Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 26-52. szám)

1894-07-29 / 30. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 189^. julius 29. 30. szám. Előfizetési dij: Egész évre 4 Irt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 Irt. Egy száiu ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Njilttér petitsora 12 kr. nr társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kiildiiiik vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Iparügyiink. Többször reá mutattunk már azon, mindig élesebben kidomborodó különbségre, amely a gyáripar és a kisipar között, ez utóbbinak óriási hátrányára, fennáll. Az állami kedvezményeket, amelyek talán egy országban sem oly jelentékenyek, mint hazánkban, mindig a gyáraknak javára hozzák és sohasem a kisipar fellendítésének érdekében, ami — nagyon természeteseu — kis iparnak lassú bár, de folytonos pusztulását vonja maga után. Azomban nem a hazai gyáriparnak nyutott kedvezmények teszik tönkre a kis ipart ; mert hát amely ágban a kisipar jelentékeny, abban gyáraink még nincsenek s viszont jelentékenyebb gyáraink oly szakmában vannak, amelyekben a kis ipar jelentéktelen: hanem tönkre teszi kis iparunkat a külföld gyáripara, amely előtt nyitva az ut a magyar piacokra és siet is ezen előnyös helyzetét kizsákmányolni. Magyar sovinizmus meg — bármit mondjanak is reánk ellenségeink nem létezik; — vagy ha létezik is, ily üdvös és hasznos irányában hatását nem szokta nyilvánítani. A legdühösebb hazafi is megelégszik azzal, hogy a vendéglőben magyar kiszolgálás legyen ; azonban nem jut eszébe az üzletekben magyar cikket követelnie, sőt talán a külföldiért a belföldit még vissza is utasítja. Ez akadályozza iparosaink boldogulását. S amig kereskedőink a kirakatokban az árukra feltűnően jegyzik fel, hogy azok cseh-, német-, angol- vagy más származásúak, sőt nem egyszer a belföldi gyártmányt is a nagyobb kelendőség elérhetése végett ily jelzővel látják el ; addig éppenséggel sem számíthatunk az állapotok javulására. Ha más országban fel tudják fogni egy életerős, virágzó iparos osztálynak fontosságát: kétszeresen kellene ezt tenni nálunk, ami sajátlagos poiltikai viszonyainknál fogva. A magyar államra nézve ugyanis létérdek lehet egy intelligens, hazafias szellemű és életerős középosztály létezése, amelynek magvát az iparosok képezhetik. Miért ne fejlesztenők tehát azt, amíg a viszonyok alakulása a fejlesztést lehetetlenné teszi ?! Miért nem létesít a kormány és a törvényhozás a kis ipar számára oly kedvezményeket, amilyeneket a törvény értelmében s ennek alapján a gyáriparnak megad ? Miért veszik az iparost első sorban tekintetbe ott, ahol az állami terhek emeléséről van szó s miért emlékeznek meg róla a legmostohábban akármily kedvezménynek adásánál? Erre szeretnénk nyilt és őszinte feleletet | kapni, ha ugyan lenne valaki, aki erre kellő felvilágosítást adni képes. Hiszeu nálunk az iparosok boldogítására, helyzetüknek kedvezőbbé tételére senki sem gondol, ha csak ők maguk nem tesznek valamit helyzetük javítására. Az államnak egy hatalmas eszköz van kezében, amelylyel iparunk fellendülését nagyban előmozdíthatja és ez — az állami szállítások. Ha a kormány mást nem is tenne, mint az állam szükségletét olyképen íedezné, hogy mindenütt adna munkát és foglalkozást ott, hol az égető szükségnek mutatkozik : már ezzel is biztosítaná magának iparosaink háláját s megakadályozná a magyar ipar hanyatlását. Az állami adminisztratió, a vasutak és a forgalom, amelyek szintén az állam közvetlen kezelése alatt állanak, a hadsereg óriási és évről évre nagyobbodó szükséglete . . . ezer és ezer szorgalmas iparosnak adhatnak jövödelmező foglalkozást, ha az állam szem előtt tártja, hogy a kis ipart részeltetni kell az állami szállításoknál még akkor is, ha a gyáriparnál vagy épen a külföldi gyáraknál valamivel drágábban dolgoznának is ; mivel az iparosok gyámolítására fordított összegek más uton ismét csak visszaszivárognak az állampénztárba és tulajdonképen csak I oly működést teljesítenek, mint az eső, mely felüdíti a szomjas vetéseket s azután visszatér elpárolgás utján kiindulási helyére, a fellegekbe, hogy körfutását megkezdje. Hiszen azt a kifogást csak nem veszik komolyan, amit egyesek a kis ipar része'tetése ellen tesznek az állami szállításoknál, hogy t. i. iparosaink nem képesek oly árut előállítani, mely minőségre nézve vetekedhetnék a gyárak termékeivel ; mert a tapasztalás azt mutatja, hogy egyes esetekben, amidőn állami szállítások kiadásánál nem bizva kis iparosaink tehetségében, a szállítást egyes vállalkozóknak adták át, ezek viszont egyes kis iparosokra bízták a cikkek elkészítését, akik ezen megbízatásnak a lehető legjobban meg is feleltek s így iparosaink készítették el a szükségelt tárgyakat, míg azonban a haszon oroszlán része a vállalkozók zsebébe vándorolt. Nem panaszképen hoztuk fel mindezeket ; mert hiszem az eddig történt dolgokat meg nem történtekké tenni nem lehet, hanem felemlítetfük azért, hogy a multak hibáin okulva, jövőre a szenvedett károkból üdvös tanulságot vonjunk le. Megyei állat- és lótenyésztésünk. Tekintetes szerkesztő Ur ; Ma, midőn a levegő duzzad a reformoktól, talán nem is időszerű oly kicsiuyszerüuek látszó dologról írni, mint megyei állat- és lótenyésztésünk. De az én falusi eszemmel a következőleg okoskodom az állami közigazgatásról, mert hisz erre készíttetik elő a közvélemény azzal, hogy Magyarország teljes boldogulásához még ez hiányzik : ha a tisztviselőbeu van érzék és akarat, hogy a „közönségnek az anyagi -és erkölcsi tökéiesbülésael arányos boldogság" felé való előbbre viteléből kivegye a maga részét, akkor amint helyén való volt addig, oda való lesz ezután is. Ha pedig a közönséget csak arra valónak tartja, miszerint az neki minősít vényéért mennél nagyobb kamatokat fizessen és a vele való ériutkezésbeu az arany középutat akként véli elérhetőnek, hogy lefelé durva, töllelé pedig annál alázatosabb lehesseu : akkor haszontalan volt eddig, és hitvány lesz ezután is. Valóbau ez utóbbi esetbeu csakugyan uem uagy különbség, váljon a pajtások és komák választották-e, avagy valamely ügyes tollú hírlapíró vagy pedig befő lyásos képviselő ajánlatara a „Te kegyeliiies uram" méltatja-e sorou kívül érdemeit ? A „Zalamegye" tárcája. A limit emlékeinek visszaidézése. Nagyságos asszonyom ! most, ahogy itt mellette ülök - egész közel a puha pamlagon — s fehér sima kezét az enyémben tartom, míg szép szemei elmerengnek s arcán ábrándos kifejezésre jút belső világa, s nekem szinte kedvem lenne valami bolondot tenni : megölelni, és össze vissza csókolni — most, nagyságos asszonyom, gondolkodjunk egy kissé a múltról. * * * Ön tizenhárom, én tizennyolc éves voltam. Önöknél laktam. Szobám ablaka szembe nézett az Önökével, köztük csak egy szük udvar vezetett el. Mindent tudtunk egymásról. Gyakran voltunk együtt akkoriban. Én felolvastam Önnek minden vasárnap az új Hasznos Mulattatót, Ön pedig a vállamra hajolva kisérte figyelemmel a sorokat. Megtanított varrni, kötni, horgolni, s mulatott, ha véresre böködtem az ujjaimat. Ebédnél mellém ült, titkon elsózta a levesemet, s elsinkófálta a kenyeremet. Mindig talált rögtön valami igazítani valót. Egyszer a gallérom, máskor a nyakkendőm állt kedve ellenére. De azért szívesen látott, észrevettem az arcáról, kiolvas tam a szeméből. És én olyan boldog voltam ! Múlt az idő. Egyszer valami ozsounáról jött, gon dolom, a n'gynénjétől. Este volt, s én az ablaknál a vergiliuson vakoskodtam, mikor előttem elmentek : Ön és a barátnője. A vergihust becsaptam, és hallgattam, mit beszélnek Önök. Ekkor hallottam először azt a nevet : Sándor. Ön mondta s azt is, hogy milyen szép, milyen kedves volt, és a szemei feketék. Fekete szem volt az Ón ideálja. II Ettől fogva megváltoztunk. Ön ha'ározottau meg. És én is. Ön elkezdett hidegedni, én pedig szenvedni. Miért ? Magam sem tudom. Azt a Sándort uem ismertem, uem is tudtam kicsoda ; de megismerkedtem vele csak azért, hogy ellensége j lehessek. Gyakran voltunk akkortájt haragban. Emlékezzék csak vissza ! Egyszer labdázni hivtak. Sürgős teendőim voltak s ilyenkor nem szivesen mentem játszani. De az Ön kedvéért megtettem. Az Ön nevét kiáltottam legelőször, mikor a labdát a háztetőre dobtam, de Ön büszkén elfordult, s még csak le sem hajolt érte. Nekem arcomba szökött a vér, de hogy a mulatság meg ne zavartassék, visszavonultam játszani a Pistikával. A többiek vígan labdáztak tovább, Ön kacagott, ugrándozott, én pedig ábrákat rajzoltam Pistikának a homokba. Emlékszik még arra is, uiíkor az első majálisou az első csárdást táncoltuk együtt. Ön vontatottan, unottan táncolt, pedig nem szokott úgy. A Sándor várt a következő táncra. Többet aztán uem is táncoltunk együtt. Én mással sem. Csak még egyet ! Ozsonnáu voltunk. Ismerősök mind. Mindenkinek volt valakije, akivel boszantani lehetett, Folyt is a kötekedés. Mikor aztán fölkeltünk az asztaltól és bementünk a szalonba,Ön volt az, aki bántó hangon azt mondta nekem : Mindenkinek van valakije, csak magának nincsen ! Én aztán elkerültem messze, falni a tudományt. Majd utánam a Sándor is. Es jött a harmadik, akivel a mi történetünk egy csapásra véget ért. A szemei ugyan nem voltak feketék, de a termete sudár ; a feje üres volt ugyan, de finom a beszéde. Az arany zsinóros ruha ékesen feszült meg rajta, s Ön asszonyom, bolondja lett ennek a ruhának. Mi végkép megszüntüuk Önre nézve létezni. Hogyan is versenyezhetett volna e szerény polgári ruha az aranyos atillával! Es ezt az atillát Uu 30 ezer forintért megvette, asszonyom. Igen a sudártermetű, fényes ruhájú, ékes beszédű katonatiszt az Öu férje lett. Az igaz, kissé szokatlan, hogy egy térj az éjjeleket orfeumokban és chautantokban töltse, s hogy minden nap más és más hölgyet kocsikáztassou a Stetáuia-uton — de végre is, megtörténik. * . * # Es most, nagyságos Asszonyom, bocsásson meg, ha talán keserűséget okoztam, s az a rejtett könycsepp, mely szépséges szemeiben remeg, ue vádoljon engem. Engedje bogy megcsókoljam a kezét, ezt a kegyetlen kezet, amely egyszerre bárom felé sújtott, s talán nem engem talált legerősebben. —ry. „Andrasfalvy de Andrásfalva". Regény két kötetben. Irta Werner Gyula. Szerző, kinek már első „Autáus" cimű regénye (megjelent az „Egyetemes Regénytár" ban) méltó feltűnést keltett, újabb művével legjobb regényíróink közt foglal kelyet. Nemes és meggyőző formában állítja elénk a confliktust arisztokrata és polgári felfogás közt. — Audrásfalvyné, a büszke csillagkeresztes hölgy, sajgó szívvel látja, miként szeret bele Eliz leánya egy polgáremberbe, aki ügyvéd, kiváló ember, gentlemen, de még sem kékvér. Hogy a szerelmes pár győz az arisztokrata mama fölött, az csak természetes, hisz a szerelem örök, miut a nagy mindenség, mely sohasem változtatja alakját, bár évszázadok múlnak is el felette A regénynek történelmi háttere is vau. A magyarok fellázadnak a németek által való elnyomatás és sarcolás ellen. A regény ez a része is gazdag lendületes, szivet emelő jelenetekben, valamint igaz költészet lengi át, különösen az első két kötetet elejétől végig. A mese szövés érdekes, néhol bájos leírásokkal váltakozik és igaz gyönyörűségére fog szolgálni mindazoknak, a kik elolvassák. Az egész mű, melv két diszes kiállítású kötetben jelent meg, Singer és Wolfner kiadásában egy forintért kapható.