Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-04-28 / 17. szám

XIV. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. április 28. 17. szám. i A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Meghivó. Zalavármegye gazdasági egyesülete folyó évi május hó 5 én d. e. 10 órakor saját helyiségében lart, melyre t. tagtárs ur ezennel meghivatik. A közgyűlés főbb tárgyai: 1. A jég és tüz elleni biztosítás eddigi feltételei mo'dosítása tárgyában kiküldött bizottság javaslata. 2. A kender és len beváltó helyek kijelelése a megyében. 3. Miniszteri leiratok. 4. Folyó ügyek és indítványok. Kelt Z.-Egerszegen, 1895. április 25-én. Háczky Kálmán sk„ ügyvezető eluök. Elvek és tettek. A sokat tudásnak, a lázas haladásnak jelen korszakában bámulatos termékenységgel szaporodnak az elvek. Minden téren találkozunk kifogástalanul formulázott, kifejezett elvekkel; vannak a gazdaságban, a különböző szakműködésben, az emberi társulásban temérdek elvek, amik nagyon szépek és nagyon tiszteletreméltók, különösen akkor, ha nem maradnak puszta elvek, irott malasztok, hanem testet öltenek, megvalósulnak a tettekben is. Ámde a tapasztalat azt mutatja, hogy az elvek és a tettek között nagy és mélységes Ur szokott tátongni, melyet az akarat-erőnek kell áthidalnia. Ez az áthidalás azonban nem történik meg mindenütt, minden alkalommmal és mindenki által. Hisz vegyük csak az együttműködésnek legsarkalatosabb, hogy úgy mondjuk: egyetemes érvényű elvét, azt az elvet, hogy minden nemescélu elvet tiszteletben kell tartani, tekintet nélkül arra, hogy egyiket vagy másikat egyéni felfogásunk acceptálja-e, vagy sém. Már ezt az elvet is legtöbb alkalommal illozoriussá teszi az az eljárás, melylyel egymás elvi álláspontját megítéljük és fogadjuk. Mindnyájan kisebb-nagyobb mértékben, ha öntudatlanul is, eszközei vagyunk annak az egyetemes érvényű emberi törekvésnek, mely az élet nagy zűrzavarában keresi a kibontakozást az igazság felé. Es hány utja van ennek a törekvésnek ! Hány egyenes és hány görbe ! De azért itt is csak érvényesül az a régi közmondás, hogy sok ut vezet Rómába ; sőt itt ezt a közmondást úgy lehet formulázni, hogy minden ut Rómába vezet. Az igazság keresésében töredékekre szakadozott emberiség más-más elvek szerint indul és halad a nagy cél felé ; egyikről másikról szinte világosan látjuk, tudni véljük, hogy egészen ellenkező, soha célhoz nem jutó irányba megy, küzd, törekszik előre és mégis mind — habár jó részt öntudatlanul vagy akaratlanul is — positiv vagy negatív módon szolgálják azt az egyetemes célt, mit a megfoghatatlan titkos hatalom irt a gondolkozó emberi agyak és érező emberi szivek millióiba. Aki hisz, azt viszi előre a meggyőződés: aki tagad, azt viszi előre a kétely. Mindegyik más uton haladhat és halad is ; de az út végcélját: az igazságot, mindegyiknek uieg kell találnia. Igen természetes, hogy ez nem évtizedek történeti folyamából, hanem a mérhetlen idő tengeréből bontakozik ki egy beláthatatlan pontján a jövőnek. Ennek a belátása kellene mindnyájunk részéről ahhoz, hogy a különböző elvek szerinti működés közben a legsarkalatosabb életelvnek az elvek kölcsönös tiszteletben tartásának, eleget tehessünk. De mi véges emberek úgy vagyuuk, hogy mindig a saját elveink számára akarjuk lefoglalni a csalhatatlanságot és alkalom adtán azok érdekében nagyon könnyen megszerződünk az erőszakkal is. íme itt van az elválasztó űr mindjárt az elv és a tett között. Akaratunkat nem birjuk alárendelni az elvnek oly mértékben, hogy összeköttetésbe jusson, ölelkezzék tettünkkel. Es ez kisebb, nagyobb mértékben igy van minden téren. A társadalmi téren elvül valljuk, hogy csak béke, szeretet teheti boldoggá az együttélést. De azért minden lépten, nyomon szinte keresve keressük az alkalmat, hogy a velünk nem egy felfogáson, nézeten levőkkel kikössünk s ha a gyűlölet biztos felszításával is, talajt foglaljunk képzelt igazaink számára. Harc és harc mindenütt, nem a béke, a szeretet fegyvereivel, melyek egyúttal az igazsághoz is valóban méltóak volnának, hanem nagy elkeseredettséggel a gyűlölet iiszkévcl, mely legtöbb esetben mindkét küzdő fél alatt elégeti, szétrombolja a biztos talajt. Pedig hát a csalhatatlanság soha egyik fél számára sincs biztosítva, sőt a legtöbb esetben az igazság napfénye a küzdelmek homályából akként szokott kibontakozni, hogy tulajdonképpen egyik törekvés sem vindikálhatja magának annak kivivását. Hisz a mi nagy komolysággal vallott s minden téren hangsúlyozott elveink magukban véve oly elenyésző hatást képviselnek azokkal az általános elvekkel szemben, melyeknek mi összes törekvéseinkkel együtt csak eszközei vagyunk, hogy azokra az egyetemes célokkal szemben hivatkozni legalább is nagyon naiv dolog. Akkor hivatkozni pedig, mikor azok tetteinkkel nincsenek is harmóniában : kiskorúságra mutató vakmerőség. El kell ismernünk, hogy elveink és tetteink általában mind az egyetemes, tőlünk úgy szólván nem is függő célok, törekvések szolgálatában állanak, mely célokhoz és törekvésekhez bizonyos láthatatlan kényszer nyomása alatt, akaratlanul is hozzá kell járulnunk. Ezt a láthatatlan erőt, hatalmat nevezhetjük korszellemnek, gondviselésnek, vagy bárminek, de tény, hogy annak befolyása alól sem a piramidalis talentum, sem a A „Zalamegye" tárcája. Forgácsok. Irta : Kosztka Mihály. Az ablak magas, tükörüvegén lassanként formálódtak azok a bájos jégvirágok, melyeket a tél, ez a nagy naturalista festő, rajzolt a csiszolt üveglapra. Miriád apró tűhegyni vonal és mégis mennyi csodálatos virágforma; csipkés széllel, bozontos ko«sánnal, himpor szálakkal, szétfeslő szirmokkal. Oíyan elragadóak I Csak az illat hiányzik még belőlük. A szint a lehanyatló nap aranyos-vörös, vissa vissza kívánkozó véres sugara lehelte rá ezekre az excentrikus virágokra. Ott ültem az ablak mögött s szórakozottan keresgéltem, kutattam a családi, ósdi íróasztal fiók jában. Sárga papirok kerültek elő obskurus mélyökből. Szinte akaratlan belékezdtem az olvasásukba. A kézirat olejére e szó volt írva : Forgácsok. Leirom úgy, amint olvastam. Elkényeztetett kedvence volt gazdag szüleinek Berta, mert Bertának hivták. Szerető szülői tán az álmát is kilesték, csakhogy kedvezzenek neki s a kis leány ki is tudta használni a túlzott szeretetet. Epen tizenhat éves volt, mikor először bálba vitték ; hát persze, hogy ő volt a bálkirályné. Hanem még más is történt ezen . a bálon. Egy ezer holdas, meg egy ezerkétszáz holdas fiatal úr egyszerre belészeretett Bertába. Életre halálra kezdtek udvarolni mindketten. Végre meg is verekedtek, de egyiknek sem lett semmi baja. Erre persze csaptak nagy pezsgőzést, melynek folyama alatt az ezerkétszáz holdas hevallotta, hogy ő csak heccet akart. Ő voltaképen Bertát nem is szereti. Az ezer holdas úr pedig fölvotte smókingját és megkérte Bertát. És Berta, ez a tizenhat éves büszke leány, azt mondta : Hozzá megyek . . . Pedig azt a másikat szerette. Hanem már fülébe jutott az az akadozó előadásit vallomás. * A két hetes asszony, a szép Berta, ott himbálódzott a terasszon. A kavicsos uton pedig valaki közeledett. Valaki. Hiszen szerette ő az urát, hiszen még csak kéthetes asszony volt; megvolt mindene, a mit csak kivánt, és mégis, ha maradt mézeshete éleiében egy perc, csak egy pillanat is, mely szabad volt, nem tudott másra gondolni, mint — valakire. Az ezerkétszáz holdas valaki fellépett a terasz lép csőjére és megállott. Zavartam tán ? Éppen nem. Tessék feljebb jönni. A férfi felsietett és megcsókolta Berta kezét. Az asszony úgy érezte, hogy ez a férfi megremegett, mikor megcsókolta a kezét. A férfi meg azt gondolta : ha nem tévedek, az asszony megreszketett a csókomtól. Azután leültek. Az ezerkétszáz holdas — mindenki Tornának szólította, hát valószínűleg úgy hivták, — a mint beltnézett Berta asszony sötét szemeibe, valami megbánás féle vett erőt rajta. Kezdte sajnálni, hogy olyan könnyen lemondott e gyönyörű teremtésről, aki most éppen úgy lehetne az ő aranyos felesége, mint a hogy most a Bar Ferié, az ezer holdasé. Aztán valami ördöngös gondolat támadt benne. Hátha még lehetne az övé? Toma Laci megfogta a bajuszát, egyet pödört rajta s azt mondta : — Sokat, nagyon sokat akarok magának mondani, Berta. Berta mellén megfeszült a finom fehér battiszt, amint erősen lélekzett; hiszen tudta ő, mit fog mondani Toma és azt akarta rá felelui : — Nem vagyok kíváncsi rá, hiszen a sértett leány nem veszett ki az asszonyból. Hanem elkésett, mert Toma már is bele kezdett : — Egy bálon történt az egész, hiszen emlékezhetik reá. Ott találkoztunk először és én megszerettem magát, meg Bar Feri is. Nem is tudtunk megegyezni, hát egy másra lőttünk. Nem találtunk. Tehetek én róla, hogy még mindig tneg van az a rossz szokás, hogy a sikerült párbajok után pezsgőzni szoktak'? Nos és mit tagadjam ? Én sokat találtam inni, aztán meg mámoros fej jel bolon dot tettem. Azt mondtam, hogy nem szeretem magát, Pedig nem volt igaz. Szerettem magát, még most is szeretem és ha maga is ugy akarja, én a legboldogabb ember vagyok. Elhallgatott Toma. Talán feleletet várt. Berta pedig szinte belekábult az elhangzó szavakba s egyik sem vette észre, hogy a terasz alján áll már Bar Feri, a kéthetes férj. Toma megint beszélni kezdett : — Elválasztom az urától és enyém lesz, no szóljon ! És Berta keze után nyúlt, mit az évatosan húzott hátra. Most már Bar is beleszólott: — No hát felelj, Berta! Látod, milyen izgatott Toma úr! Mint a tetten kapottak, ugrottak föl mind ketten, összevillant hármuk tekintete. Az asszony maga előtt látta a két férfit, kik közül egyikhez a szerelem, másikhoz a becsület fűzte. Toma a helyzet urát, a férjet, méregette mérges tekintetével, Bar meg a vetélytársat nézte végig. Bar elunta a hallgatást. — Berta ! ha akarná, ezt az embert — és Tornára mutatott — kidobathatnám és vége lenne a komédiának. Hanem mást teszek. Mondd ki te a szót, mely dönt valamelyiküuk felett! Akinek nyújtod kezedet, azt követed. Válassz ! Berta maga elé kapott, mintha tüzkarikák ugráltak volna szeme előtt. Iszonyú küzdelem támadt lelkében, melyiket válassza. Ezt szereti; amaz Isten és a világ előtt férje, kinek megesküdött. Mit csináljon ? Egyszerre mintha fényes sugár hatolt volua be homályos, zavaros tépelődésébe és eldöntötte a küzdelmet. Felkapta legszegzett fejét, szemébe valami megmagyarázhatatlan fény csillant meg és egy lépést tett előre. Oda nyujtá kezét . . . A sárga kézirat többi része itt hiányzott. Ki tudja, talán fidibusznak használta el valami öreg, régi divatú ősöm. Az ablakon már egy szemernyi hely sem volt, melyet el nem leptek volna a finom zúzmara fűszálak. A nap sugarai is rég letűntek a messze ködében látszó fenyő mögött. Én meg lehajtottam fejein két tenye-embe s találgattam :' — Toma e, vagy Bar ? Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.