Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-04-07 / 14. szám

XIY. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. április 6. 14. szám. Előfizetési díj: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 írt. Egy szám ára 70 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Xjilttér |>vtitsora 12 kr. társadalznip közművelődési és gazdászati hsiilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi Ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Meg-jelenik minden vasárnap. Hazafias kötelesség. Néhány nap előtt, majdnem összeesve a haza nem régen elsiratott nagy fiának szentelt kegyeletes ünnepélylyel, a magyar nemzet egy, a sírjában is nagy hontalanjának, II ik Rákóczy Ferencnek, kétszáztizenkilencedik születése napját ünnepelte. Nem az ünnepek convencionális értelmében ünnepelte ; mert — fájdalom — a Rákóczy kultusz külső ünnepségekben nem jut kifejezésre. Csupán a sziveknek jutott a hazafias kegyeletnek igaz érzése az iránt a jelesünk iránt, aki, mire soraink napvilágot látnak, épen százhatvan esztendeje hallgatja a derék magyar iró, Mikes Kelemen, szerint a ,,tenger mormolását". Szinte akaratlanúl is kínálkozik az alkalom, hogy a hazafias küzdelemben egy azon pályafutású két férfiúnak, Kossuthnak és Rákóczynak, életét és működését a honfi érzelem egyforma melegével lássuk és méltányoljuk. Nem politikai áspirációk, csupán emberi momentumok rezegnek szivünkben, midőn ezt teszszük. Es lehet, hogy a kegyelet érzése márkánsabban fogja el szivünket az iránt, akit mi kortársúl ismertünk és akinek lángoló honszerelmét, csodálatos mélységű agyát és a világot bámulatba ejtő szónoki tehetségét úgy szólván közvetlenül ismertük : de azért kétségtelenül Rodosto felé, a márvány-tenger partjára, elszáll a honfi érzelem s megnyilatkozik szivünkben a szánalom mélységes érzése a tragikus véget ért nagy honfiúért, akinek még haló porában sem adatott meg hazája földjében nyugodhatnia. Ezért a mostani napokban, midőn április 8-án éppen százhatvan esztendeje lesz, hogy Rákóczynak hamvai a saint-benoit-i templomban nyugosznak : ez alkalom a tragikus nemzeti hős iránt a hálás nemzedéknek nemcsak kegyeletét idézi föl, hanem egyúttal — ha egyáltalában a nemzetek hálásak tudnak lenni történelmi kiváló alakjaiknak az emléke iránt — ezen a napon a kegyeletnek is fel kell ébrednie annak a kötelességnek a teljesítése érdekében, hogy a nemzet hontalanját hazai földbe kell elhelyezni. Nem egymással versengő pártoknak a lármás akciója kell ehhez, hanem az egész társadalomnak komoly és férfias elhatározása. A célt itt nem szabad pártoskodásra használni, hanem meg kell nyerni számára az egész nemzetet. Ügy tudjuk, hogy a Rákóczy korszaknak koszorús irója, Thaly Kálmán, a nagy hontalan tetemének haza szállítására már megindította a mozgalmat A törvényhatóságok közül nem egy erre a célra valamelyes összeget meg is szavazott. Siker azonban még sincs, dacára annak, hogy Thaly Kálmán nyilatkozata szerint a saint-benoit templom szerzetesei, akik a magyar nemzetnek ezt a drága klenodiumát bár híven és kegyelettel őrizik, a nemzeti akaratnak engedve, azt készségesen bármely pillanatban általadják. Végre is a magyar nemzet nem oly gazdag történelmi alakokban, hogy a nemzeti kegyeletet Rákóczy Ferenc iránt teljesítenie ne kellene. A baj bizonnyal abban van, hogy itt sokan politikát látnak vagy akarnak látni a nemzeti kegyeletnek a gyakorlatában. Pedig a hazafias, kegyelet soha sem politika, hanem oly megnyilatkozása a honfi szivnek, amely nélkül nagygyá, erőssé soha egy nemzet sem lehet. Amely nemzet ugyanis nem áldoz kegyelettel elhúnyt jelesei drága emlékének, kialudt annak szivéből a hazafias érzésnek még a szikrája is és elpusztul az idő előtt, vagy beolvad más nemzetiségbe ; mert kihalt kebléből a hazaszeretet, mely a haza földjéhez, ehhez az egyébként oly drága röghöz, le tudná kötni. A hazaszeretetnek kritériuma, hogy ue idegenkedjünk kegyeletünket elhalványítani még századok után sem. Azért mindenkor dicsőség Székes-Fehérvárnak, hogy Szent István, Nagyváradnak, hogy Szent-László és Kolozsvárnak, hogy Mátyás király szobrát felállítják a magyar ezeréves mult fényes szimbólumaiul, Rákóczy hamvait — e nagy nemzeti ünnepre — haza kell hozni ! Hadd legyen itt a honszerelem Mekkája, ahova elzárándokol annak napjain, ahol megtanulja az ifjú és gyermek, mint kell e sokat szenvedett hazát szeretnie! És ha majd itt lesznek a drága hamvak, akkor jut majd a második kötelesség : érc-szimbolumot állítani annak, aki nagy célja balszerencsés fordulata után másfél évszázadig idegenben hallgatta a „tenger mormolását." Befejezzük a temetés százhatvanadik évfordulójának alkalmából irott eme sorainkat azzal, hogy ne engedje a magyar társadalom a százhatvanegyediki évfordulót nyomtalanúl eltűnni, hanem hasson oda hazafias adományokkal, hogy mig egy hozzánk méltó pantheonban pihennek a drága hamvak, itt folytassa a honfi szerelemmel tele, nagymultú és tragikus nemzeti hős csöndes álmait és álmodjék hazájának nagysáról, felvirágzásáról! k „Zalamegyei Gazdasági Egyesület" hivatalos Értesítője. Jegyzőkönyve a Zalavármegyei gazdasági egyesület 1895-ik évi március hó 27-én Z.-Egerszegen tartott rendes közgyűlésének. Jelenlevők ; Háczky Kálmán ügyvezető elnök, Gyömörey Gáspár, üsillagh Gyula, SoósKároly, Augusztin Ágoston, Matisz Lajos, Nagy László, Baranyay Ödön, Bakó Gyula, Vajda János, dr. Haudek Ágoston, Fai kas József, Sümegi Kálmán, itj. Háczky Kálmán, Szűcs Dezső, Balaton József, Csertán László, Szily Dezső, Skublics Jenő, Csertán Károly, Künigmayer János, Udvardy Ignác, Vizy Géza, Németh Gábor e. tagok, Csutor János egyesületi pénztárnok, Orosz Pál egy. titkár, úgyis mint jegyző. Elnök üdvözli a tagokat, az ülést megnyitja. 1. A mai ülés jegyzőkönyvének hitelesítésére felkérettek dr. Haudek Ágoston és Sümegi Kálmán egyesületi tagok. 2. A titkár felolvassa a számadásvizsgáló bizottság hitelesített jegyzőkönyvét. A jegyzőkönyv tudomásul vétetik és helyben hagyatván, Csutor János egyesületi pénztárnok urnák az 1894. számadásokról a felmentés közgyülésileg megadatik, miről végzésileg értesítendő. Elfogadja továbbá a közgyűlés a számadásvizsgáló bizottság azon javaslatát, hogy jövőre a kihelyezett tenyész bikák vételárának részlet törlesztését elmulasztói 5% kamatot fizessenek az egyesület pénztárába az esedékessé vált részletek után A „Zalamegye" táxcáia. A hetedik Maróthy. — A Zalamegye eredeti tárcája. — Mikor a soroki kastélyban a hetedik Maróthy fiu megszületett, huszonöt és egynegyed mozsárlövés adta tudtára a falu népének a nagy eseményt. Persze lehetett volna az a mozsárlövés huszonöt vagy huszonhat is; de Maróthy Ádám, a nemes földesúr, úgy okoskodott, hogy ha a király trónörökös fiának százegy ágyúlövés dukál, mikor megszületik : akkor a rangfokozatban lefelé haladva (a hercegek, grófok, bárók után) a köznemes trónörökös fiának éppen negyedrésze jár ki a lövéseknek. Ezért adatott ő hetedik gyermeke üdvözlésére 25 teljes mozsárlövést; azután pedig egy olyan mozsarat lövetett ki végezetül, mely csak negyedrésznyire volt megtöltve puskaporral. Ezzel azután kijelentette egyúttal azt is, hogy a soroki kastélyban a fiu lesz a trónörökös. A többi hat_ fiu közül ugy sem érdemelte volna meg egyik sem. Élhetetlen, vértagadó lett valamennyiből. Kettőből valamiféle tintanyaló, ujságcsináló mesterember a fővárosban ; kettőből : földetturó mérnök ; valahol lenn dolgoznak a Vaskapu szabályozásánál. A két legkisebb pedig most végezte a jogot s beállottak a minisztériumba papirosfogyasztó hivatalos koplalóknak. Hát ez a hat fiu szót sem érdemel. Ezek meghaltak. Maróthy Ádám mind a hatot kitörölte a Maróthy família lajstromából, mint vértagadókat, akik mind olyan foglalkozásra adták a fejőket, amire nagyon büszke lehet egy jóravaló, kissé fölvergődött suszter, de egy Maróthy Adám, akinek egyik őse már I. Béla király idejében várispán volt, . . ah . . . Mikor Maróthy Ádámot a két legkisebb fiu arról értesítette, hogy foglalkozást kaptak a belügyminisztériumban, ökölbe szorította kezét, az agyába nyargalt vér szinte feketére festette arcát; szemei forogtak, szikráztak s olyat vágott rettenetes haragjában az asztalra, hogy annak egyik lába rögtön felmondta a szolgálatot. — Hát ezt érdemeltem én az atyai gondokért, Judit ? — dörögte emberijesztő hangon. Judit asszony, a hűséges élettárs, pedig nem szólt semmit, csak ingatta szomorúan szép mártír fejét. Neki nem volt sem gondolata, sem akarata férje mellett. — Tizenhat éves volt, mikor férjhez ment. Huszonhat évig ólt már Maróthy Ádám oldala mellett s oz alatt kitűnően megtanult hallgatni és akaratát férje akarata alá rendelni. Neki csak jóságos nagy szive volt, amivel olyan remegve szerette azt az élhetetlen, vértagadó hat gyermeket; olyan sok éjszakai álmát ölő aggódással tudott értök imádkozni, mikor egyedül beszélhetett a jó Istennel. Remegve nézett a haragjában tomboló hatalmas úrra, akit lénye fölött uralkodó földi Istennek tekintett. Milyen tágra nyílt szemekkel bámult azonban az ő hatalmasára, mikor az egyszerre félbenhagyta tombolását és mint valami váratlanul megszelidült király oroszlán, oda ment hozzá ós lángoló fejét lehajtotta a hallgatag asszony martir arczához és elkezdte szelíd odaadással cirógatni, simogatni. — Ne busulj édes Juditom '. Majd megmutatom én ezeknek a hálátlan vértagadóknak, hogy nem pusztul ki a romlatlan ősi Maróthy vér. Es ölelgette, cirógatta odaadó, édes szerelemmel, vérmelegítő delejes simulással Judit asszonyt. A 40 éves nő szenvedélytelen arcán megrebbent egy pillanatra a huszonhat év előtti mézeshetek emlékezetének meleg fénye ; nagy sötét szemeit fölemelte és megüdvözülten nézett a hízelgő, kedveskedő oroszlánra. Nem telett el ezután egy,év és a soroki kastély kertjében eldördült a huszonöt és egynegyed mozsárlö.vés. Maróthy Ádám megmutatta a hálátlan vértagadóknak, hogy nem fog kipusztulni a romlatlan ősi Maróthy vér. Még a mozsarak ki sem hűltek, mikor már karjaiba szorította egyetlen reményét, a hetedik Maróthyt ós be szólt hozzá az örömnek szinte őrületes lázával : — Itt vagy hát, megjöttél hát aranyos kis porontyom. Apádnak boszuló fegyvere. Urnák nevellek, hatalmasnak, függetlennek. Te fogod feutartani a Maróthy vér ősi tisztaságát, a Maróthy név fényes hírét, a familia büszkeségét, te . te, . . te . . a hetedik, a szerencsés . . . Nem adlak ki karjaimból . . nem . . . nem . . . soha. Te nem fogsz elfajulni, mint azok a hálátlanok, azok a vértagadók, akik napszámosokká lettek, ak'k hűtlenül szakitottak a család tradícióival. Nem, nem, te édes kis apró szentem. Ki kellett venni kezéből a gyönge kis gyermeket, hogy agyon ne szoritsa, agyon ne csókolja nagy=nagy öröme, boldogsága, őrjöngése közben. Végig futott a kastély termein. Egy-egy tárgyat kezébe kapott, odább dobta, nevetett, kacagott, sirt örömében. Meg-raegállott, a semmiségbe révedt szemekkel, összefont karokkal. Mintha valami gondolatot, valami körű lőtte röpködő eszmét akart volna megtalálni, hogy hogyan adja tudtukra azoknak a vértagadóknak, hogy megszületett az igazi Maróthy. Egyszerre lábujjhegyen közeledett hozzá a komorna. — Nagyságos úr, őnagysága kéreti egy pillanatra. Gyors léptekkel sietett erre vissza Judit lakosztályába. A "beteg asszony ott feküdt halott halványan. Csak fiöl- kellett volna disziteni ágyát koszorúkkal s minden belépő azt hitte volna, bogy egy szép nőhalott fekszik a ravatalon. Nagy árnyas szempillái is olyan szépen le voltak zárva, mint egy csendesen kimúlt halotté. Csak akkor emelte fül fáradt szempilláit, mikor térje, a hatalmas földi Isten, oda lépett ágyához. Mai számunkhoz egész iv melleklet van csatolva.