Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)

1895-07-21 / 29. szám

XIV. évfolyam. i-i- 11 Zala-Egerszeg, 1895. julius 21. 29. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egy szára ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egy szer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. u, mmimi es A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A protectió és a becsület. A napilapok közlése szerint a közel múltban a közélet két kiváló férfia egy egy nagyfontosságú nyilatkozatot tett, amelyekkel e helyen foglalkozni nagyon is alkalomszerűnek tartjuk. Az egyik nyilatkozatot Perczel belügymi niszter tette. Midőn ugyanis legközelebb megindult a hajsza az országszerte betöltendő anyakönyvi felügyelői állások elnyerhetése végett s a minisztert sok oldalról ostromolni kezdték, ugy nyilatkozott, hogy a protectiónak semmi befolyást nem enged, ahol csak az elhatározás és a döntés joga őt illeti meg. Szinte különösen hangzik e kijelentés ! Ha nem győzne meg bennünket egy két eklátáns eset arról, hogy a miniszter határozottan tartja magát feltett szándékához : azt kellene gondolnunk, hogy azzal a kijelentésével csak egy alkalmatlankodó piotectortól akart megszabadulni, vagy nagyot akart mondani. A belügyminiszternek ezzel a kijelentésével időlegesen összeesik Károlyi István grófnak, az ország egyik első mágnásának és perfekt gavallérjának tosztja a becsületről, amelyet a szathmári főispánnak a beiktatási lakomáján tartott. Károlyi gróf nem kevesebbet kiván azoktól, akik a hivatalos közélet és a társadalom élén állnak, mint hogy mig saját tetteik, elhatározásaik kritikájául a becsület szigorú szabályait alkalmazzák, addig senkit se engedjenek a hivatalban, közéletben és társadalomban szerephez jutni, akinek multja a becsület szigorú mértékét meg nem birja. Nagy jelentőséget nyert a felköszöntő azzal, hogy az Simonsics Bélához, Perczel minisztertől igaz érdemeiért, a protectio befolyása nélkül kinevezett főispánhoz intéztetett és megtetőzte a nyilatkozatot ama körülmény, hogy a büszke főúr felajánlotta barátságát a főispánnak, akinek az installátióján méltóbb felköszöntőt nem is mondhatott volna. A magyar társadalom és közéletnek ideálisan szép jövőjét tüntetné fel e két kijelentés, melyeket kétségkívül nagyon előkelő és hatalmas két ember tett s emellett oly igazak és helyesek, hogy azokat a mindig igazságos közvélemény bizonyára ötömmel üdvözölte: mégis sünien elfátyolozza ezt a kilátást az a meggyökerezett tapasztalat, hogy a közéletben úgy, mint a hivatalban a protektiónak meg van a maga traditiója, amelynek a hatalmát megtörni Magyarországon a leghatalmasabb helyről s még a legigazabb szándékkal is alig lehet. Ugyanis a protektió nagy dolog, igazi eredendő bűne a magyar társadalomnak. S habár a belügyminisztert őszinte örömmel üdvözöljük nemes elhatározásáért, hogy ezzel az eredendő bűnnel szembe akar szállni : tartunk tőle, hogy a protectió erősebb, mint maga a miniszter, aki nem lesz képes útjából eltávolítani ezt a százados akadályt, amelynek a megerősítésén épen a társadalom felszinén levő elemek dolgoznak folyton lankadást nem ismerő buzgalommal. Egy oly országban, ahol a tehetségeknek önerejükből való érvényesülése szinte ritkaság számba megy, mert kevés a tér, amelyen a munkásság jólétet, vagy épen hirt és dicsőséget vívhat ki ; ahol a produktív életpályákon azért nehéz, szinte lehetetlen zöld ágra vergődni, mert kevés a fogyasztó közönség s emellett önző és szegény is : — a tanult középosztály fiainak nagyon ki van mérve az ut, amelyen haladhatnak s ennek az útnak a legjártabb ága a közhivatal, amerre tolongnak legtöbben. Ám ez a tolongás magyarázza meg a protectió hatalmát, amelyet mindenki igénvbe akar venni, hogy célt érhessen biztosan, könnyen, akár jogosulatlanul is azok felett, kiknek nincsenek hatalmas protektoraik. A protectio teremtménye a pártfogás szárnyain lassanként felemelkedik a protektorok regiójában és ottani positióját kényte.en azzal biztosítani, hogy befolyásával támogatja azoknak az érdekeit, akik egykor emelkedéséhez szárnyakat kölcsönöztek neki. Igazi áttörhetlen phallanx nálunk a protectió, amelynek a résein csak ritkaságkép emelkedhetik a magasba saját önerejéből egy-egy igazi tehetség, akinek sikeréhez nincs egyebe, mint a tudása és a szorgalma. Mégis nagyra becsüljük Perczel minisztert bátor kijelentéseért és ha megkezdett sisiphusi munkájának teljes sikert nem merünk is jósolni, mégis jól esik tudnunk azt, hogy oly magas helyről indult meg a protectió ezer karu polipja ellen a küzdelem, mely nemes voltánál fogva bizonyára újabb és ujabb harcosokat fog a küzdőtérre állítani, akiknek előkelő állásuknál fogva magasztos feladata lesz regenerálni a magyar közéletet és társadalmat. A becsület ? Hiszen ezt a törvény követeli mindenkitől s a törvény biztosít arról, hogy becsület nélkül senki se állhasson emelt fővel a közügyek élére és a társadalomban se jusson szerephez az, aki egészében kifogás alá esik. Károlyi gróf felköszöntőjének mégis van igaz alapja. Mert a becstelenséget nem éri mindenkor utol a törvény ereje. Hogy megtisztuljon a közélet, a hivatal és társadalom a kifogás alá eső elemektől, azoknak a komoly akarata kell hozzá, kiket a közéletben való vezetésre hivatalos állásuk hatalma kötelez s kiknek a társadalomban az elfoglalt pozitio befolyást és tekintélyt kölcsönöz. Bizonyos, hogy ezeknek a törekvése is oly akadályokba fog ütközni, mint azoké, akik a protectió rendszerét akarják megszüntetni. De küzdelmüket támogatni fogja a nagy közönség, meg egészében mindig igazságos, mindig erkölcsös és a nemes törekvésekkel szemben mindig elismerő. A két előkelő férfiú, kiket ez időben elhangzott kijelentésük közfigyelem tárgyává tett, most már csak úgy számíthatnak a magyar közönség hálás elismerésére, ha a szóbeli kijelentés első A „Zalamegye" tárcája. Alkony az erdőn. Irta: Bibó Lajos. Összetalálkoztak az erdőn, az árnyas vadon mélységes csendjében s ez a pillanat elhatározó volt egész életükre. Évek óta kerülték egymást, de most útjaik kereszteződtek s a magány felébresztette leikökben egy hosszú mult minden emlékét, minden fájdalmát. Mikor a gyalogösvény egy merész fordulatánál Szikori Aladár köszöntötte a halovány asszonyt, ez megrebbent, mint a fészkén fogott madár, de azért kezet nyújtott az ifjúnak s a nevén szóllította : — Aladár! Az ifjú ember maga is érezte a pillanat rendkiviiliségét ; nem számitott erre a találkozóra s meglátszott arcán, tekintetén, észrevehető volt búsan rezgő hangján, hogy lelkében összetalálkoztak az érzelmek viharai, egy eltévesztett élet rengeteg csalódása, gyötrő bánata. Hanem azért szoritotta görcsösen a szép asszony kezeit s nézte hófehér homlokát, melyre szelid árnyat boritottak a fekete haj hullámos fürtéi. — Évek óta vártam erre a pillanatra asszonyom ! .. Keresztszegi Ottmárné megrezzent s öntudatlanúl, valami kinos, bizonytalan sejtelemtől megkapatva rebegte : — Várt? — Ugy vau asszonyom, vártam. Kerestem az alkalmat s számítottam a véletlenre, hogy mi még egyszer valamikor találkozni fogunk. Felkerestem sokszor azt az erdőt, a patak forrását, elmentem a régi, avult várro rnokhoz, bolyongtam a völgyben, vadvirágos réten s mikor nem találtam sehol, fáradtan borultam az öreg hársfának korhadó törzséhez s tanultam — feledni I . . A szép asszony gyöngéden kivonta kezeit az ifjúéból. — Pedig maga tudhatta volna, hogy mi meghalha tunk egymásra nézve, Aladár. — Nem, nem asszonyom. Ezt nem tudtam. A hitet, a reményt nem ölte ki lelkemből az ön ajkairól elrebbent esküszó. — Tehát azt hiszi . . .? — Hogy ön az oltár előtt egykor hazug vallomást mondott, hogy azokon a hideg márvány koczkákon, abban a misztikus fényben elmondott „holtomiglan" nem a szivéből fakadt s hogy ön a boldogtalanságát szentelte meg a viaszgyertyák lobogó lángja mellett ... Ne tagadja, asszonyom ! Hiszen ez a fekete, sötét csipketátyol, mely Keresztszegi Oltmár emlékezetét hirdeti, egyébről is beszél. Keresztszegi Ottmárné olyan lett, mint a halál. Izgalom, szédülés vett erőt rajta arra a gondolatra, hogy íme, mégis van egy ember a világon, ki belát lelkébe, a ki ismeri nehéz, fájó szenvedését s a kinek talán szinte fáj az ő bánata, mert . . . Szinte megijedt attól, a mit gondolt. Gyorsan, hihetetlen erővel nyomta el a szivében feltámadó érzelmet s hidegen, a megbántás hangján kérdezte az ifjútól : — Hát azért kereste az alkalmat velem találkozni, hogy váddal lépjen elém ? Elégtételt, megnyugvást talál ön abban, ha feltépi a multak sebeit s kíméletlen kezekkel tépi szét a feledés fályolát ? Az ifjú ember letérdelt a könnyező asszony előtt, kinek areát beragyogta a lombok között átszűrődő napsugarak fénye. — Jóvá akarom tenni a multak bűnét, asszonyom. Azt óhajtom, azért térdepelek lábainál, hogy hallgassa meg szivem verését s ne kínozzon tovább ! A szép asszony sápadt arcát valami derűs, rózsás pir öntötte el s csendesen leereszkedett az ifjú mellé a bársonyos fűbe. — S azután ? — Engedje, hogy letöröljem homlokáról a multak borús árnyát, hogy elvihessem innen messze, a hol csak ' magunknak s szerelmünknek élünk. Csendes kis faluban i legyen a lakásunk, virágos domb alján, hol a dallos [ I madár tanít szerelemre ! . . . Keresztszegi Ottmárné odaborult az ifjú vállára s engedte, hogy az lecsókolja sötét szemét, piros ajkát. Az öreg hársfa lombjai között keresztül verődött az alkonyi fény s bearanyozta a szép asszony vonásait, melyeken még most is ott ragyogott két csillogó könycsepp. A szomszédos bokorban pedig két csalogány kezdett feleselgetni egymással Az erdőn titokzatos, szerelmes zsongás áradott széjjel. Apróságok. Ezer szerencse ! No, ilyen melegre sem emlékszem már régóta — meséli Nagyzoló ur hiszékeny barátjának. — Az asztalom ott áll az ablakom közelében, melyre délelőtt teljes erejéből tűzött a nap. Az asztalon egy vizzel telt palack volt, melyen át a napsugarak a palack mellett heverő szalmakalapoinra estek. A palack a gyújtó lencse szerepét játszta, a szalmakalapom egyszerre lángba lobbant. — Ezer a szerencse, kiált fel a másik, ki szentül elhitt mindent, amit a barátja mondott neki, ezer a szerencse, hogy nem éjjel történt ez a dolog. Hidegvér. — Pincér, tud nékem egy ezeresből visszaadni ! — Oh kérem azonnal ! — No hát, ha magának annyi pénze van, irja fel ezt a rongyos forintot, amiba az ebédem kerül. Egyéni nézet A nagybácsi, lei váratlanul látogatta meg unokaöcscsét, erős szavakkal korholja, a miért mindig korcsmában ül. — Ez tisztán a te hibád, kedves bácsi — mond az unokaöccs. — Az én hibám ? Es miért ? — No mert előbb meg kellett volna irnod, hogy jössz . . . Miért hallgat. — Minden ismerősöm dicséri, ma gasztalja az uj ruhámat, csak te hallgatsz, — duzzog a menyecske. — Édes Lilikém, a többieknek ez a dicséret csak néhány szavukba kerül, nekem azonban — temérdek pénzembe. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.