes számban megjelentek a királytól hirdetett gyűlésen, hogy világi törvényekkel egészítsék ki az egyháziakat. Ez első törvények főkép a gyilkosságot, hitszegést, fajtalanságot, nőrablást, a lopás „rettentő és ocsmány vétkét," a rablást, szóval a vagyon ellen elkövetett vétségeket s a bübájosságot kivánták korlátozni s követelték a vasárnap megA „Zalamegye 4 4 tárcája. A PIPA. Szita Domokost, mikor a nyolc heti regruta időt kitöltötte s az ezredes előtt fényesen letette a „brifung"-ot, a kapitánya elszólította a kompániától s maga mellé vette legénynek. Ezekután ugy érezte Domokos, mintha ő sohasem tartozott volna a compániához s per „bakák" titulálta a régi kamerádokat. Ha szót váltott valakivel, teszem valami mulatságról szólva, igy nyilatkozott: — Hát ott voltam én is, bakák is voltak ott, meg czibilek is. Vagy pedig ha másra terelte a szót, ezeket mondta : — Holnap nagy napjuk lesz a bakáknak, übungsmarsra mennek. Egyszóval Szita Domokos egy különvált testnek gondolta magát, bár ő is kék sapkát, még szöges bakancsokat viselt, mint a többiek. De hát nagy sor az, mikor valakit kivesznek az őrmester ur gondviselő kezei közül s nem kell neki ekzereirozni, vizitekre menni, sőt mi több, még az ágyát is fölmondják a kaszárnyában, hova csak menázsi idején néz be ezután, mert hogy hát azt nem viszik helyébe. Boldog ember az ilyen ! Nincs is egyéb dolga, mint gondozni a kapitány úr mondurját, meg a lovát — s ha esetleg kutyája van, azt is. Ebben különbözik aa ordonánc a többiektől s ezért csapja el magától a bakatitulust is. Szita Domokosnak gyöngyül megy a dolga. A kapitánya kemény volt ugyan, de azért a kedvében tudott járni. . Mikor a bakák nyár idején, portól belepve, izzadtan, nehezen pihegve jöttek be a gyakorló térről, ő ott ült az istálló ajtóban, a gömbölyű levelii akác alatt s nagy igyekezettel fényesítette a kapitány ur csizmáit, s mikor a bakák esős délutánon a kaszárnya folyosóján hadakoztak a bajü-ítos puskával, Szita Domokos jókedvűen csutakolta a pejkót, a kapitány ur szemefényét. Mert hogy a kapitány ur kegyeiből ki ne essék, a pejkóval jó barátságban kellett maradnia. A kapitány ur reggeli kávéjából kimaradt cukor darabokat a Domokos gyerek jóindulata folyián mind az fogyasztotta el. Hát ilyen dinszt mellett haza is gondolhatott a legény falujába. Haza is gondolt, de sürüen. Látta a kis zsuppos házát ott a templom közelében. Arra házra a nap is barátságosabban süt, mint itt a városban akármelyik egyemeletesre. Látta az almafákkal szegélyezett udvart, a mestergerendás kis szobát, melynek közepén ott áll a négyszögletes tölgyfaasztal. Fehér abrosz van rajta, az abrosz felett zöld mázos nagy leveses tál, melyből csendesen kanalaz egy öreg ember, meg egy öreg aszszony. Mig esznek is, csak ő rá gondolnak azok. Igy hiszi ezt Domokos, amibe igaza is lehet. S mikor ilyen gondolatokkal bíbelődik, mérges kezekkel veti meg a kapitány ur ágyát — jó puhára. A pihével töltött fehér vánkosokat haragoson ráncigálja. — Van ilyen az édes szülőmnek is elég, hejh, mikor nyugtathatom rajtuk a fejemet ? Egyébként, ha ilyen gondolatok nem bántják, igen komoly és pontos legény ez a Domokos. Árgus szemekkel vigyáz a kapitány ur legapróbb holmijára is, nehogy csorba essék valamelyikben. Számon kérné tőle a kapitány, az bizonyos. No hát eddig nem is történt semmi baj. Szita Domokos rendben tartott mindent. Egyik napon, mikor a bakák még javábau defeliroztak a nagy réten s Szita Domokos javába rendezkedett a szobában, csak belépett ám az ajtón Koczor Miska, a Domokos földije. Ezzel a Koczor Miskával együtt szolgáltak a kompániánál, de valami súlyos betegségbe esett a gyerek, a mi miatt szupervizitre küldték s im most végkép szabadságolták. — Megyek haza pajtás, mit izensz az otthonvalóknak ? Jézus Máriám, hogy mit izenjen ? ez egy lélekzctre eszébe sem jutott Domokosnak. — Hát tiszteltetem őket, az édes apámat, az édes II anyámat, meg mindenkit, aki ismert valamikor s aki rám emlékszik még. Paruláztak és igen érzékenyen búcsúzkodtak. Koczor Miska, mikor már távozó félben volt, megkérdezte : — Hát nem küldesz haza valamit a városból az öregeknek, pajtás? Szita Domokos lehorgasztotta a fejét. — Mit küldenék, pajtás ? a lenungomat cukorra költöttem — megette lovunk. Mikor Koczor Miska vontatott, lassú léptekkel elhagyta a szobát, Domokos szomorúan nézett maga körül. Mégis meg kellene valamivel tisztelni az öregeket, leg« alább csak az egyiket is, de mivel. A pipa állványon akadt meg a szeme: egy cifrán faragott szép tajtpipa volt ott a többiek között. Az jó leone. De ez a kapitány uré ! Eh, talán el lehet tusolni, talán nem veszi észre. Hirtelen leemelte az állványról, papirosba takarta s szépen futott a Koczor gyerek után. — Add oda pajtás ezt az édes apámnak ; szijjon belőle az én egészségemre is. A mig ezeket elmondta Domokos, nem mert a pajtása szemébe nézni. A lelkiismeret furdalta. Mit szól a kapitány ur, ha keresi és nem találja a pipát ? Üt fogja gyanúba venni annyi szent. De ő semmiről se tud. Soha se látta azt a jószágot, sohase vette a kezébe. Nem bánja, ha visszaküldi is a kompániához, se látója, se tudója nem volt semminek. Egy kissé zavartnak látszott Domokos, a szobát se szedte ugy rendbe, mint ahogy szokta eddig. Nehezen várta, mikor jön haza a kapitány ur s mikor belépett az ajtón, összerezzent. — Domokos ! Állt ott a kapitánya előtt, mint a szálfa. — ParaDCS, kapitány úr ! — Hiba van, Domokos. A legény azt hitte, hogy most mindjárt rá szakad a stukator. — Poros az ágy, porosak a székek, micsoda rendetlenség ez ? Mai szamunkhoz fél iv melléklet van csatolva.
