Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 26-52. szám)

1894-08-05 / 31. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. augusztus 5. 31. szám. JL JL Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 trl. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. I társadalmi, közművelődési és gaászatí hetilap A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kUldiink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesiilet", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az erkölcsi alap. Századunk végén elijesztő módon terjed a demoralizació, mely lázas, őrült agygyal, véres kézzel akar belemarkolni a fenálló társadalmi rendbe, hogy megtépje, megszaggassa s ha lehet: megsemmisítse ama szálakat, mikből a mai társadalom erkölcsi kötelékei fűződtek. „Nem jól van úgy, ahogy van a világ rendje. Megcsináltátok átkozott rosszul, azután ráfogtátok az Istenre, hogy ez az ő alkotása, tehát bele kell nyugodni. Aki nem vak és lát és nem hajt fejet a lealAzó rend előtt, arra azt kiáltjátok, hogy őrült, lázadó ; inert föl akarja forgatni az erkölcsi világreudet. De minket a ti okoskodástok nem fog megejteni. Nekünk azért nem kell a ti társadalmatok. Küzdeni fogunk ellene az utolsó leheletig erőszakkal, megrettentéssel ; mert szent a meggyőződés bennünk, hogy amit összetákoltatok, rettenetesen rozoga alkotmány ; nincs igazi, az itélő emberi szellem által szentesített erkölcsi alapja. Le kell ezt dönteni, felforgatni, elpusztítani alapostul ; ha máskéat nem lehet: bombákkal, dinamittal, fegyverrel, orgyilokkal ; de minden áron és mentül előbb." Igy godolkoznak, ezt vallják a mai társadalmi rend legelkeseredettebb ellenségei : az anarchisták. És betartják e tant nagy életmegvetéssel, mint a legfanatikusabb izlam az Alkoránt Rettenetes példák igazolják, hogy a társadalmi rend ellen iszonyatos elszántsággal kezdték meg a harcot a legkimagaslóbb ponton, a legfelső vonalon. Elrettentő stratégiával indultak meg. Le akarják szedni a mostani társadalmi rend legelső őrszemeit, hogy annál biztosabban hozzá férkőzhessenek a társadalom zöméhez. Az elszánt pusztítás eme vértől sem irtózó fanatizmusában kell valami rejtett mozgató erőnek lennie Mert elképzelhetetlen, hogy a társadalom elégedetlenének egy kis töredéke tömörülhessen és aktiv (pedig borzasztó aktiv) munkát fejthessen ki minden cél nélkül. Mi azt hisszük (s ezzel az anarchismus fejtegetésének egészen új talajára lépünk), hogy az anarchisták az ő végcéljukat nem vallják be nyiltan s hogy közvetlenül nyilvánosságra hozott céljok : a mai társadalom lerombolása, tulajdon képen csak eszköz a valódi cél eléréséhez. Az emberiség lélektanában a céltalan hullámzások ismeretlenek. Bevallott céljával pedig az anarchismus nem volna más, mint egy céltalan lelki hullámzása az elégedetlen emberek egy részének. Az, hogy romboljuk le a fenálló társadalmat, nem lehet cél ; mert hát ha csakugyan leromboltuk, mi történik ? Hogyan, minő erkölcsi alapokra építjük fel azt a másik, új társadalmi rendet ? Társadalmi rendnek végre is okvetlenül kell lennie. De hogy ezt miként képzelik az anarchisták ; — arról nem adnak fölvilágosítást, sőt mélységesen hallgatnak, amiből (talán nem minden ráció nélkül) le lehet vonni a következtetést, hogy az anarchisták határozottan nem vallják be, nem körvonalozzák végcéljokat. Es hogy ez a végcél túl van a most fenálló, legradikálisabban keresztülvitt rendszereken is, — minden kétséget kizáró módon kimutatták azzal a véres akcióval, melynek szinterévé Franciaországot (a polgári köztársaság országát) tették. Tehát nekik mostani formájábau még a polgári köztársaság sem olyan intézmény, melynek békésen fejlődő talajába, lassankint bővülő kereteibe törekvéseiket, végcéljokat megelégedéssel s biztosítottan elhelyezhetnék. Hogy tehát ők minő alapokra óhajtják fektetni a jövő társadalmát ? — azt biztosan tudni nem lehet, de még csak sejteni sem; mert az eszközök retrenetességéből még nem lehet egész határozottan arra következtetni, hogy maga a cél is éppen olyan rettenetes. Mert azt a teljes észnélkíiliséget még sem lehet föltenni bármely törekvésről sem, hogy az erkölcsi alap nélkülözhetetlenségét be ne lássa, ha tervezett alkotásának jövőt akar biztosítani. Most csak az áll előttünk egész leplezetlenül j j és teljes bizonyossággal, hogy ha az anarchis| táknak végcélja nem nélkülözi is az erkölcsi alapot, de a módok, az eszközök, mikkel azért küzdenek s azt elérni akarják, — teljesen nélkülözik. A humanismus jelenlegi színvonalán már régen trónvesztetté lett ama bizonyos nagy hirhedtségre vergődött és nem egy vonalon uralkodott axióma, hogy „a cél szentesíti az eszközöket." Ma már a humanismus szellemében, a mi uralkodó szelídebb erkölcsi fogalmaink szerint nemes célokért, a tökéletesedés felé is csak nemes, békés fegyverekkel kell és szabad küzdenünk. Tudjuk mi nagyon jól, hogy a jelenlegi társadalmi és úgynevezett erkölcsi világrenddel még nem jutottunk az igéret-föld kikötőjébe. Tudjuk mi nagyon jól, hogy a megállíthatatlan, feltartóztathatatlan emberi haladás folyton jobb és tökéletesebb formákba fogja illeszteni az emberi társadalmat s annak életrendeltetését s ennél fogva a belső fejlődés folytonosau ujább és a réginé' tökéletesebb kibontakozásoknak, kialakulásoknak lesz mozgató erejévé, megteremtőjévé. De azt is nagyon jól tudjuk, hogy ehhez idő kell ; mert egy szilárd erkölcsi alapokon nyugvó társadalom csak a belső lényeg: az érzés ós gondolatvilág megtökéletesedésével alakulhat meg. Akarhatnak az anarchisták bármily tökéletes társadalmi rendet, ha az eszközök és módok megválasztásánál elrúgják maguk alól az erkölcsi alapot, — a társadalom zömének támogatására nem számíthatnak ; mert nekünk véren épült új társadalom nem kell. Nem kell különösen a magyar társadalomnak, mily még eddig az emberi haladás, tökéletesedés kereteibe nem illő intézményeit mindig szép csendben, békésen, minden erősebb megrázkódás nélkül kisérte sirba és a társadalmi reformációt nem kisérte véres háborúval. Vannak Magyarországon is elégedetlen szellemű emberek, akik nyiltan be is vallják, kimondják, hogy nekik a társadalmi rend mostani formáival nem tetszik s hogy a fenálló aránytalanságok kiegyenlítésén, megszüntetésen, vagy A „Zalamegye" tárcája. Didó. -- Beszéli egy ex-Í6pán. Didó klasszikus neve dacára juhászné volt, még pedig nem abból az arkádiai fajból, hanem egy szegény alföldi juhászbojtár felesége. Hát mi türés-tagadás, ellenszenvvel viseltettem a jubásznék iránt. Talán azért, mert a magamnak deákkoromban róluk alkotott eszménnyel oly roppant ellen téteseknek találtam őket az életben; talán csak eszme társulásnál fogva, mert a juhásznév iránt kiirthatlan gyűlölséggel vagyok, mióta kancellista ko'omban nekem kellett megvizsgálnom az elpusztult birkák bélyegét és rendesen a juhász volt, ki felzörgetett az édes hajnali álomból, vagy a boldogság és halhatalanságra irányuló álmadozásaimból azou jelentéssel: „Iíiüram dög van." Az ily ellenszenves benyomások pedig kitörülhetetlenek. Mindamellett bekell vallanom, hogy Didó átkozottul csinos- menyecske. Mozdulataiban ritka kecs nyilvánult, páratlanul aprózta a csárdást és • kitűnően értette az öltözködés mesterségét, mely néha beillett művészetnek is. Didóval kétszer jöttem össze élettmben, még pedig oly viszonyok közt-, melyek ellentétéről sem én minden fautáziámmal, sem Didó minden nagyravágyásával nem mert volna, de csak álmodni sem. Egy szép vasárnapi délután (a gazdatisztuek vasárnap délutánja miudig szép, ha csak az aszatolókat nem kell fizetni) együtt ültünk mi nőtlen tisztek, tanyá moti. Ebéd alatt jókat szítunk rolt a „buresákból" (igaz, hangzatosabb volna pezsgős palackok durrogását emlegetnem) — de hát „ispán" es „pezsgő" oly ellentétes fogalom, mint Didó férjének „adlátusa" és „bársony nye reg ") Igen széles jókedvünk kerekedett. Mert hiába, a jó kedv oly portéka, mit erőszakkal Dárius kincseért sem lehet hatalmunkba keríteni; de megjön néha önként is. Kedvünk volt, borunk volt, nem hiányzott, csak a cigány és szép leány, ha mindjárt menyecske volna is. Cigányt könnyű volt teremteni. A faluvégi téglavető cigányok hétköznap éppen nálam tapasztották az ököristállót sa juhhodályt. Vasárnapon meg gyönyörköd tették a cselédséget művészetükkel. Négyen voltak : az öreg „Lúbőr", ki a brugot kezelte, s göndörhaju fia — Samu, kik nagy önérzettel feleltek meg művészi ihletüknek, mert a dádé brúgójának csak két húrja volt, a Samu purdé első hegedűjén, igaz, hogy hármat olvastam, de ezek közül kettő csepü madzaggal volt kitoldva. „Rici", a harmadik fekete művész, klarinétot fujt és billegetett, mig a banda ne gyedik tagja, „Bagós" csakis lujta réztrombitáját, mely inkább megkívánta volua a kovács fúvót, mint az emberi tüdőt. Az öreg „Bagós" hihetőleg már régen beitta volna trombitájának rezét, ha azt az egész banda féltett kincsének nem tekinti. £ trombita neki bizonyos tekintélyt kölcsönzött, mire ő keme igen sokat tartott. A trombitára „határtalan" hitele volt a bandának, mert az egész világ tudta, hogy bármily áron, de kiváltja zálogát. Nem csoda tehát, hogy „Bagós", ha trom bitájából az agyvelőt reszkedtető hangokat csalogatá, oly positurába vágta magát, hogy az augyal sem különben, ki feltámadáskor harsogtatja az ébresztő harsonát. Most is áthallatszott hozzánk a trombita mély basszus hangja, mint a távoli menydörgés s vihartörteták recsegése s a sipító klarinét egy—egy visítása. . . Indítványozó szép Magyarországon mindig akad. El a cigányokért ! Rendezzünk cécót. Előzetesen azonban szavunkat adtuk, hogy a trombitás művészetével nem élünk. „Fiuk lóduljatok a cigányokért 1" dörmögé Györgye bátyó, a komiszárius. Hja de azt könnyebb volt kimondani, mint kivinni mert a cigányokat a béresek fogadták fel s nem akarták magukat megfosztani a zene és tánc élvezetétől. Végül nem használván a szép szó, mi maradt hátra ? Elővettük a leghathatósabb argumentumot, a hatalom | szavát! Lett erre egy kacskaringós „erre arra" után egy nagy „muszáj" és a muszáj előtt még a pityókos béresek is meghajoltak. Most a második feladat kiviteléhez fogtunk, táncos nők szerzéséhez. De itt oly kőbe botlottunk, mely előtt nekünk volt „muszáj" kitérni. Itt már nem a béresek álltak velüuk szemben, hanem a térjek és apák ! kik, miután az urak megrontották az ő mulatságukat, eltiltották a fehér népet, hogy felénk még csak közeledjenek is. De az erős akarat el nem tántorodik csak ugy, egy felsülésre. Volt tanyánkon egy fiatal irnok. Nyilt fejű, nyílt szívű, egy jódózis könnyelműséggel párosult leleményességgel. Ennek a fiúnak a figyelmét nem kerülte el azon körülmény, hogy a béresek a juhászokkal, ha nem is nyilt ellenségeskedésben, de csakis fegyveres békében élnek . . . A dolgos ember önérzetében megveti a dologtalant, Az alföldi paraszt munkakerülőnek tartja a juhászt, mert nem szánt, nem vet, nem arat, csak sétálgat a nyáj utáu s megvetéssel tekint rá, már azért is, mert rendesen csak „jött ment." Erre a körülményre építé írnokunk haditervét. A kivitelt magának kérte ki. Mi kész örömest rábíztuk. És nemsokára reá diadal érzettől kipirult arccal ott termett közöttünk egy pár juhászmenyecskével ós leánynyal. Hogy mi módon sikerült azokat megkerítenie, arról szerényen hallgatott. Mai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,