Zalamegye, 1895 (14.évfolyam, 1-26. szám)

1895-01-13 / 2. szám

X1Y. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1895. január 13. 2. szám. ii _IL A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Meen'elenik minden vasárnap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nom küldünk vissza. Az elvek. Abban az óriási forrongó, hánykódó küzdelemben, amiből az élet áll, lehetetlen valamit cél, irány, elv nélkül képzelnünk. Maga a nagy mindenségerő, az ő bámulatos munkásságának, napról-napra való rontásának és teremtésének kisebb, nagyobb arányaiban bizonyos örök-elvek, megváltozhatatlan princípiumok szerint végzi működését. A folyton élő, folyton munkáló, ujat teremtő hatalmas természetnek lelke van és szólal meg azokban a nagy fenntartási, továbbfejlesztési elvekben, amiket a láthatatlan mindenségerő szakadatlanul látható, tapasztalható, szakadatlanul, feltartóztathatlanul érvényesülő örök-törvényekül az idő és tér végtelenségébe kodifikált. Ezek az elvek tiszták, nagyok és örökké következetesek annak a bámulatos alkotásnak szelleméhöz, amelynek léterejében és fentartási munkájában érvényesülnek. Ha valakinek eszébe jut ezek ellen az elvek ellen harcba menni, annak bármily nagy, bármily korszakalkotó lehet az ő egyéni ereje ; ha egy-egy pillanatra meg is rendítheti a természet rendjének elveit: de küzdelmének eredménye nem lehet más, mint tragikus bukás. Az élet rendjének örök-elvekkel megszilárdított keretébe senki sem illeszkedhetik be olyan egyéni elvekkel, amik a lét általánosan érvényesülő princípiumaival harmóniában nincsenek. És mégis mindig találkozunk az élet nagy hullámzásában egyénekkel, akik bizonyos démoni erő által ragadtatva, megrázó küzdelmeket vívnak, hogy saját elveiket beékelhessék a világrend keretébe. Ezek előtt az egyének előtt mindenkor bizonyos bámulattal kell megállanunk, mert az ő lel kökben az elvekhöz való ragaszkodásnak csodás ereje nyilatkozik meg olyan energiával, amely az egyéni elbukás tragikumával glorifikálja elveit, mely nem törik meg, nem hanyatlik le a legóriásibb akadályokkal szemben sem s csak a fizikai erő végleges elenyésztével simul el. És ha már a természet örök elveivel szem- j j ben is találkozunk küzdelmekkel, mennyivel j J természetesebb, hogy a nagy társadalomban az egyéni elvek szakadatlan küzdelemben vannak, ott és oly körülmények között, ahol a küzdők erejének nagy aránytalansága egyik félre nézve sem helyezi biztos kilátásba a tragikus bukást. Ezek a küzdelmek már olyanok, amikben a természetnek nagy elvei érvényesülnek ; ezek beletartoznak a lét keretébe; ezek nélkül nem képzelhető élet. Azért nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a társadalmi békét ezeknek az elvi küzdelmeknek megszüntetésével lehetne biztosítani. Nem ! Az már nem béke lenne, hanem tespedés. Az életnek az elvek és az elvek érdekében folytatott küzdelmek a felfrissítői, tisztító áramlatai. Szükség van ezekre, mint a tengervíz hullámzására. Hova vezetné az emberiséget az a minden irány, minden elv nélkül álló élet, mely az erőtől duzzadó egyéneket is a növények passiv vegetátiójára kárhoztatná ? Itt állanánk Ö3szetett kezekkel, várva a véletlen eseményeket, fordulatokat, a puszta ösztönök hatalma alatt, amik ragadnának bennünket lelketlenül éppen úgy, mint ahogy az erdők fenevadját űzik ösztönei kielégítésére. Az elvek képezik az élet lelkét, szellemét; ezek emelnek ki bennünket a lét materialismusának földhöz tapasztó korlátaiból ; ezek adják létünknek a lendületet ; ezek lelkesítenek bennünket magasabb célek felé. A nagy társadalom nemcsak egyetemlegességében, hanem részleteiben is elvek után indul. Ahol a társadalom egy-egy részlete minden elvet ignorál, ott nem lehet boldogulás ; ott okvetlenül tanyát üt az indifferentismus s ez rásüti bélyegét minden közügyre. Vannak városok, ahol egyes emberek siránkozva panaszkodnak a lelkeket megfekvő közöny ellen. Ott mindenütt az lehet a baj, hogy semmiféle irányzó elv nem érvényesül a társadalmi életben. Nincs tömörítő központ, mely köré az egyének ereje — mint megkristályozott közszellem — jegecesedhetnék. Elvek nélkül minden társadalmi mozgalom, törekvés csak puszta kapkodássá laposul el. Míg ellenben az elvek a kisebb erejű tömörülést is erőteljes mozgalommá növesztik. Nem találkozunk-e sokszor törekvésekkel, amik nagyon szűk keretben és kis méretben indulnak meg, kevés követővel, C3ekély számú harcossal, s amik mégis folyton nagyobb és nagyobb dimenziókban terjeszkednek és hódítatanak maguknak tért a társadalmi élet talajában. Ennek titka mindig az elvekben és az elvek szerint történő munkában van. Elvek nélkül nem képzelhető tömörülés. Minden életet holttá tesz az elvtelenség. Ennek a paradoxonnak igazságát minden téren érezni lehet, ahol a munka közössége tömörülésre, egyesülésre, összetartásra hívja a munkára alkalmas erőket. Nagyon természetes, hogy a világrendnek általános nagy elvei kivételével semmiféle elv sen vindikálhat magának általános érvényt. Az emberiség egyes rétegeiben alakuló közfelfogás szerint más-más elvek irányozzák a működő erők tetteit ugyanazon célokkal szemben is. A véralkat, az értelmi és érzelmi mozzanatok kiilönfélesége kizárja az elvek ugyanazonosságát az egy és ugyanazon cél felé törekvő emberekben. Ez azonban éppen nem hátránya a haladásra, a szakadatlan tökéletesedésre hivatott emberiségnek, hanem inkább előnye, mert egészséges versenyt teremt a magasabb célok után való törekvésben. Tény az, hogy valamint Rómába sok ut vezet, úgy az azonos célokat is ellehet érni különböző irányelvekkel, sőt el lehet érni még akkor is, ha ezek az elvek egymástól oly élesen eltérők is, hogy nem párhuzamban, hanem egymással küzdve haladnak a cél felé. Ami az elvek tekintetében a társadalmi élet terén áll, éppen úgy áll az egyéni életben is. Ha valaki ki akar emelkedni egyéniségével a puszta ösztönök korlátaiból és a saját egyéni A „Zalamegye" tárcája. Egy kézszorítás. (Karácsonyi rajz.) Azok, akik uton-utfélen találkoznak g jóbarátok, sziveeen szorítanak egymással kezet; mert a kézszorítás a baráti bensőség s szivélyesség, a régi ősi magyar szokás és hagyomány jele. Fpp miként a katona, a hajós, a tengerész, a bányAsz ha találkozik a föld vagy víz tévelygős utain s köszöntik egymást, boldogságot kívánva egymásnak : úgy érezzük egy kézszorítás alatt sokszor, hogy az életben, ha vannak is az emberek által felvett rossz és megrögzött szokások, de vannak azok közt olyanok is, amelyek megérdemlik, hogy azokat tisztelet ben tartsuk. Csak egy uj év, egy karácsony hány mosolygó arcot tenne komorrá, ha hiányoznék belőle a kézszorítás, amely az üdvözletnek pecsétje. Az apa, ki megszorítja iskolát végzett fia kezét először, komolyan adja értésére, hogy emberszámba veszi. Az alkusz, ki a vásárt megköti, kézbecsap, jelezve, hogy beleegyezik. A „kéz a kézben" mintegy a testvériség, szövetkezés, az egyesülés, összetartás és barátság jele volt; akit nem szeretünk, kerülünk, megvetünk, vagy akivel nem rokonszenvezünk, annak egyszerűen szó nélkül köszönünk ; mig azzal, akit szívesen látunk, melegen és barátságosan szorítunk kezet. Hány ember bánta meg már azt, hogy valakivel, akivel kötelessége volt, nem szoritott kezet — s hány párbaj keletkezik ugy, hogy a jóbarátok elfelejtenek kezet fogni ? Sokan a legtöbbre becsülik azt a nemét a kézszorításnak, mely bizonyos öszeggel van kapcsolatban s amit Törökországban ugy hinak ; baksis. A legügyesebb s legszívesebb kézszorongatók, az II úgynevezett mozgó ügynökök, a vigecek, mikor is 6 évi biztositást biztosan 12 évről kötnek®; a paraszt is szívesen „paruláz", amint a paraszt mondja s még a legerősebben ragaszkodik ez ősi jó szokáshoz, mely többet ér, mint a kalap leemelés s különösen választások alkalmával értjük meg, mit jelent az, ha egyik másik felcsap a kortessel. Hajdan, mikor még kötéllel fogták a katonát és szép szóval, úgynevezett verbunggal, — furcsa jelentősége volt a kézszoritásnak ; mert aki kezet adott, az a császár katonája volt. Most más időket élünk g a divat hatalma alá vette a kézszorítást is; ha fiatal daudy — s lady fog kezet, a vállal egy magasságra emelik karjukat s az ujjaik hegyével adnak kifejezést annak, hogy csak puszta udvariassági tényt gyakoroltak. A kézfogásnak pedig van erősebb, sőt jogi történeti és sokféle komolyabb jelentősége is. Hajaz uj párok eljegyzése nyilvánvaló lesz, a főbb körökben : eljegyzés, alsóbb rétegekben : kézfogó tartatik s bár ez családi körben mén végbe, — az eljegyzésnek s kézfogásnak jogi hatálya is van. A legfájdalmasabb kézszorítások azok lehettek, amiket egy Hugyady László a vérpadra lépése előtt, vagy egy Stuart Maria szoritott. Oly vasmarku ember kézszorítása is nyomokat hagy az életben és történelemben, mint I. Napoleon, vagy Bismark, akiknek szoritását népek és nemzetek keze érezte. A monda is emleget oly embereket, akik igen keményen szoktak kezet szorítani, igy a többi között Kinizsi és Toldi. A leggyakoribb azonban s legtöbb boldogságot a

z a kézszorítás idéz elő, amelyet alig érezünk, oly gyöngéd s mégis oly sokat igérő. Megvallom, soha se jutottam volna még a kézszorítás rajzának megírására se, ha velem ís az nem történik. De elmondom, hogy miként volt. Még soha sem láttam, nem is ismertem ; azt sem tudtam, hogy szőke-e, barna-e? Fekete e a szeme, vagy kék? Akkor láttam leges legelőször. Feketében volt arany rojttal ; máskor én futok a „svarczgelbek" elől, most csak azt tudtam, hogy fogva vagyok- Rám nézett s kezet fogott s az a kéz oly puha volt, igazi kis kacsó ! Hogy mit beszéltünk egy egész délután, mig az öregebbek kártyáztak, én nem tudom, csak arra emlékszem, hogy még azt is „akkor" találtam meghalatni, aki már két hó óta el van temetve ! Szegény Imre bácsi ! De nem itt sarkallik a dolog, sőt még azon sem, hogy mily jó volta melegszobában, s mily kitűnő volt az ozsonna — mit ő készített —, hanem az elbucsuzáson. Már elbucsuztunk. Az előszoba sötét lett s mi egynéhányan a falunak tartottunk ; egy férj a kedves szöszke feleségével s én is jóbarátommal tán 5—6 lépést tehettünk is már; én néztem az ezüst holdat, a fényes csillagokat s gondolkoztam az elmúlt szép órákon, midőn ruha mozgást hallunk s egy futó őzikét látunk magunk mellett, aki még egyszer kezet akart szorítani velünk s elbúcsúzni. Hogy én mire becsültem ezt és mi jelentőséget tulajdonítottam neki, minek mondanám ? Rám nézve akkor többet ért, mint a kisgyermeknek a karácsonyfa, a kis lánynak a kalács és a baba, az őreg néniknek a „preference" ; mert ón habár akkor semmit sem tudtam is aludni, oly gyönyörűét álmodtam, milyent bizonyára kevesen azok közül, akik Morpheust ölelték. Én őt öleltem át szivemmel lelkemmel s ezt tette — egy kézszorítás ! B* Hópihék. Fehér hópihék szállinganak a ködös alkonyatban s a szép asszony az ablak tükörüvegei mögül hosszasan elnézi, a mint rárakódnak fára, dérütött virágra s mintegy halotti szemfödőt borítanak a szunnyadó mezőre. társadalmi, Mvellzí és gaziázzati hetilap.