Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-02-25 / 8. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. február 25. 8. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A társadalmi simaság. A fokozatosan fejlődő társadalmi élet, egyre erősebb mértékben fejleszti ki a különböző téren működő egyénekben az egygyétartozás érzetét s egyre nagyobb körökre terjeszti ki az érintkezés szükségességét. A társadalom egyes tényezőinek mentiil gyakoribb érintkezése már szinte föltételévé vált az egyetemes haladásnak, tökéletesedésnek. A fejlődöttebb társadalmi élet nem tiir anaklioretákat. Ma már annak, aki valamely téren a közérdek szempontjából egyéniségét, anyagi és szellemi erőit érvényesíteni akarja, nem lehet elzárkózni attól az érintkezéstől, mely a közszellem megteremtésének egyik legelső tényezője. A társadalmi élet folyton munkáló, átalakító, újabb és újabb eszméket hömpölygető áramlata elrohan azok mellett, akik elzárkóznak előle s igy történik, hogy sokszor tettekre, határozottan missióra hivatott egyének legkiválóbb tehetségeik dacára észrevétlenül maradnak a folyton hullámzó, élő társadalom kibontakozási processusai között. Külön világot teremteni ma már nem igen lehet az embereknek, mert az egyéni törekvéseknek is bele kell illeszkedniük a társadalmi élet hatalmas kereteibe s xjsak akkor és ily módon érvényesülhetnek. Az érintkezésnek ez a legyőzhetetlen szüksége kétségtelenül igen sokat lemorzsol az egyéni karakter megnyilatkozásának eredetiségéből, de egyúttal azzal a bizonyos megkövetelt egyöntetűséggel, melylyel a gyakori érintkezésnek a külső modorban, megjelenésben is járnia kell, lesimítja az esetleges érdességet s megteremti a társadalmi simaságot. Ezt a simaságot azonban nem kell és nem szabad alakoskodásnak tekintenünk ; mert az a társadalmi életben sokat forgolódó embernek belső világára is erős hatással van ; benne az emberek iránti gyöngédségnek egy sajátságos vonását fejleszti ki s ez végre annyira úrrá lesz egyénisége fölött, hogy másként viselkedni, megjelenni, beszélni nem is tud, mint csak azzal a sima modorral. És mindenki elhiheti, hogy abban a társadalomban, hol ez az alakoskodás nélküli simaság az egyéneknél ily mértékben kifejlődött, vajmi ritkán fordulnak elő olyan súrlódások vagy jelenetek, melyek bármi tekintetben is kinos benyomást kelthetnének vagy békebontó konzekvenciákkal járhatnának. Mert ahol ez valódi gyöngédségen alapul (pedig mindenütt azon kell alapulnia], ott sohasem fordulhatnak elő olyan jelenetek, melyek bárkire nézve is kellemetlenek volnának. A sima társadalmi egyén a lelkébe gyökerezett gyöngédségnél fogva mások hibái és fogyatkozásai iránt elnézéssel van s ha azokra valakit figyelmeztetnie kell is, oly rendkívüli tinóm tapintatossággal, olyan kiméletességgel és gyöngédséggel teszi, hogy föllépése még a közvetetlenül érintett egyént vagy egyéneket is lefegyverzi s nem hogy elidegenitené, hanem határozottan megnyeri. Társadalmi simasággal sokszor olyan dolgokat lehet békésen kiegyenlíteni, miket a legcsekélyebb érdesség veszélyes mértékben elmérgesíthetne. Az élet temérdek példát tár elénk e tekintetben. Művelt, iskolázott egyének sokszor igen közönséges, szóra alig érdemes themák fölött, — ha hiányzik náluk az úgynevezett társadalmi simaság — oly éles vitába keverednek, hogy sokszor már igen közeljárnak ahhoz a határhoz, hol a személyeskedésnek mérges következményekkel járó jelenetei szoktak kezdődni. Szóról szóra, többről többre : a helyzet egyre kinosabbá lesz, végre nem egyszer az izgatottság, a modor a tettlegesség határát verdesi. Ilyenkor elég, ha a társaságban egy sima modorú egyén van, aki közbelép s a csete-patét mihamarabb eloszlatja s visszaállítja a békés érintkezés követelményeit ; a társalgás szellemét visszatereli a simaság medrébe. Az olyan egyén, kiben a társadalmi simaság nagy mértékben kifejlődött, soha meg nem sért senkit. Ha valaki mindenféle tücsköt, bogarat, tarka képtelenségeket össze-vissza beszél előtte, mosolyogva hallgatja; legfölebb valami olyan igen ártatlan megjegyzést tesz rá, amiből a nagy hangon beszélő ember megértheti, hogy beszédének, szavainak értékével tisztában van ugyan, de határozott kritikával — tekintettel a társas együttlét körülményeire — nem akar élni, mert azzal talán kellemetlenül érintené a beszélőt. Az ilyen egyénekről legtöbbnyire az a vélemény (s ez egyúttal a mi társadalmi szellemünket is jellemzi), hogy nem őszinték, alakoskodók. De ez a vélemény csak azoktól származik, kik azt az egyént teljesen nem ismerik s nem tudják, hogy nála milyen mértékben van kifejlődve a társadalmi simaság ; nem tudják, hogy az képtelen bárkinek is olyant mondani vagy tenni, amivel kellemetlenül érinthetné. A finomult társadalmi embernek kinos dolog valakit megfosztani valami gondolattól vagy hiedelemtől, ami az illetőt esetleg boldogsággal tölti el. Ez nem alakoskodás, nem az őszinteség hiánya, hanem eredménye annak a társadalmi simaságnak, mely az egymás iráuti gyöngédségnek talán túlhajtott, de minden körülmények között szép és lekötelező megnyilatkozása s a társadalmi béke és kölcsönös szeretet szempontjából mindenesetre többet ér, mint a minden áron való „őszintéskedés", aminek örve alatt azután rendesen igen sok gorombaságot is forgalomba bocsátanak az emberek ; aminek meg becsületsértés, személyeskedés, pör-patvar vagy párbaj szokott a vége lenni. Annyi bizonyos, hogy ha a társadalmi életben érintkezésre utalt egyének mindegyikében meg volna a társadalmi simaság (amire természetesen senkit kötelezni nem lehet), akkor a A „Zalamegye" tárcája. Az anya. — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — Mesés dolgokat beszéltek Bánó Mariskáról, Csatáron. Hogy gyönyörű, kondignációs házban lakik. Nem is közönséges lakóház az már, hanem valóságos palota. Hogy szobáiban minden csak úgy ragyog, csak úgy vakít a temérdek aranytól, ezüsttől. Királyoknak is elég volna az a pazar pompa, az a szemkápráztató fény, arai ott egybe van rakva a tündér mesék ragyogó kincseiből. Hogy mindennap gyönyörű fogaton viszik végig a nagyváros legnépesebb utcáin. Kocsi, ló csakúgy ragyog az aranytól. A kocsis, meg az inas olyan ruhában vannak, hogy még a királyfi is magára vehetné. Urodalinakat érő drágaság van azon a fogaton, de legdrágább, legragyogóbb maga Bánó Mariska, aki úgy ül az aranytól fénylő, drága bársonyos kocsiban, mintha a világ legszebb herceg-kisasszonyát vinnék ott esküvőre. Mindenki megcsóválta erre a sok fényes hírre a fejét Csatáron; mert hát tündér mesébe való história volt ez. Ezelőtt két esztendővel ment el Csatárról az a Bánó Mariska. Apját, a falu szegény öreg tanítóját, nem sokkal előbb temették el. legyedül, elhagyottan maradtak kelten, az öreg édes anyjával, arra a kétségbeejtően csekély 84 forintra, amit hivatalos nyelven özvegyi segélypénznek neveztek el. Mikor a fájdalom első, legégetőbb könyeit szegények fülszárították, akkor egy este Mariska az mondta az anyjának : — Édes anyám, mi ebből a csekély alamizsnából, amit maga kap, nem élhetünk meg. Egy embert is csak keservesen menthet az meg az éhenhalástói. Én majd valami foglalkozás után nézek. Apám mellett sokai tanultam már: hogyan kell a gyermekekkel bánni, ho gyan kell egyetmást tanítani ; zongorázni is megtanított; talán valami gazdag családhoz bejuthatok a gyermekek mellé nevelőnőnek. Lesz teljes ellátásom, meg egy kis fizetésem, amiből majd magának is juttath tok minden hónapban egy kis segítséget a mellé a hét forint alamizsna mellé. Az édes anya azt mondta, hogy bizony az nagyon jó lesz. Bánó Mariska azután egyszer elutazott a nagyvárosba s néhány nap múlva azzal az örömhírrel tért vissza, hogy — hála Istennek ! — kapott alkalmazást egy igen gazdag családnál. Lesz teljes ellátása, meg 200 forint készpénzfizetése. Ebből ő minden hónapban haza küldhet édes anyjának 10 forintot. így azután gond nélkül élhetnek mind a ketten. szegény anya térdre esve adott hálát az Istennek, hogy igy megsegítette őket. Fájt ugyan lelkének, hogy egyetlen leányától el kell szakadnia, de megnyugtatta az a gondolat, hogy igy még is csak könnyebben eleveznek az életben. Mikor a válás napja elérkezett, kimentek mind a ketten a temetőbe s ott az öreg Bánó sírjára omoltak. Bánó Mariska hangosan, zokogva imádkozott, így búcsúzott el édes apja halóporaitól. Az özvegy átölelte egyetlen leányát ott a sir fölött és azt mondta neki: — Édes leányom, ebbeu a csendes sírban áldott jó édes apádnak csak porai nyugosznak; a lelke, a szelleme itt maradt minálunk ; itt hagyta azokban a jó tanácsokat, miket szivünkbe vésett. ^Inkább rongyokban vergődni becsülettel, mint bársonyban ragyogni becsület nélkül." Ez yolt szegénynek egész életében a raegnyug ta<ó, vigasztaló mondása. Ezzel bocsátalak téged is szárnyaim alól a nagyvilágba. Mariska zokogva fogadta, kogy ezt a szép mondást, apjának örökségét, szivébe zárja, ott fogja őrizni ; nem fogja elfelejteni soha. Így indult neki, apja szellemétől vértezett szívvel, | a nagyvilágnak. Az egyedül maradt szegény özvegynek sok álmatlan éjszakájába, tenger könyébe került, míg bele bírt törődni az egyedüllétbe. Miut fekete holló sereg, úgy szállták meg lelkét az aggodalmak sötét gondolatai. Az a leány olyan fiatal még, olyan tapasztalalan. Aztán nagyon szép is. Szegény leánynak a szépség nagyon veszedelmes útlevél a becsület útjára. Sokszor magában arra kérte a jó Istent, hogy valami gyenge csodával venné le leányáról legalább csak felét is annak a nagy szépségnek, melynek ezer éhes ördög szokott a nyomában járni. Mikor sok nyugtalauu! töltött, álmatlan éjszaka után néha mély álomba merült, kinos álmokat látott. Mariskáját látta a gazdag ház fényes termében zongora mellett ülni fényes ruhában, ragyogó képpel s míg fehér kezei madárszárnyak gyorsaságával verdestek a billentyűk fölött és csudás szépségű akkordok rezdültek meg, zengtek, bongtak érintéseikre : körülötte fényes, gazdag urak hajlongtak, sugdostak fülébe csábos szavakat, megszállták a szegény gyámoltalan virágot a legveszedelmesebb fajta pillangók : a női sziv halálpillangói. De az anyai aggodalmakat, ezokat a kinos álmakat csakhamar elűzték Mariska levelelei. Az első levélben, mely elutazása után néhány napra érkezett, leirta helyzetét s örömmel tudatta anyjával, hogy a család igen kedvesen fogadta. Az ur ós urnő nagyon jó, áldott teremtések; a két kis lányka, akik mellé fogadták, megenni való kis jószágok. Azután minden hónap elsején megérkezett a tíz forintos utalvány, meg egy-egy hosszú levél, melyben minden sor, minden betű megelégedettségről, boldogságról beszélt. Egy év múlva Mariska azt irta édes anyjának, hogy a család őt nagyon megszerette a hűségért, ragaszkodásért, fizetését 100 forinttal javították s azon kívül temérdek ajándékkal is elhalmozták ; ezentul minden hónapban 20 forintot küldhet haza édes anyjának. A szegény édes anya leborult a szobája falán függő szent-szűz képe előtt, úgy köszönte meg az isteni gondviselést. Elgondolta magában, hogy ha a jó Isten igy segíti őket, akkor ő a haza küldözött pénzből minden esztendőben szépen meg is takaríthat valamit és ha innen onnan leányát szerencse éri, milyen jó lesz az Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.