Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 26-52. szám)

1894-09-09 / 36. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. szeptember 9. 30. szám. 11, il SS >1 mm. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmenlotlen leveleket csak ismert kezekről fogadunk el. Kéziratokat nem Milililnk \ issza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Munkás osztály. Nem Zola Emil, az emberi munka nagy dicsőitője, találta ki, hogy az élet leghatalmasabb rugója és boldogsága: a munka; mert ez mindig öröktől fogva elismert igazság volt. A tréfás magyar zsurnaliszták egyike, másika sietett ugyan Zola enunciatiójára egy-egy szellemes tárcában felelni és bizonyítgatni, hogy a semmittevésben is éppen annyi életboldogság van, mint a munkában; de azért komolyan bizonyára ők is (a leglázasabb, legidegfárasztóbb munka emberei) igazat adtak Zolának. Aki fiatal korától fogva megszokta a munkát, az előtt szinte érthetetlen valami, hogy munkátlanul, teljes semmittevéssel is át lehessen élni az életet. Es ez úgy van minden munkánál. Az anyagi és szellemi munkánál egyaránt. A falusi munkás embernél, ki az egész hetet verejtékütő anyagi munkában tölti, legunalmasabb nap szokott lenni a vasárnap munkaszünet napja. Miért ? Mert megszokta a szakadatlan munkát Reá nézve a munkátlanul töltött nap elveszettnek tűnik föl. A munka neki olyan, mint a mindennapi kenyér. Ez étvágyát, az tettvágyát elégíti ki. Így van a szellemi munkásnál is. Tagadhatatlan, hogy a munka — legyen az ínyagi vagy szellemi munka — nemesít, fölemel és a lelket eltölti megnyugtató öntudattal, ami i;gyik lényeges tényezője az emberi boldogságnak. Az a körülmény, hogy a becsületes, lelki szükségből is dolgozó embert a munka belsőleg is boldogítja, eredményezte kétségtelenül, hogy ;i munkás ember az ő munkájának anyagi méltatása iránt mindig nagyon szerény igényekkel lépett föl. Hisz nézzük csak hazánkban az anyagi és szellemi munkások múltját! Törekedtek-e azok egyébre, mint hogy maguknak és családjoknak tűrhető existentiát teremtsenek ? Es eljutottak-e ennek a szerény és jogos igénynek kielégítéséig? Nem volt-e a magyar szellemi és anyagi munkásoknak élete örökös tengődés ? Nagyon igazságtalanul Ítélné meg a magyar munkás osztályt, aki megtagadná tőle a türelem elismerését. Annak dacára, hogy tűrhető existentia helyett örökös tengődés volt élete, soha semmiféle foradalmi áramlat el nem ragadta a jobb módban élő társadalmi osztályok ellen. Ezt távolról sem akarjuk érdemül betudni, mert ez a viselkedés és türelem hazafias kötelességük is volt; hanem csak arra akartunk hivatkozni, hogy a magyar munkás osztály milyen türelmes rétege volt az igény fejlesztés terén óriási dimenziókban haladó társadalomnak. Egyúttal pedig rá akartunk mutatni, hogy a magyar munkásosztály igényeinek kielégítése nem ütközik olyan szertelen nehézségekbe, mely a sociális áramlatot reánk nézve valami roppant kritikus kérdéssé tehetné. A szerény magyar munkások igényei is emelkedtek, az igaz. De ez természetes dolog. Az emberi igények nem alul, az emberiség alsóbb rétegeiben, hanem a magasabb körökben teremnek ; nem alulról fölfelé, hanem fölülről lefelé hatolnak. Es annak dacára, hogy a példa magával ragadó hatása könnyen szertelenségekbe vihette volna munkás osztályunkat: a magyar munkások törekvése nem lépett túl ez ideig a régi, jogos korlátokon : most is csak existentiát kivánnak. Tehát semmi egyebet: csak kijutni az örökös tengődésből. Azok a sztrájkmozgalmak, melyek csak imént zajlottak le a fővárosban, szintén azt mutatták, hogy az anyagi munkások zöme távoláll az afféle forradalmi túlkapásoktól s hogy a munkások igényei éppen nem olyan természetűek, hogy azokat egy kis jóakarattal, egy kis belátással kielégíteni nem lehetne. A szellemi munkások helyzete valamivel mindig tűrhetőbb volt, mint az anyagi munkásoké s talán azért nem is tömörültek ínég olyan erkölcsi erővel, mint amazok. Ha azonban a megélhetés föltételei és az életigények az eddig tapasztalt arányokban nőnek és sorsukon valahogy könnyítve nem lesz, igen valószínű, hogy a szellemi munkások is tömörülni fognak előbbutóbb s akkor ők is a törvény kori ítai közt maradó és megengedett mozgalommal fogják kivánni jogaikat: a tengődés nélküli existentiát. Mivel a mi munkásosztályunk ig.ínyei már szinte hagyományosan szerények s mivel az anyagi és szellemi munkásokat nálunk igen sok tekintetben hazafias szempontok is vezérlik : attól, hogy a munkásosztály bármely vonalon is túlkapásokra ragadtatnék, ez idő szerint tartani nem kell. A magyar munkás osztály a saját benső világában érzi, tudja a munka erkölcsi becsét s a jól végzett munka boldogító öntudata "mel'ett sohasem fognak többet kivánni anyagi méltatásul sem, mint amennyit a munkaadók igen könynyen, habozás nélkül megadhatnak mindenkor. A munka értéke, becse napról-napra no, abban a mértékben, amint a munka produktumainak piaca akár a szellemi, akár az anyagi téren nő és élénkebbé leszen. 13e kell ezt látniok azoknak is, kik a munka anyagi vagy erkölcsi hasznát tulajdonképen nagyban, accumuláltau élvezik, Es ha ezt majd minden vonalon úgy egyesek, mint nagyobb társadalmi egyesülés folytán keletkezett jogi személyek belátják . bizonyára önként fogják kezdeményezni a munkás osztály sorsának, helyzetének gyökeresebb javítását s nem fogják bevárni, hogy állandó kisértetül anyagi és szellemi munkásaink közé szegődjék a sztrájknak, ennek az Amerikából beköltözött indigenának, szelleme. Mert távol áll ugyan tőlünk minden socialistikus irányzat; nem ismerjük el soha jogosnak az uralkodni vágyó, rendszerint élhetetlen munkások túlkapásait: de a leghiggadtabb belátással és a munkaadók érdekében is szakadatlanul A „Zalamegye" tárcája. MALVIN Meghalni 1 . . mikor még nem is éltem . . . Szemem nehéz és aludni nem merek. Mi jó volna pedig pihenni már egyszer ; de örökre . . . ugy nem — még nem ! lza rám sem hallgatsz, ugy e ? Megint a könyveket bújod, azokat az unalmas rémhistóriákat ? Vagy alszol ? — Te boldog vagy, te még álmodhatsz is. De én ! . . Jöjj ide közelebb — ülj ide az ágyam szélére. Nem mersz? Félsz tőlem? Töröld meg a homlokomat, ugy — ah ! . . M'lyen hideg a kezed, ne vedd még el; az én homlokom torró, ugy-e, mint a parázs tüz? — Tudom én, hiába mondod, hogy nem. Látod azt a nagy sötét pillangót ? Itt repked mindig a szemem előtt. Nem látod ? Nem látsz te semmit! — Egy egy percre a szememre száll s az olyan kimond hatatlan jól esik : édes nyugalom kéje zsibong át testemen, mintha ereimben a tüzes vér helyett édes langy meleg tej ömlenék át. De én aludni nem merek, nem akarok . . . Nyugodjam ? Te mindig csak azt hajtod, lza. — Azt parancsolta a doktor ? De valami itt benn — hajtsd ide csak a fejed, hallod, milyen sebesen ver, milyen erősen dobog — itt benn azt parancsolja, hogy beszéljek, hisz már ügy is kevés van hátra . . . Meghalhatnék e ugy, hogy neked el ne mondjam: mért hagyott itt? . . Hányszor átkoztad előttem s én mindig azt mondtam ne átkozd, vagy hallgattam s eltitkoltam könyeimet, hiszen te ugy haragudtál, ha láttad, hogy sirok utána . . . mikor rutul megcsalt. Nem lza ! Akarom, hogy ne átkozd te sem, mint én nem átkoztam s nem átkoznám soha. . . . Hogy is volt — várj csak egy kicsit, hadd gondolkozzam. Igen, igen 1 — ott voltál te is ; az volt az utolsó találkozásom vele. A yilágos kékruháin volt yajtam, abban, abban tetszettem neki legjobban ; vedd elő csak, ott van a sifFon baloldalában ; ott van a kék szalagos nyári kalapom is, alól a nagyobbik dobozban ; az volt a fejemen . . . nem is, a kezemben volt s a szalagjánál fogva himbáltam. Ne add el ezeket lza, ha én már nem leszek. ígérd meg, hogy nem adod el ; köszönöm. De ne is viseld, csak tartsd meg emlékül; ha rá nézesz: jusson eszedbe a te boldogtalan Malvinod. A lázbeteg leány egy percre elhallgatott, lecsukott szempilláin át omlott a könnye, elöntve kigyúlt s beesett arca gödreit. . . . Elraktad ? Miért nem jösz hát ide? Miért sirsz? Lásd én nem sirok (s szeméből csak ugy ömlött a köny.) Jer ide, hisz még nem mondtam el. Hol is hagytam félbe ? — Igen : a parkban sétáltunk azon a lejtős uton, hol a sürü vén platánok boltive alatt ki lehet látni messze a sárguló buza földekre. Te leültél gyeppadodra olvasni. Mi mentünk tovább. Kivüliink nem járt arra senki. — Árpád, mint legtöbbször, komor, hallgatag volt.. Én kitörő kedvű, nem bir tam magammal, a nélkül, hogy okát tudtam volna adni. Bolond voltam — őrült voltam, lza ! Beszéltem ezerfélét, összefüggés nélkül; olyanokat, mikkel féltékenységét ingereltem és akarattal; mert jól tudtam — emlékszem most is tisztán — jól tudtam, hogy könnyelmű, veszélyes tréfát űzök. — Nem birtam ellenállani őrültségemnek ; mint a gyermek, játszottam a tűzzel . . . Láttam, hogy minden szavam szivébe markol s nekem azt olyan édes pokoli gyönyör volt nézni! Pedig szerettem, ugy, mint az előtt, mint most, mint . . . hiszen te tudod legjobban lza ! . . Ápád megfogta kezem ; kért, esdekelt: ne bántsam, hagyjak föl a kegyetlen tréfával . . . S én ? eldobtam kezét s kacagtam, hogy a köny kicsordult szememből, hogy most a szivem majd megszakad belé ! . . Abban a pilanatban suhant el előttünk az a szem üveges nyegle, aki — tudod — mindig utánam járt, a kivel, mig Árpád jegyesem nem volt, annyiszor boszantottam őt. Es az mindent látott s tán hallott is. Árpád akkor megragadta kezemet oly erővel, hogy felsziszszsntem belé; arca sáppadt volt; szemében fájda lom, düh, szerelem s bosszú vetett egyszerre lobbot. — Reszketett, akár egy gyermek. Én álltam, mint szobor és ajkaimon nem voltam képes visszafojtani a hahotát. . Hahahah ! Iza! hallod? igy nevettem én akkor. Fagyasztó kacagás tört elő ajkain ; utána soká kimerülten feküdt párnáján, tágra nyilt, fénytelen szemekkel nézve egy pontra. — Malvin ! édes Malvin ! Ne izgasd magad ! Tudok én mindent . . . Nem tudsz Iza ! . . suttogta magához térve. Jól van édesem, hát nem tudom. De lásd, neked nyugalomra vau szükséged. Fájdalmadat csak égetőbbé teszi a túlságos izgatottság s a visszaemlékezés. Majd ha jobban leszesz, elmondod ; meghallgatom édes Málvinom. Ha jobban leszek — rebegte kinos mosolylyal. — Nem Iza; elmondom uiost, vége lesz mindjárt . . . Nevettem — addig mondtam ugye? igen, addig, tudora. „Málvin ! .. lihegte egész közel hajolva arcomhoz Árpád, te nem szerethettél soha, hogy igy bánsz velem." „Nemi" mondtam hideg, határozott hangon a niásik túlságba esve. „S nem t.jrt vissza e gyürü, hogy ezt szemembe mondod?" kérdé. „Nem !" feleltem, mint előbb. S levonva gyűrűjét, felé nyújtottam. Örült voltam Iza ! — őrült 1 pedig szerettem őt, mint nő szerethet férfit. Árpád elvette a gyürüt s ott hagyott. Kiáltani akartam, nem tudtam ; valami lekötözte nyelvemet. Rohanni akartam utána, nem voltam képes ; álltam, mint körültem azok a mozdulatlan fák, gyökeret vert lábak kai. S mikor eltűnt, odaborultam egy fához ; sirtam, mig te utánunk indulva, megtaláltál és fölemeltél. Miért nem hagytál akkor ott Iza? Hadd sirtam volna el lel kemet. Mikor felocsúdtam, a nap már vérpiros arccal tekintett végig a boltíves sétaúton. Hivtál és én nem mentem; néztem hallgatagon azt a bágyadt féuyii, piros