Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 27-52. szám)

1895-11-03 / 44. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, L895. november 3. 44. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre- 7 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények • 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Sjilltér petitsora 12 kr. I A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket nert kezel dunk el. csak ismert kezektől tóiraO társadalmi, Mvslisí és gaziászatí in Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A gőg. Korunkban, mikor a democratizmus szelleme minden vonalon megteszi hódító munkáját, nem találkozunk a gőgnek oly szembeötlő megnyilatkozásaival, mint az előtt, mikor az osztálykülönbség éles vonalai rovátkolták keresztiil-át az omberi társadalom egész egyetemét. Volt idő, mikor a gőg egyúttal a hatalmasságnak, az előkelőségnek ismertető jele volt. Ezen azonban — hála a haladás szellemének ! — már meglehetősen túlvagyunk. A humanismus szelleme új felfogást, nemesebb fogalmakat visz be az emberi lélekbe, mik a különben is természetszerűleg emelkedő korlátokat nem növesztik, nem erősitik merev elfogultsággal, hanem inkább enyhitik, elsimítják az ellentéteket. Gőgösnek soha egyetlen ember sem született, hanem azzá nevelődött; azzá tették a körülmények, a környezet, a társaság felfogása, lelket megejtő balitéletei. Az a gyermek, kinek már a fejlődés első éveiben jobbról, balról azt sugalmazzák, hogy azok között a szegény foltos gyermekek között és közte nagy ür tátong, ha nem sziv magába olyan szellemet, ami őt az osztálykülönbség felfogásának színvonala fölé emelné: azt mindenki természetesnek találhatja. Az igy nevelt gyermeknek már kezdetben is bizonyos rezervált magatartása lesz, ami vele szemben a szegényebb sorsuakat szintén tartózkodóvá teszi. Ámbár megtörténhetik az is, hogy a legrosszabb, illetőleg legkasztszellemiibb nevelés hatása mellett is kifejlődik az egyénben az általános emberszeretetnek és emberbecsülésnek finom érzése, mely a gőgnek helyet nem enged, de ez inkább csak kivételt képez. Ne h'gyje azonban senki, hogy a gőg csupán a magasabb, az elzártabb körökben fejlődik ki. Ragályos baja, könnyen terjedő betegsége ez a léleknek a társadalom majdnem minden rétegében. Sajátságos, hogy azok az egyének, kik lefelé a kiállhatatlanságig gőgösek, fölfelé egész a servilizmusig megalázkodók. A gőg bizonyos körökben ügyesen formált szinpadi kosztümben : a leereszkedés kosztümében jár és a látszattal teljesen megejti a lelkeket. A leereszkedés sem más, mint jól maszkirozott, a tetszetőség szinébe öltöztetett gőg. Az olyan ember előtt, ki helyes felfogással ítéli meg az életet s az embereknek egymás közötti viszonyait, az sohasem lehet gőgös. Mert mi az élet tulajdonképpen ? Törekvés arra nézve, hogy a végtelen időből számunkra kiszabott időtartamot egyéni céljainkra s ezekkel kapcsolatosan általános célokra is kihasználjuk az emberi jogok és kötelességek keretében. S vájjon helyesen és igazán szolgálja-e az a saját céljait is, ki rideg felfogással elzárkózik ama tényezők elől, melyek a lélek harmóniáját, a boldogságot biztosithatnák ; aki öröklött vagy szerzett tulajdonait, előnyeit bizonyos korlátok között ügyekezik csak érvényesiteni, nem gondolva meg, hogy ezzel a természetellenes, mesterkélten csinált hidegséggel önmagára nézve is ridegebbé teszi az életet. Hiszen nem lehet tagadni, hogy ember és ember között minden tekintetben van különbség ; azt senkitől sem lehet várni, senkire sem lehet rákényszeríteni, hogy mindenkivel szemben ugyanazon mértékét használja a lélek, a szív bensőségének. Az teljesen érthető és igazolt is, hogyha kinek-kinek lelke azokkal szemben, akikről tudja, hogy megértik, sokkal odaadóbban nyilatkozik meg, mint azokkal szemben, akikről felteszi, hogy vagy nem értik meg, vagy félreértik. De a viszonynak ez a természetes korlátozása még nem jogosít föl senkit arra, hogy azokat, kikről azt teszi föl, hogy nem értik meg gondolatait, érzelmeit, teljesen mellőzze, lenézze s az emberiségnek egy egészen elkülönitett, alacsony abb osztályába tartozóknak tekintse. Az emberek közötti viszonyt természetszerűleg -korlátozza, szabályozza a vagyoni különbség is. Mert az is könnyen megérthető, hogy egy milliomos, midőn életigényeinek kielégítéséről van szó, nem fog a szűkebb életviszonyok között élőkkel egy vonalba sorakozni. A vagyoni és szellemi viszonyok különbözősége még a legdemocratikusabb társadalomban is emel bizonyos válaszfalat ember és ember közé. De arra sohasem jogosítanak föl senkit, hogy ezt a különbözőséget másokkal éreztessék, hogy ennek alapján ridegen, bizonyos fensőbbséggel elzárkózzanak ; mert ez a ridegség, ez az elzárkózás már gőg. Kétségtelen az, hogy a gőgöt születési előjogok, az aristokratikus kiváltságok szülték. A társadalmi kialakulásnak ama korszakában, mikor bizonyos jogok gyakorlása születési föltételekhöz volt kötve, a társadalmi viszonyok nagyon élesen váltak el egymástól. Egyfelül a kiváltságok, másfelül a terhek sokasága olyan szembeötlő volt, hogy az egyes osztályok között tátongó ür szinte áthidalhatatlannak látszott. Az ur és szolga fogalma állott egymással szemben mereven, rideg kimértséggel. Ez azután öröklődött, átment nemzedékről nemzedékre. A hatalmas úr az ő biztosított jogaival, kiváltságaival, traditioival magasan fölötte érezte magát annak, aki szolga volt, nemtelen vér, egy darab anyag, lelketlen eszköz, jogok nélkül, a vak eszköz kötelességeivel. Ez igen természetszerűleg fejlesztette ki a kiváltságosakban a gőgöt. Es ez a gőg olyan erősen belegyökerezett az emberekbe, hogy még a fokozatosan megváltozott társadalmi viszonyok, a kiváltságoknak részben való megszüntetése, a jogoknak bizonyos mértékben való általánosítása sem volt képes teljesen kiirtani. — Igaz, hogy most már a gőg ritkább s ahol megvan is, enyhébb, tűrhetőbb formában nyilatkozik meg ; de azért még rengeteg sok időnek el kell múlnia, az emberiségnek még nagy lépést kell tennie az általános tőkéA „Zalamegye" tárcája. Eljegyzés a pusztán. Az öreg számadó olyasfélét beszélgetett a bojtároknak, hogy a Bandi gyereknek talán meg is hibbant valami a tejében, mert mostanában nem a birkákon jártatja a szemét, a mitől pedig köztudomásúlag jobban hizik'a birka, mint a mély szik harmatos füvétől, hanem folyton folyvást felkapaszkodik a halom hegyébe, azután bele bámul a tágas pusztába, a messziről hívogató csárda felé, honnan néha néha valami panaszos, búbánatos nóta verődik ki a szikre. — Ahun van, fiaim, ott gubbaszkodik most is a kampóján ! — szólott az öreg s befordult a tanyára a a gyerekekkel, magára hagyva Bandit a késő alkouyatban, hadd eméssze lelkét gondolataival. Az idő is éjszakára hajlott. Túl a vizén, a tiszai füzesek mögött, eltűntek a nap utolsó sugarai is s imitt-amott, a messzi tanyák akácáinak lombjai közül előcsillant a mécsvilág, valami halovány, sárgás fénv, mely imbolygó világot árasztott a csillagos éjszakába. A lankás széléről pedig felkerekedett a szellő s végig suhanva a zizegő fűszálak közt, valami Csendes, ábrándokba ringató zsongást árasztott szet a pusztán. Bandi ott állott a halmon s nézett mereven a csárda felé, mintha keresne valakit ott, mintha várna valakit onnan. , A sötétben, a düllő ut csapásán azután nemsokara fel is tüut egy alak. Rövid, bokorugró szoknya szorította termetet, s fejéről lecsüngve két hosszú, tekete hajfonat lobogott a szélben. Sietve, meztelen lábakkal haladott a harmatos gyepen s csak akkor rebbent meg egy futó pillantásra, mikor sikongva szállott tel mellette a fekete é)madár. Mikor aztán oda ért a halomhoz, pihegve, fáradtan vetette magát a legény karjaiba. — Bandi ! . . . — Vártalak, rózsám. Sok ideje nézem a csillagok futását s mert nem hallottam nótádnak a szavát, azt hittem, hogy nem is ölelhetlek ma a szivemhez. — Az anyám . . , — Megtudta ugy-e, hogy kijársz a pusztára, hogy meglopod az éjszaka sötétjét s világosságot árasztasz két szemeddel a lelkemben ? A leány szerelmesen borult a bojtár széles vállára s dobogó kebléből felszakadt egy nehéz sóhajtás. — Megtudta, hogy szeretlek téged. Az öreg szám adó fordult be a héten az ivóba s fülem hallatára mon do'.ta az anyámnak, liogy úgy vigyázzék kend csárdásné a leányára,, hogy a Hármas-halom szomorú fűzfája ne legyen a boldogtalanság hirdetője. — Azt mondta ? — Azt, azután meg azt is hozzátette, hogy lásd, szinte szégyenlem megmondani, mert nem adtál rá okot, hogy te rosz vagy, talán nem is szeretsz jó lélekkel engem s úgy eshetik, megcsalsz. A legény szemei nagyot villantak s összeszorított ököllel megfenyegette a tanyát. — Hát az anyád mit telelt az öreg szavára, Julcsim ? — Mit felelt ? . . . . megtiltotta, hogy ne jöjjek többet hozzád, ne halljam a szavad, jól eső beszéded. Hanem én azért eljöttem, még egyszer, utoljára, hogy elmondjam neked bánatom, hogy megkérdezzem tőled, igaz e ? a mit beszélnek, igaz-e, hogy megcsalsz ? Bandi oda szorította a zokogó leányt vergődő melléhez s lecsókolta könnyes szempilláit. — Ugy áldjon meg az Isten engemet rózsám, a milyen igazán én téged szeretlek. Hanem azért legyen meg az anyád akarata, ne jöjj többet hozzám. A leánv szive úgy össze remegett ezekre a szavakra, mintha lelkén találta volna a csapás. Ne jöjjek ? Hát csakugyan igaz a számadó beszéde? — szólott sirva s lehajtotta fejét, mint az őszi dértől megcsapott virág. i — Nem igaz semmi, csakhogy szeretlek — válaszolt a bojtár — de ezután majd én megyek hozzátok. Nem akarom, hogy a Déri Bandi feleségének még azt találja valaki későbben a szemére hányni, hogy leány korába is szeretkezett az urával. Még a mai éjszaka megtartjuk a lézfogót Julcsim s itt a szabad puszta ölén jegyezlek el egy magamnak egy csókkal ! Es izmos karjaival átölelve a leány darázs termetét, hosszasan csókolta sötét szemét, piros ajkát. Szavaikat nem hallotta, ölelkezésüket nem látta senki, csak a jó Isten s két picike énekes madár, melyek egy kökénybokor sötét árnyában feleseltek egymással, hogy édes danájuk átcsengte egészen a szendergő vidéket. A kaszás már jó magasan járhatott az égen, mikor a leány visszatért a düllőut csapásán a csárdába, a legény pedig befordult a halomról a tanyára. Az öreg számadó ott sötétlett akkor is a heverő birkák mellett, nem állhatta meg, hogy oda ne szóljon a bojtárnak. — No, melyik két csillagot találtad a legszebbnek, fiam V Bandi végig nézett az öregen s csak ugy félvállról felelte : — A melyiknek fénye a lelkembe szállott 1 . . . . Bibó Lajos. II Lemondás. Járta a nóta. A fekete képű gyerekek ujjai alól szilaj {esztelenséggel repkedtek szét a búbánatos hangok s valami csodálatosan könyíacsarós dallammá verődtek'össze a kis szobában, mintha egy panaszos élet fájó sóhajtása szaladt volua végig a rezgő húrokon. Azután elhallgatott a cigány. Tudja Isten miért, de olyan leverő, sejtelmes csend állott be egy pillanatra, a mig Tury Gábor fel nem állott az asztal sarkáról s oda nem szóllott a gyerekeknek : Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.