Zalamegye, 1894 (13.évfolyam, 1-25. szám)

1894-05-27 / 21. szám

XIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1894. május 27. 21. szám. ZALAMEGYE JL 1, li n \ r i r ii:: A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-ege rszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Társadalmi viszonyaink. Nagyon gyakran emlegetjük azokat a régi jó időket, amikor még Magyarország tejjel-mézzel folyó mese-ország volt, amelyben az emberek úgy szerették egymást, mintha mind csupa édes testvérek lettek volna. Emlegetjük és alig akadunk nyomára annak a dáridós életnek. A vendéglátó gazda kiszedette a négy kereket a szekérből és úgy marasztalta a vendéget magánál. Amerre a szem fordult, rózsás kedvet, víg arcokat látott. A tágas udvarok, az oszlopos tornácok visszhangzottak a zeneszótól, saikantyú pengéstől. Deli legények rakták a táncot kedves leányokkal és öblös kupa mellett tisztes öregek dalolták a szivetderítő szép nótákat. A csengős négy ló, a mezőn való cicázás, a zálogos játék, meg a ropogós, írís pogácsa, no meg egy csepp jó bor, kevés jó gazda portáján maradt el, valahányszor a munkára rendelt hat nap után vasárnap következett. A szomszédok, atyafiak, ismerősök és jó barátok összejöttek és együtt töltötték szabad óráikat; mert egymáshoz vonta őket szívük. A vendég, amint kikáazolódott, megnézte a gazda büszkeségét: a három kese csikót vagy a zöldséges kertet. Azután beült a kis ablakos, mestergerendás szobába s összehordott hetet bavat a hazáról, a világról, önmagáról és mindenféle nemzetiségről ; annyi mondani valót talált, hogy vége hossza nem volt. Arra bizony egyik sem gondolt, hogy a vendégszeretetet szemfényvesztéssel nagyobbítsa. Sürgés-forgás volt a háznál ; veszedelem fenyegeté a szárnyasokat és a háziasszony hol kifutott, hol befutott, fáradott, izzadott ; hanem azért egyik sem iparkodott olyant adni, amije nem volt. És így megesett a „hegyen-völgyön lakodalom" mindig anélkül, hogy a gazda valami érezhető kárát vallotta volna. Ezeket a jó régi időket azonban most már hiába keressük ! Eltűntek a sarkantyús-, aranybojtos csizmával együtt és azokkal a hegyesre kitent magyaros bajuszokkal. Eltűntek örökre! Hirtelen, váratlanul, az egész országot felforgatta egy rettenetes vihar. Mire az ég újra kiderült s a jóságos Isten szeme lenézett ránk a | magasból — kő kövön nem maradt. Emberek, szokások, viszonyok, erkölcsi és vagyoni állapotok mind megváltoztak. Idegen eljön messze földről, hogy megcsodálja a magyarok hires vendégszeretetét, társadalmi életünk élénkségét Es csalódással tér vissza. Nem talál semmit, csak puszta, sivár, nagyvilági egyhangúságot, amely alig különbözik egy mákszemnyit más modern államok nyomoruságaitól ! Igen! Altalános és jogos a panasz, hogy Magyarországon uincs társadalmi élet. Sem a fővárosban, sem a vidéken. Van! Van! kiáltják minden oldalról. Pessimista, aki tagadja. S mi mégis azt állítjuk, hogy Magyarországon nincs társadalmi élet. Nem mulík el nap anélkül, hogy a vidékén bált, hangversenyt, egyleti és jótékony mulatságot, tombolát, szini előadást, köz vacsorát stb. ne rendeznének s az újságok tele vannak azoknak a neveivel, akik a társadalmi mozgalmakban részt vettek. Es mégis: nincs társadalmi életünk ! Ami van, az csak egy beteges láz. Rohanunk sokan a saját veszedelmünkbe, amint az esti lepke a gyertyalángba. Feledni akarjuk gondjainkat. Reméljük, hogy könnyebbé válik egyik váilunkou az élet terhe, ha a másikra is rakunk valami cipelni valót! Szóval olyanok vagyunk, mint az az ember, aki megégetvén nyelvét, az ujját is megégette, hogy az első seb ne fájjon nagyon. A társadalmi élet töké'etesen meglazult. A középosztály, mely a társadalom tulajdonképeui képviselője, a reá nehezedő súlyos terhek alatt a saját belső bajaival bibelődik. Akik pedig ott rajzanak a felszínen, azok egy része csupán üres csillogásra vágyik ; más részt viszont csak azért veti fel tejét a habok felett, hogy a világ észre ne i vegye, hogy lábai erős hinárban vergődnek a 11 babok alatt. | j A társadalmi élet legerősebb kapcsa az 11 összetartás. Ennek sok feltétele van, úgymint A „Zalamegye" tárcája. A harang'. (Folyt, és vége ) A falusi nép három dologra büszke u. m. ha van jó perdikáló papja, jó énekes kántora és szépen szóló harangja. A kántornak könnyű jól effetálni és stimmelni, mert az legtöbbet gyántáz, a közmondás szerint: „cantores amant liquores ! (humores)"; azért is arra a kérdésre, mikor jó a borital? az egyszeri ludimagister azt felelte : „jó az a hajnali harangszóra is !" Nekem is volt olyan kántorom, aki a hajnali misék előtt — ha papramorgója nem volt — egy tél liter bort bekebelezett éhomra I . . és atentori hangon énekelte a „harmatozzatok és csöpögjetek óh egek" áriáját ! A harangozó még a szépen prédikáló pap dicsőségén is meg akar osztozni. — Egy lelkész szép beköszöntő beszédet tartván, igen megnyerte hallgatói tetszését. Előjáró uraimék templom után, hogy a szép beszéd még jobban meggyökerezzék nálok, átmentek Mózes gazdához elmélkedni a motidottak felett. Utánok felejtette magát a harangozó is. Elkezdik dicsérni az új papot; a harangozó pedig ligyelmesen hallgatódzott a szoba egyik szögletéből, nehesen várva, mikor kerül már reá is a sor. Azonban midőn látta, hogy hiába vár, végre megszólalt: „Hát az én érdemem kutya? 1 . . . nem tudják e k igy elmetek, hogy arra a szép pedikációra én haran goetam bet" Bizonyos községbe egy vidéki utas épp akkor érkezett meg, mikor ott delet harangoztak. Egy, a kapu félfát támogató odavaló pógárhoz igy szólt az utas : „ejnye, atyafi! heh szépen szóló harangjuk van 1" — „Meghiszem azt! — mondá bajusza mögül nagy büszkén az atyafi — de nem is hiába ám, mert hát tudja meg az ur, hogy az én tehenem bőg ki belőle!" —A vidéki ember álmélkodva kérdi ennek magyarázatát; mire a pógár öntelten elmondja, hogy az uj harang ára gazda számra lévén kivetve, ő rá 30 frt esttt s mivel készpénze nem volt, érdemes kuli tehenét kellett eladni, (akkor még ezüst pénz járta) és ennek az ára olvadt bele a harangba. Minthogy minden kis községben nem lehet tornyos templom, de harangnak mégis kell lenni, azért ilyen helyeken a harang egy, a szabadban fölállított állványon van elhelyezve, s ezen állványnak teteje, födele, mintegy kalapja van, amelyet leginkább zsúppal, fazsindelylyel, vagy deszkával — nagy ritkán cseréppel — szoktak megtödni; ezt nevezik aztán haranglábnak. Azt a régi igazságot: „ne higyj a németnek" — eléggé bizonyítja az, hogy: a németnek hajlik (Heilig) a szentje; gebedt (Gebet) az imádsága ; tót (Tod) a halála és „GlockeusíuA/" a „harangtá^a'" Egy göcseji községben történt ez a fura eset: elpusztul a harangláb szalmás födele; összeült tehát a kupaktanács, hogy mikép lehetne azt újra megzsuppolni ? Először, olyun hosszú ódal, (lajtorja) mely oda fölérjen, nines is a faluban; másodszor meg olyan szédületes magasra ki merne fölmenni ? . . mert ez torony ám ! . . Hosszas tanakodás után nem találtak más módot, mint hogy a haranglábat le kell dönteni a földre s ugy elvégezni rajta a reparációt . . Diktum, faktum, kiválogatták a falu legtermetesebb, legizmosabb embereit és azok neki vetették hátukat, vállukat és a haranglábat a földre leteperték, ledöntötték. (Egyéb baj nem történt, mint hogy a kisbíró lábára ráesett és a bokáját eltörte.) Ekkor aztán — mint a leölendő disznóra — rátérdelve, mind a négy oldalára megforgatva, emberül megzsuppolták ; mikor aztán szerencsésen újra föl is állították, akkor — „tam quam re bene gesta" mint jól végzett munka után, egyenlő, vagy legalább arányos műveltség, köl csönös rokonszenv, egyéni függetlenség. De legelső feltétele az összetartásnak mégis az, hogy ne járjon áldozattal! Mihelyt egyiknek áldozatba kerül, hogy a másikkal tíirdőbe mehessen, kénytelen visszavonulni, vagy előbb-utóbb — elbukik. Társadalmi életünk hanyatlásának legfőbb oka, hogy nálunk minden társadalmi mozgalom pénzbe kerül. Ha valamit rendezni akarnak, első az aláírási iv. Azután következik a varrónő, a ruhakereskedő, a cipész s a különféle szállítók egész raja. A mulatság napja szerencsésen felvirrad és gyönyörűen leáldozik. A papa sok sört ivott; a mamának elrontotta a gyomrát az édesség; a kisasszonynak meg halálosan rongyosra táncolták ... az ötven forintos ruháját. Jó volt, kitűnő volt minden! Ennek dacára azonban legközelebb mégis otthon maradnak ; mert — nem győzik a sok kiadást! íme, itt a seb ! Ez a betegség! Nem tudunk többé azzal megelégedni, timink van. Magunkra aggatjuk a pávatollakat s úgy megyünk a hiúság vásárara ! Fitogtatjuk ékszereinket, szalagjainkat és nagyokat ásítozunk ! Mindegyikünk többnek akar látszani. Es ez igy tart szakadatlanúl ! A versengés megöl minden egyetértést! A társas összejövetelek álarcos estélyekhez hasonlítanak. Öenki sem köteles megismerni a másikat, ha nem akarja ! Volnánk eszesebbek, gyarlóságaink iránt kevésbbé elfogultak és műveltebbek : bizonyára nem kellene a régi jó idők után sóhajtozni ! A költséges szórakozásokat természetesen száműznünk kellene ! Igazi szerencsétlenség nálunk az a megrögzött tévedés, hogy a társadalmi élet hullámain csak az tarthatja fenn magát, akinek van elegendő pénze ! A társas összejövetelek ellenkezőleg épen azáltal válnának érdekessé, ha minél kevesebb költséggel járnának ! fecerunt uiagn.um áldomás, természetesen a falu kontójára! . . a község dolgában megsántult kisbirónak pedig nagylelkűen megengedték, hogy a falu erdejéből mankónak való fát vághasson ! , . és igy ellátták őtet örökös kenyérrel. A szerelmes lányka szive néha megreped, a hős teuór meg sokszor elreked. E két rendbeli fátum a haranggal is megszokott történni. Őrségnek (Vasmegye) egy falujában az 1855 iki nagy kolera járvány idejében, hogy e járványt a községbe be ne eresszék, — prezer vatív intézkedésképen nemcsak az egész határban, hanem benn a házakban es künn a széles utcákon, szereken, nyilvános épületek — templom, paplak, iskola, korcsma — közelében folytonosan borosán bokrokat égettek, pörköltek, füstöltek, tüzeltek ugy, hogy gyász-feketébo borult az egész világ; a falu lakóinak orcái, kezei, ruhái oly füstösek, kormosak voltak, mint a kazánfűtők, »zéués kalamász- égetők, és kovácsokéi; a háiak belsejét, külsejét, szóval mindent belepett, mindenre vastagon rárakódott a sok füst. Bezzeg nem is jöhetett be a kolera, elfüstölték messze a határtól ... De ebből egy kis baj, vagyis egy gonosz tréfa keletkezett; ugyanis egy csintalan úriember a szomszéd városból egy kéményseprőt küldött ki a faluba, hogy a füst lerakodástól berekedt harangokat tisztogassa ki, mert másként a sok füstölés miatt megfulladt heptikás öregbirót nem lehet kiharangozni. — Az ártatlan kéményseprőt majdnem darabokra szedték szét * felbőszült falubeliek. — A berekedt harang históriája máig is rajtuk száradt. Az érdemes nagy harangokon kiviil vannak még u. n. kólyók-harangok is, u. m. kakasharang, csikóharang, postaló, omnibusz-, teve csöngő, csöngetyű, gulya és nyáj kolomp stb. A gondos tarnóczai bojtár igy énekel : ,Vezérürüim kolompot viselnek, Hogy én tudjam mindig, merre legelnek." Mai számunkhoz fol iv melléklet van csatolva,