Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 26-52. szám)

1894-12-23 / 51. szám

51. száiu. ii. közművelődési és útik A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület", a „Zala egerszegi ügyvédi kamara" és a „Kanizsai járási községi és körjegyzők egyletének" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Karácsonykor. Az a csodás ragyogás, mely most a kunyhótól a királyi palotáig a karácsonyfákról világit, méltó jelképe annak a mindent megvilágító isteni lángésznek, amely a világot négyezredéves sötétségéből kiragadta. Soha fejedelmi palota nem volt szinkelye nevezetesebb világtörténelmi eseménynek, mint az a bethlehemi istálló, amelyben a Megváltó született. Soha a szó hatalma nem mutatkozott oly isteni nagyságban, mint a Megváltó ajkain. Soha hadvezér nem hódította meg úgy az emberiséget, mint az Istenember és soha fegyver nem győzött oly biztosan, mint melyet az isteni Üdvözítő adott követőinek kezébe. A bethlehemi istáló felett kigyulladott csillag széthinti áldásos sugarait az egész földre, s mint a teremtés első hajnala, fényt és boldogságot hirdet az emberiségnek ! A kigyulladott csillag csodás fényét éles határvonalként húzta a Gondviselés keze az emberiség történetében; mert egy új, egy szebb kor hajnal hasadását jelenti, azét a korét, amelynek a küszöbe felett ezek a nagy jelentőségű szavak ragyognak: hit, remény és szeretet. Ezek képezik magasztos szimbólumát annak a kornak, amely a bethlehemi fénynyel együtt születvén, forrásából, az örök szeretetből, az emberiség számára üdvöt hozó fényt meritett. Nem bolygó lidércfény ez, j mely tévútra, süppedő ingoványba vezeti azokat, akik utána indulnak, hanem az igaz világosságnak mindent átható fénye, amely, mint a szent hajdan csodás tüzoszlopa, bevilágítja az ösvényt, amely az Ígéret földjére vezet. Es ebben rejlik csodás hatása a Bethlehemből szétáradó fénynek, amelyet Isten keze gyújtott az emberiség mélységes éjszakájában, amelyben eltévedtünk az igazság útjáról! Valamint a kelő nap, felhágván a bércek meredek ormára, szétüzi fényével utolsó foszlányát is a sötétségnek, amely a sziklás ormokat lomhán megölte és életre késztet körülötte mindent, amit az álom zsibbasztó karja fogva tar- | tott; úgy támadott Keleten is a szelíd világosjj ság, amely, mint a hajnal röpke sugara, felnyitá az emberiség bágyadt, könytől nedves szempilláit és rideg, örömtelen szivében az igaz hit világát gyujtá meg. A mély álomból felocsúdott ember hálás tekintete a világosság felé irányul, amely szelid biztatással sugárzik reá. Szeme ég, szive hullámzik az örömtől és a túláradó érzelem kitör ajkain: „Örvend szivein és vigad nyelvem; mert megismertetted velem az élet útjait; betöltesz örömmel." S az ember rátalált az igaz ösvényre, amelyen előtte vezérfényt az igaz hit világossága gyújtott. Remény! Te ég szülötte, hol voltál eddig ? Talán mindenütt, csak az emberiség legnagyobb részének szivében nem; mert önkezével tépte ki azt az ember s oda dobta, mint hervadt virágot, a bálványok lábaihoz. De mint Noe hófehér galambja a remény zöldelő olaj-ágával: úgy jött közénk, áttörve évezredek homályát, a világosság fejedelme, akinek homlokán koronaként a bethlehemi csodás fény ragyog, hogy meghozza a zaklatott emberi szivnek a remény drága ajándokát. Ember! sokat kíizdöttél és csüggedő szived sokszor a kétségbeeséssel szállt kemény tusára, de eljött — megszánván nehéz sorsodat — az isteni Megváltó, hogy reményt csepegtessen elcsüggedt szivedbe; oly reményt, amely megingathatlan alapja leend boldogságodnak l

/

r 0 e remény és ha benne bizol, örök jutalmad O leszen. Az ó-világ romjai felett az égből alá szállt szeretet forrasztá össze a köveket, hogy költői alapúi szolgáljanak egy új, egy minden izében megtisztult társadalomnak, amelyben az ember egyéni jogait megillető helyét elfoglalhatja. Mert mi volt ezen korig a világ? Egy óriás börtön, amelyben a nép millióinak elfojtott nyögése hallatszott ; ahol a nemes eszmékért hevült sziv dobogását elnyomta a rabszolgalánc szomorú zörgése és a léleknek szabad röptét lekötve tartotta a durva Önkénynek zsarnok parancsszava! Milliók egyért! Ez volt annak a szomorú kornak lealázó jelszava, amely a teremtés remekét megfosztotta Istentől nyert méltóságától, legszentebb érzelmeit lábbal taposta és gúnynyal kacagta ki mindazt, amit az ész jónak, nemesnek itélt! Az erkölcs örök törvényeit, amelyeket isteni kéz irt az emberi sziv táblájára, kegyetlen kézzel iparkodott letörölni, hogy helyettük oly törvényeket diktáljon, amelyek porig lealázzák azt a homlokot, amelyen az istenség képmása ragyog. A büszke fejedelmi koronákon drága gyöngyként milliók könnye rekesztett s a királyi bibort, amely a zsarnokok tagjait födé, a leölt ártatlanok vére festé pirosra. A kormánypálca suhogó korbács vala, amelyekhez ezrek és ezreknek átka és könnye tapadott. De eljött az idők teljessége! Megkondult a halálharang és rémes szava a tirannismust kisérte rég megérdemelt sirjába. Ahova a sötétség szelleme temettetett, kilobbant felette az igaz világosság, amelynek fényénél íelismeré az ember önmagát; tisztán érezte mindazt, aminek az elnyomatás napjaiban csak halvány sejtelmével bii't. Az ember visszaadatott önmagának; visszaadatott a társadalomnak, amelyből száműzve volt, sőt mely eddig számára nem is létezett és eltűnt minden, mi a lelkiismeret szabadságának gátúl szolgálhatott volna. Szóval a bethlehemi .csodás fény a fizikai embert a morális éberrel összekapcsolta ; mert az ember többé nem mint fizikai individium jött tekintetbe, hanem értékét morális becse adta meg

1. Es e morális érzésből született az a mindenható erő, amely a társadalom minden egyes tagját a legbensőbben fűzé egymáshoz és a szivekben a kölcsönös testvériség érzelmeit kelté fel és ez — a szeretet. Igen! A hit, remény és szeretet angyalai testvéri csókok között ölelkeztek a bethlehemi jászol fölött és innen röppentek szét az Összes égtájak felé, hogy a föld lakóinak megvigyék a legdrágább örömhírt: .,Örvendj halandó; mert ismét ember vagy és az Égnek gyermeke lettél!" A „Zalamegye" tárcáia. A „Krisztkindli." — A „Zalamegye" eredeti tárczája. — Nagy baja van a világnak az aggszüzekkel, mivel szakadatlanul zsémbelnok, pörlekednek. Hát ez nem is csoda. Mikor egy leánynak abból a temérdek bűbájos illúziókból, mely lelkét beragyogta, nem maradt meg semmi, de semmi, csak a betölthetetlen vágy • akkor ne cso dálja senki, hogy mogorva képpel nézi még a mosolygó paradicsomot is. De hát mennyivel kiállhatatlanabbak az agglegények, akiknek még illúzióik sem voltak. Az aggszüzek illúziói szétfoszoltak, mert aggszüzek maradtak ; az agglegények pedig agglegények maradtak, mert sohasem voltak illúzióik. Ez a különbség, Az aggszüzek zsémbelnek; az agglegények rendesen filosofálnak. Különböző neveken ugyanazon lelkiállapot. Mindegyik kiállhatatlan. Az egyik minden ártatlan örömet, a boldogságnak legkisebb megrebbenő fényét irigyli másoktól; a másik a szivek világának minden mozzanatát bolondságnak, komédiának tartja. Közvetlen tapasztalatból beszélek, mert magam is agglegény vagyok, de megtért agglegény. Még csak néhány esztendővel ezelőtt is irgalmatlan, fejtetőre állított logikával Ítéltem meg a körülöttem történt dolgokat, a világ folyását. Most már egészen más szemmel nézek mindent. A zsémbes filoeofból gyermek lett. Egy karácsony este változtatott meg ennyire. Annak az estnek emléke újra megaranyozta lelkemet. A himportalan szivet újra behimporozta a szeretet. Ha nem röstellitek elolvasni, leirom annak a karácsonyestnek történetét. Gyönyörű holdvilágos karácsonyest volt. Egyedül ültem agglegényi szobámban s bamba képpel bámultam a sápadt holdat. (Ennek a kóválygó gömbnek összes költészetét abban találtam, hogy minden hónapban megtakaríthat mellette az ember kedvező időjárás esetén télliter petroleumot.) Ablakom alatt csörömpölve, láncos botjukat verdesve, haladtak el a „betlehemesek." Hozzám egyik csapat se tért be, az ő szerencséjükre. Annyi hatással azonban mégis voltak rám, hogy eszembe juttatták a gyermekkori karácsonyestéket. Hogy jártak, keltek, suttogva a cselédek. Mintha minden a kis Jézuska tiszteletére történt volna, aki a legbelső szobában végezte gyermekvidámító muukáját. Oda csak nekem nem volt szabad bemenni. Ott a papa, meg a mama beszélgettek a Jézuskával, elmondva neki, hogy én milyen jó voltam, milyen szépen imádkoztam este, reggel. Bizony erősen megdicsérhettek, mert — mikor a Jézuska csengetyűje jelentette, hogy bemehetek — majd hanyatt estem a rám sugárzó fényességtől . . . Hatalmas karácsonyfa, tele ragyogó ékességekkel ; tövében a sok fénylő játék. Vakító fényözön a gyermeki paradicsomból. Mintha most is megrebbent volna előttem az a régi, régi fény ! . . • Eh mind ! mind csupa illúzió volt! Komédia ! Minek a gyermeket illúzióban nevelni, illuziokhoz szoktatni? Ismerkedjék meg korán az élettel úgy, ahogy azzal majd találkozik ! Mit ér az a gyermekkori ragyogás, a jézuskázás! Talán arra jó legföllebb, hogy emlékére még kinosabbá tegye a későbbi kor ridegségét. Ki jő most én hozzám? Ki jön felvidámítani lelkemet? Ki melegíti be az én kis szobámat a karácsonyest költészetével ? Senki. Ha egykor szegény apám, anyám nem bohóskodott volna, nem komédiázott volna aféle pillanatnyi gyerek örömet csináló szokással, — ez az est is csak olyan lett volna előttem, mint a többi ; rá se gondolnék, hogy másként is lehetne, mint ahogy van. De igy a reminiscenciák csak éreztetik velem, hogy milyen elhagyott, milyen egyedülálló, milyen elátkozott vagyok. Komédia volt biz az! Kár volt a pénzért is, meg a fáradságért is! Jobb az estét arra fordítani, hogy a gyermekek mondják az egyszeregyet. Annak több hasznát veszik az életben . . . Bolondság az egész krisztkindlizés! Egyszerre eszembe jutott, hogy van nekem egy jóbarátom, aki családos ember s akinek nevelési elvei hasonlítanak az enyémekhez. Fölteszem azt a kérdést —- gondoltam magamban — Atfilozof'áljuk a karácsonyestét. Negyedóra múlva már kopogattam ajtaján. — Szabad. Benyitottam. Az apa újságot olvasott; neje Zola egyik regényét falta nagy szellemi étvágygyal ; a gyerekek az asztal körül keservesen nyújtózkodtak vagy bóbiskoltak az eléjük tett könyvek mellett. Csend volt, majdnem halotti. Belépésem után is alig tudott az én barátom még az olvasásból kibontakozni. A gyerekek egyszerre beledugták fejeiket a könyvbe. Igy kívánta ezt a szülői fegyelem Nekem csak egy kelletlen „jóestét" mondtak. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.