Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 26-52. szám)

1894-10-21 / 42. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. október 21. 42. szám. ii n n 111 i iszatí kik A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. mrnm es A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A hatalom. A küzdő ember előtt mindig közelebbi vagy távolabbi célok lebegnek. Szinte elképzelhetetlen, hogy az élet hatalmas forrongásában lehetne öntudatos lény, aki passiv rezignatióval átadná magát a véletlen, a körülmények szeszélyes forgatagának, hogy vigye, ragadja, merre tetszik. Az egyén erkölcsi ereje tettekre feszül, meg akarja teremteni a maga világát, kisebbet vagy nagyobbat, de amely teljesen a magáé legyen, :i saját teremtett világa Igen természetes, hogy midőn az egyén a maga erejével ilyként, érvényesülni akar, céltalansággal nem vívhat ki magának működési tért, ahol az ő akarata lehessen irányadó, hanem csak is úgy boldogulhat, ha maga elé oly célok megvalósítását tűzi, melyekkel mások életére is kihathat. Az ily célokkal szemben kifejtett működés juttatja nagyobb érvényre a törekvő, a cél után küzdő ember akaratát, ez adja meg neki az úgy nevezett erkölcsi hatást: a hatalmat. Minél tágabb körű minél messzemenőbb az a törekvés, -tz a cél vagy eszme, mely egy-egy ember működését irányozza; minél többen sorakoznak köréje, hogy akarata közös akarattá, küzdelme közös küzdelemmé legyen : annál na<r\obb horderejű az ő erkölcsi hatása; annál nagyobb erővel összpontosul egyéniségében a közös akarat hatása: a hatalom. Ezt a hatalmat csak kitűzött célok biztosítják és tartóssága attól függ, hogy a cél felé lörek- ő egyén vagy egyének kezében mily mértékben \ annak meg a hatalmat fentartó eszközök ? Az emberek nagy része olyan alkotás, olyan anyagból van gyúrva, hogy nem szeret passiv álláspontra helyezkedni ; hatáskört, aktiv cselekvésre való tért kiván. Azért az emberek nagy része kisebb vagy nagyobb körben mindig hatalomra törekszik. Minél emelkedettebb szellem lakik az egyénben ; minél jobban érzi, hogy egy vagy más irányban a hatalomhoz szükséges eszköz vagy eszközök birtokában van: annál nagyobb aktivitással lép fel nála a hatalomra való törekvés. Nem tapasztaljuk-e az élet nagy küzdelmeiben akárhányszor, hogy vannak egyének, kik a közönséges embertömegeknél kiválóbb tulajdonságokkal fölruházva, egész életüket kisebb vagy nagyobb körű hatalom elnyerésére vagy biztosítására fordított küzdelemben töltik el s ha esetleg nem rendelkeznek mindazokkal az eszközökkel, mik akaratukat közös akarattá tehetnék, képesek inkább elbukni, elveszni, elpusztulni tragikus módon, hogy sem lemondanának erkölcsi hatásuk érvényesítéséről, a hatalomról. Bizonyára azért van, hogy az emberiség nagy része örökös panaszszal, örökös elégedetlenséggel van tele ; mert egyéniségét nem tartja elég hatalmasnak ; nem éri be azzal a hatáskörrel, amit neki a józan életküzdelem korlátai között a körülmények nyújtanak. A valódi erkölcsi értékkel kivívott és elnyert hatalom bizonyos fenséges nyugalmat, cselekvési, gondolkodási és szólási biztosságot ad az egyénnek s ez teszi megjelenését — amint köznyelven mondani szokás tekintélyessé. Es hiába van a nagyobb szabású szabadságra törekvő lelkek minden küzdelme, bog}' az emberi hatalmat, a tekintélyt ledobják arról a piedesztálról, hova azt századok megszokása emelte: a nagy milliók között mindig lesznek, akik hatalomra törekszenek s akik a hatalom előtt meghajolnak. Ahhoz, hogy valaki bizonyos körben hatalmat biztosítson magáaak, megvannak az eszközök. Ott van p. (talán nem hibázunk, ha éppen első helyre teszszük) a pénz. Bárhogy iparkodjunk is magunkat függetleníteni a pénz befolyása alól, csak igen kevés embernek sikerül az. A pénz jómódot ad ; azzal sok szép álmát megvalósíthatja az ember ; azért éppenséggel nem lehet csodálni, hogy hatalmasoknak ismeri el azokat, akik neki ebből a bűvös eszközből esetleg juttathatnak ilyen vagy amolyan titulus alatt, de mindenesetre csak úgy, ha akaratuk érvényesítéséhez bármi módon hozzájárulnak. Azután szintén hatalmat biztosító eszköz az ész is. Legtöbb esetben a pénzhatalom kénytelen megszerződni az ész hatalmával, ha céljait bizonyosabban és könnyebben el akarja érni. Ez a kettős hatalom azután, hogy mily csodás dolgokat képes keresztülvinni ; milyeu hatalmi .kört képes kivívni magának: azt nem egy nagyobb szabású, korszakot alkotott mozzanat bizonyítja a múltból s nem egy bámulatos siker a jelenből, ahogy közvetlenül előttünk fekszenek. A hatalom eszközei a szív is, az akarat is, amint azt az élet számtalan példája mutatja. Ha valakinek ezekből az eszközökből nem egy, hanem több is jutott, az bizonyára nagyobb hatalmi kört biztosít magának az életben. Ez igy volt és igy lesz mindenkor. Ez ellen minden küzdelem meddő marad. Hisz még azoknál is, kik a társadalom legszilárdabb alapjául az egyenlőséget, testvériséget és szabadságot ismerik el : megvan ez a hatalmi kör. Habár az az egyén, kinek kezébe bizonyos hatalmi jogot adnak, csak primus inter pares, — még is egy-egy kimagasló személyesítője az erkölcsi hatásnak: a hatalomnak, mely bizouyos célok után tör vagy elért sikereket akar fentartani, biztosítani. Ez a hatalom nem is igazságtalan s létjoga a társadalmi, a társulási nagy rendszerben gyökeredzik. Ez ellen küzdeni már az egyéni akarat és törekvés íéktelenségével járna. Létjoga csupán annak a hatalomnak nincs, mely minden erkölcsi alapot nélkülöz ; melynek birtokosa nem a közös akarat kiválasztott szeA „Zalamegye" tárcája. A boldogság tündére. "(Mese.) E. H. Knatchbull-Hugeasen-től. Angolból fordította: Baboss L. (Folyt, és vége.) A tenger magányos partjára szállt s megállt a hegyek lábánál, a kőszirtek között s végigtekintett a najj;y oeeánon. A távolban, amennyire kivehette, széles fodrok, mint tarajok, nyargaltak a hullámokon s amint közelebb jöttek, a hullámok hegyeket teremtettek avizből, mely szétmált a partokon, mintegy a mélyig megtörve a sziklák által, visszaverődve róluk hangosan, mint valami tiszteletre méltó nagyságról, ostoroztatva annak lábaitól, mintha nem örömest engedelmeskednének s tiltakozva a nagyobb hatalom elismerése ellen, amely megakadályozza őket a további rohauásban s a föld elbontásában ; a fehér csüllő is, mint éji kisértet, lebegett a part szélein ; a szél suhogott, sötét felhőket hajtva az égen, a kőszirtek komoran bámullak a dühös tengerre és az egész mindenség az Istenről s ennek hatalmáról beszélt. A tündér áhítatos félelemmel bámulta e jeleuetet. Félelmes volt, de volt benn a tündér képzelete szerint valami nagyszerű, valami fenséges, magasztos, szent és sietve hazarepült, mintha e hatalmas lény jelenlétében elvesztette volna tündéri hatalmát, mert minden szellem nek meg kell hajolnia a legfőbb előtt . . . Helyről helyre folytatta a tündérkövet a keresést, de fáradozása hiába volt. A magas hegyeket hó borította koronáikkal, mik az egekbe nyúlnak, a folyamok kies partjait, melyek a síkra dőlnek, kígyóként futva át a zöld réteken, s érlelve vetéseket, a kedélyes s egyszerit angol pusztákat, a naptól fényes olasz szőlőket, a frank öröm tanyákat, Svájc vadregényességét mind átkutatta anélkül, hogy a tündérországi, a mesebeli boldogságot meglelhette volna. Egy szép májusi reggel jött el ismét a szellem beszívni a fris üde léget, amely lágyan s kellemesen fújdogált, mint egy szerelmi sóhaj, s édesen, mint egy szűz leány mosolya. A tündér szive fellobbant, amint a zephir megérintette. Harmat csillogott a fűn és fán, a nap fölségesen, 1-agyogón bearanyozta fényével a nagy mindenséget anélkül, hogy melege perzselt volna és sugárai, melyek teljességükben fénylettek, kápráztattak volna ; a madarak legédesebb dalaikba kezdtek, az őz giin renyhén kelt fel fekhelyéről, a kócsag magasra repült, a kakuk jókedvvel kiáltozott, minden élő lény örült a verőfényes napnak, s elfelejtette gondját és baját. A juhász is kitekintett lakából hosszú kampós botjával, követve hű komondorától, lassan keresztül ment a mezőkön, megtekinteni nyáját, ápolni a kis báránykákát. S ezt oiy kedvvel tette — mint az a nagy nyáj őrző, aki sohase feledkezik meg nyájairól, segíti bárányait szükségben, miudig szemmel tartva, mindig gyöngéden szeretve és vezetve őket, szünetnélküli gonddal, mint az örök béke pásztora. „Ha valaha láttam az igazi boldogságot, most látom" monda magában a tündér s egy pillanatra kédke dett, keresse-e tovább a boldogságot ? De itt is hiányzott valami. Ártatlanul s békében toly a juhász élete a virágos mezőn eltöltve, szelíd juhai és bárányai között s bizonyos tekintetben érzi a tündéri boldogságot; de nem osztályosa, mert az az üdv, az a boldogság, amely ezeket elfogja, részint a magány, részint a nyugalom boldogsága — nem a tiszta mennyei boldogság az. A tündér ismét utrakelt, kételkedni kezdve, vájjon a világon, s az emberek életében, van-e s lehet-e hát oly üdv s oly boldogság, mely fölér az ő testvéreinek boldogsógával és vájjon mind ezek után munkája nem hiába veszett fáradság-e ? Amint igy tépelődött, ismét egy nagy városba jött. Amint az utcákon meglát egy széles unalmas épületet a főutca háta mögött, nagy vaskapukkal s e felirattal : „kórház", a szegény betegek részére Alig akart a kis tündér belépni, gondolva, ha eddig s ott nem tudta megtalálni a boldogságot, a hol ő kereste, ez alkalmatlan helyen bizonyára keresheti, mielőtt visszatérne hazájába. Belépve a kórházba, egy leányt látott, aki karján kosarat vitt, s előtte lépett be. Egyszerűen volt öltözve, de előkelő származásának látszatával ; mozgása könnyű volt, hogy tündérnek lehetett volna bátran képzelni. Bemeut egy nagy terembe, hol sol: szomorú és beteg ember feküdt kinos nyavalyától gyötörve, sok fiatal azon aggodalommal, hogy veszve van és szenved reménytelenül a jobb létért s javulásért, remélve, hogy azt el is éri. Midőn a leányka belépett, az egész teremben az összes arcokon a mosoly derűje áradt szét. Ágytól-ágyig ment kis kosárkájával, mely mindenik részére tartalma zott valamit. Egyiknek könyvet, egy csomag theát, a másiknak, harmadiknak száraz gyümölcsöt, narancsot, játékot egy beteg gyermeknek, hírlapot s burnótot az öregnek és nyájas, gyöngéd szót minden egyesnek. És áldták, amint kiszolgálta őket, mint a nagy mestertől örökölt varázs hatalmat, aki jótetteket vive végbe, meggyógyított minden nyavalyát és betegséget az emberek között. Hasonló volt az űde tavaszi szellőhöz, a mely édes ihatot lehel fűre, virágra, ugy jött ő is balzsamos enyhet öntve el a betegek ágyai felett, megkönnyebbítve a nyugtalan szenvedőt, az emberi könyörületet, békét, reményt és nyugalmat hozva magával, amely minden fájdalmat elnémít. Es a betegek áldása, mely reá szállt, virágot hozott, gyökeret vert; mert a tündér az ő érzetében a megelégedett boldogságot olvashatta, amelyet útjában eddig fel nem talált és a mosolygó nyájasságában, melyet a szenvedőkre lehelt, amint ágytól-ágyhoz ment, látta a mély igiizi szeretetet és örömet, melyet csak igazi boldogság érzete idéz elő tartósan ugy, mint a tündérek között. A tündér felhagyott a további kereséssel, kiterjeszté szárnyait s visszarepült királynéjához, jelentve, hogy [ j megtalálta a választ a feltett kérdésre. A királyné össze i • hivta tündéreit, s ezek siettek meghailani a tündér jelentését, mint találta meg egy ifjú leány szivében az igazi, tündér boldogságot. Mai számunkhoz fél iv melleklet van csatolva.