Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)

1895-08-18 / 33. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. augusztus 18. 3. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : ő hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetés­nél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. N> ilttér petitsora 12 kr. I I társadalmi, közművelődési és gaziászaii hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket nert kezek dunk el. csak ismert kezektől tóga­ö Kéziratokat nem kribliink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Hol vagy István király? A magyar nemzet harcratermettségéről és vitézségéről hires volt a múltban s büszke tör­téneti múltjára a jelenben is. A mult idők dicső emlékeinél szivesen időzik a késői unoka s kész­séggel osztogatja az elismerés és kegyelet babér­jait nagyjainak, kiket a nemsíet költészetében megénekel, legendáiban, népregéiben mythoszi alakokká varázsol. Valamint a római polgár a római birodalom arany korszakában felemelt fővel, patriciusi büszkeséggel hangoztatta „Civis sum Romanu&" (római polgár vagyok): úgy a magyar ember is különös előszeretettel hivatkozik magyar voltára. Ne vádoljon ezért bennünket a külföld túlzott sovinizmusról, félszeg hazaszere­tetről ; mert, midőn a magyar ember magyar voltát emlegeti, megnyilatkozik szivében az anyaföld iránt táplált rajongó szeretet egyrészt, nagynevű ősei iránti bála másrészt. Csodálattal kell eltelnünk, ha tekintjük azt a majdnem emberfölötti küzdelmet, melylyel őseink titáni erővel védelmezték meg e vérrel szerzett hont ; ha tekintjük a sok kül- és belellenséget s az általuk okozott viszontagságokat, melyek hazán­kat már-már végenyészettel fenyegették és annak földjét majd gyászos temetővé, majd az átkos párttusák sorvasztó szinterévé változtatták. Lehe­tetlen ezek megfontolásánál föl nem ismerni a Gondviselés újját, mely hazánk sorsát egyengette, megajándékozván a nemzetet időről-időre jelesnél jelesebb férfiakkal, kik a haza sorsára a legjó­tékonyabb befolyást gyakorolták . . . Mig más népek a pusztító népvándorlás romboló árja alatt a szélrózsa minden irányában szétszóratván, számottevő nemzetté soha sem tejlődhettek, vagy pár 100 éves viszontagságos, talán dicstelen mult után az enyészeté lőnek, addig a magyar nem­zet harcratermettségével, a cultura iránti fogé­konyságával S SZÍVÓS kitartásával európai szin­vonalra emelkedett, eloszlatván lassankint a kül­föld által századok óta iránta táplált előítéleteket. A történelem örökíté meg, miként emelkedtek rohamosan és mint tűntek el az őskor keletnépei, i helyt adva a hatalmas nyugotiaknak. A világ­hirü római és görög birodalmak elérvén fejlődé­süknek netovábbját, hosszabb vagy rövidebb ideig tartó stagnálás után erkölcsi és anyagi síílyedésükkel az enyészeté lettek ; világra szóló tetteiknek s nagyszerű müveiknek emlékeit a történelem igazságos múzsája véste márványlap­jaira. Itt egy hatalmas obeliszk, amott egy óriási pyramis hirdeti még a hajdankor dicsőségét. . . Nem igy a magyar, mert a népdal szerint is : „Ezer esztendeje annak, hogy a magyarok itt laknak." Hazánk a millenium küszöbén áll s lázas sietséggel iparkodik egy, a nemzet dicső mult. jához méltó módozattal megülni a magyarok bejövetelének 1000 éves évfordulóját. A mille­niumi alkotások között szobrot is tervez l-ső apostoli királyának, Szent Istvánnak, emlékére, kinek neve kitörölhetetlenül vésődött be a késő utókor szivébe. Dédelgetett királya volt Szent István a magyar nemzetnek a múltban, rajongó szeretettel körülvett alakja a jelenben. Szeretettel csüng rajta a magyar ezeréves mult után is s vallásos kegyelettel nemzeti ünneppé avatta Szt István napját. Van oka lelkesedésének első szent királya iránt, ki nemcsak alkotó erő és hadászati talen­tum volt, hanem egy utolérhetetlen idea marad az utókor előtt. Amit a legnagyobb hadvezérek karddal és vitézséggel megvívni nem tudnpk ; aminek meghódításához a fejedelmi hatalom minden eszköze, minden hadserege, minden kincse kevés: azt a nagy király dicső 41 évi uralko­dása alatt kivivta jó szivének honatyai érzelmei­vel, királyi erős lelkének törvénytartó, alkotmá­nyos hűségével. Amily vallásos volt a szó legigazibb értel­mében, ép oly lovagias érzelmekben, a szó bölcseségében, a tettek bátorságában, népének, mint gyermekeinek, szeretetében. Koronájában ritka drágagyöngyként ragyog a királyi méltóság, még ritkább fényben az igazi hazafiság, de a 11 napsugár, mely a koronás főt beragyogta : mély vallásossága volt, melynek ércnél maradandóbb emlékeit manapság is bámulja az utókor. Egy hü és hálás nemzet hazafias kegyele­téhez egészen méltó tehát, ha fellelkesül szent királyának emlékénél ; ha a szeretet és a kegyelet legjobb illatú virágaiból füz hervadhatatlan koszorút annak homloka körül, kinek fejedelmi személyében a hazafiság és a vallásosság minden erényeivel együtt a legszebb összhangban egye­sült volt. Messze a jövőbe kiható és nagy államférfiú tapintatról tanúskodó intézkedésével az egész akkor ismert continens figyelmét vonta magára, midőn hazájának szilárd alapot kölcsönzendő, Aschrick vagy Asztrik kalocsai érseket Rómába küldte, : egyházi intézkedéseinek megerősítését s királyi koronát kérvén II. Szilveszter pápától ; — nem fordult koronáért sem a nyugot-római császár­hoz, III. Ottóhoz, sem Bizánchoz, melyet külön­ben is a szlávok széles öve választott el hazájától^ mert az oknyomozó történelem szerint nem akart hűbéresük lenni. — Hatvanöt évvel későbben még a „hódító" Vilmos is Szent István példájára állapította meg a hazája, meg a pápaság között való viszonyt. — A pápa szivesen fogadta a magyar király küldöttét, helybenhagyta egyházi intézkedéseit, megadta neki az apostoli cimet és ezzel kiváltságokat biztosított a mindenkori magyar királynak, elküldte az eredetileg Boleszló lengyel hercegnek szánt koronát s talán ekkor ajándé­kozta neki azt a Krisztus Urunk keresztjéből készített fakeresztet, melyre állami ügyekben még 1151-ben is esküdtek. — A nép Esztergomban örömmel szemlélte István megkoronáztatását, az egyházi és világi urak teljes számban megjelen­tek a királytól hirdetett gyűlésen, hogy világi törvényekkel egészítsék ki az egyháziakat. Ez első törvények főkép a gyilkosságot, hitszegést, fajtalanságot, nőrablást, a lopás „rettentő és ocsmány vétkét," a rablást, szóval a vagyon ellen elkövetett vétségeket s a bübájosságot ki­vánták korlátozni s követelték a vasárnap meg­A „Zalamegye 4 4 tárcája. A PIPA. Szita Domokost, mikor a nyolc heti regruta időt kitöltötte s az ezredes előtt fényesen letette a „brifung"-ot, a kapitánya elszólította a kompániától s maga mellé vette legénynek. Ezekután ugy érezte Domokos, mintha ő sohasem tartozott volna a compániához s per „bakák" titulálta a régi kamerádokat. Ha szót váltott valakivel, teszem valami mulatságról szólva, igy nyilatkozott: — Hát ott voltam én is, bakák is voltak ott, meg czibilek is. Vagy pedig ha másra terelte a szót, ezeket mondta : — Holnap nagy napjuk lesz a bakáknak, übungs­marsra mennek. Egyszóval Szita Domokos egy különvált testnek gondolta magát, bár ő is kék sapkát, még szöges bakancso­kat viselt, mint a többiek. De hát nagy sor az, mikor valakit kivesznek az őrmester ur gondviselő kezei közül s nem kell neki ekzereirozni, vizitekre menni, sőt mi több, még az ágyát is fölmondják a kaszárnyában, hova csak menázsi idején néz be ezután, mert hogy hát azt nem viszik helyébe. Boldog ember az ilyen ! Nincs is egyéb dolga, mint gondozni a kapitány úr mondurját, meg a lovát — s ha esetleg kutyája van, azt is. Ebben különbözik aa ordonánc a többiektől s ezért csapja el magától a bakatitulust is. Szita Domokosnak gyöngyül megy a dolga. A kapitánya kemény volt ugyan, de azért a kedvében tudott járni. . Mikor a bakák nyár idején, portól belepve, izzadtan, nehezen pihegve jöttek be a gyakorló térről, ő ott ült az istálló ajtóban, a gömbölyű levelii akác alatt s nagy igyekezettel fényesítette a kapitány ur csizmáit, s mikor a bakák esős délutánon a kaszárnya folyosóján hadakoztak a bajü-ítos puskával, Szita Domokos jókedvűen csutakolta a pejkót, a kapitány ur szemefényét. Mert hogy a kapitány ur kegyeiből ki ne essék, a pejkóval jó barátságban kellett maradnia. A kapitány ur reggeli kávéjából kimaradt cukor darabokat a Domokos gyerek jóindulata folyián mind az fogyasztotta el. Hát ilyen dinszt mellett haza is gondol­hatott a legény falujába. Haza is gondolt, de sürüen. Látta a kis zsuppos házát ott a templom közelében. Arra házra a nap is barátságosabban süt, mint itt a városban akármelyik egyemeletesre. Látta az almafákkal szegélye­zett udvart, a mestergerendás kis szobát, melynek köze­pén ott áll a négyszögletes tölgyfaasztal. Fehér abrosz van rajta, az abrosz felett zöld mázos nagy leveses tál, melyből csendesen kanalaz egy öreg ember, meg egy öreg aszszony. Mig esznek is, csak ő rá gondolnak azok. Igy hiszi ezt Domokos, amibe igaza is lehet. S mikor ilyen gondolatokkal bíbelődik, mérges kezekkel veti meg a kapitány ur ágyát — jó puhára. A pihével töltött fehér vánkosokat haragoson ráncigálja. — Van ilyen az édes szülőmnek is elég, hejh, mikor nyugtathatom rajtuk a fejemet ? Egyébként, ha ilyen gondolatok nem bántják, igen komoly és pontos legény ez a Domokos. Árgus szemekkel vigyáz a kapitány ur legapróbb holmijára is, nehogy csorba essék valamelyikben. Számon kérné tőle a kapitány, az bizonyos. No hát eddig nem is történt semmi baj. Szita Domokos rendben tartott mindent. Egyik napon, mikor a bakák még javábau defeli­roztak a nagy réten s Szita Domokos javába rendezkedett a szobában, csak belépett ám az ajtón Koczor Miska, a Domokos földije. Ezzel a Koczor Miskával együtt szolgáltak a kompániánál, de valami súlyos betegségbe esett a gyerek, a mi miatt szupervizitre küldték s im most végkép szabadságolták. — Megyek haza pajtás, mit izensz az otthon­valóknak ? Jézus Máriám, hogy mit izenjen ? ez egy lélekzctre eszébe sem jutott Domokosnak. — Hát tiszteltetem őket, az édes apámat, az édes II anyámat, meg mindenkit, aki ismert valamikor s aki rám emlékszik még. Paruláztak és igen érzékenyen búcsúzkodtak. Koczor Miska, mikor már távozó félben volt, meg­kérdezte : — Hát nem küldesz haza valamit a városból az öregeknek, pajtás? Szita Domokos lehorgasztotta a fejét. — Mit küldenék, pajtás ? a lenungomat cukorra költöttem — megette lovunk. Mikor Koczor Miska vontatott, lassú léptekkel el­hagyta a szobát, Domokos szomorúan nézett maga körül. Mégis meg kellene valamivel tisztelni az öregeket, leg« alább csak az egyiket is, de mivel. A pipa állványon akadt meg a szeme: egy cifrán faragott szép tajtpipa volt ott a többiek között. Az jó leone. De ez a kapitány uré ! Eh, talán el lehet tusolni, talán nem veszi észre. Hirtelen leemelte az állványról, papirosba takarta s szépen futott a Koczor gyerek után. — Add oda pajtás ezt az édes apámnak ; szijjon belőle az én egészségemre is. A mig ezeket elmondta Domokos, nem mert a pajtása szemébe nézni. A lelkiismeret furdalta. Mit szól a kapitány ur, ha keresi és nem találja a pipát ? Üt fogja gyanúba venni annyi szent. De ő semmiről se tud. Soha se látta azt a jószágot, sohase vette a kezébe. Nem bánja, ha visszaküldi is a kompániához, se látója, se tudója nem volt semminek. Egy kissé zavartnak látszott Domokos, a szobát se szedte ugy rendbe, mint ahogy szokta eddig. Nehezen várta, mikor jön haza a kapitány ur s mikor belépett az ajtón, összerezzent. — Domokos ! Állt ott a kapitánya előtt, mint a szálfa. — ParaDCS, kapitány úr ! — Hiba van, Domokos. A legény azt hitte, hogy most mindjárt rá szakad a stukator. — Poros az ágy, porosak a székek, micsoda ren­detlenség ez ? Mai szamunkhoz fél iv melléklet van csatolva.

Next

/
Oldalképek
Tartalom