Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 27-53. szám)

1893-09-10 / 37. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. szeptember 10. 37. szám. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A jótékonyság. A jótékonyság az emberi erényeknek nemcsak legszebbike, hanem legboldogítóbbika is. Boldogítja azt. is, aki gyakorolja ; azt is, aki elfogadja. Éppen azért azok, kik a humanismus zászlója köré sorakoztak, legfontossabb erénygyakorlatuknak tartják a jótékonyságot. A földi jókat a sors rendkívül szeszélyesen, nagy aránytalansággal osztogatja. Egyeseket pazaron fölruház mindama javakkal, ellát mindazokkal az eszközökkel, melyek az életet gondtalanná, kellemessé tehetik; másokat ellenben vagy egyáltalán föl sem ruház, vagy egy önmaguktól nem függő, váratlan fordulattal megíoszt mindentől. Az ilyképpen beállott és módosuló életkörülmények okai annak az örökös békétlenségnek, forrongásnak, mely a társadalom képének állandó jellege. A szegénységben született és nevelkedett embernek nincsenek, nem lehetnek magas igényei és látva, tapasztalva a gazdagok bővelkedését, kincseit, fényét, pompáját, kedvtöltéseit, — eszébe sem jut azokból valamit irigyelni. Neki elég a mindennapi kenyér; neki a földi boldogságból, anyagi igényeinek kielégítéséből elég az, ha egyszer-egyszer jóllakhatik. Mig megvan a mindennapi kenyere; télre egy kis tüzelőfája; mig elő tudja valahogy teremteni a testét betakaró rongyokat: addig neki nem szúr s/.emet a gazdagok kényelme; addig nem lázitja föl szivét lelkét az a nagy aránytalanság, mely a gazdag és szegény sorsa között van. Hanem azután, mikor nincs meg a mindennapi kenyér; mikor a tél hidegében dideregnie kell; mikor még a testét betakaró rongyokat sem bírja előteremteni ; mikor az éhező családapát a saját kinjain kivül körülveszi, megszállja az éhező, a didergő család, a halvány asszony, meg a sáppadt, síró gyermekek: akkor már följajdul, föllázad és a kétségbeesés dúltságával néz végig az előtte, körülötte élő társadalmon. Ekkor már meglátja, észre veszi a nagy aránv- i j talanságot ; föltámad majd lelkében az irigység; 11 föltárni előtte a szegénység pokla lázító ördö- 11 geivel. „Szegény ember : komisz ember ! Nézd csak a gazdagokat, hogy úsznak a kényelemben, a jómódban ! Pezsgőt isznak, pecsenyéznek; palotákban laknak, pompás meleg szobákban; csakugy roskad minden náluk az aranytól, a fényes drágaságtól. Bíbor-bársony, selyem ott minden, Egy-egy hitvány csecse-becse, amit asztalukra haszontalan dísznek használnak, éppen elég volna neked egy esztendőre, hogy családostul gondtalanul élj belőle. Te pedig nyomorult vagy, szegény ördög vagy ; kinlódol az éhségtől ; nincs meleg szobád; nincsenek még meleget tartó rongyaid sem, csak éhező gyomrod és éhező családod ; ezek hurcolnak el elébb-utóbb a kétségbeesés szédületes örvényéig. Nem látod ezt, te szegény, te komisz ember?" Igy suttognak a szegénység poklának ördögei Es a szegénység kísértetei nagyon ellenállhatatlanok. Az igy megkísértett szegényekből alakul, szerveződik minden egyéb propoganda nélkül a társadalomnak az az elégedetlen, átkozódó, a fennálló társadalmi rend ellen lázadó, kétségbeesett eleme, mely sötét szemmel, sötét lélekkel és Isten tudja csak, minő sötét tervvel nézi a gazdagok és szegények között egyre növekedő, pedig idáig is elég óriás aránytalanságot. A humanismusé az érdem, a dicsőség, hogy ma már nemcsak a kunyhók látják meg a fényes palotákat, hanem ezek is a nyomor tanyáit. A nyomor minden sötét zugába, minden sötét fészkébe bevilágító emberszeretet megmutatja a gazdagoknak is azt a bántó aránytalanságot, mely a paloták és kunyhók lakói között vagyoni tekintetben fennáll ; körülveteti szelíd, jóságos szellemeivel őket, akik meg igy sugdosnak : „Gazdag ember: aranyember! Nézd ezeket a szegény nyomorultakat, kik a sors szeszélyes intézkedése folytán semmivel sem rendelkeznek; akiknek az életben oly kevés öröm, de annál több ínség, kín, szenvedés, küzdelem jut ki osztályrészül! Te gazdag vagy, finom ember vagy; bőségben úszol; van jó meleg szobád; puha, fehér ágyad; testedet bíbor fedi. Nem látod ezeket a kétségbeesett alakokat? Mért nem nyúlsz erszényedbe te gazdag, te arany-ember !

u Es áldassék a humanismus szelleme: most már ezeknek a gazdag emberek fülébe suttogott igéknek is foganatja szokott lenni. És legtöbb helyen éppen a leggazdagabb emberek tömörülnek, hogy vállvetve segítsenek a szegényeken, hogy megcorrigálják a sors szeszélyes aránytalanságait. Jót tesznek: boldogítanak és boldogok ők maguk is, mikor látják az elégületlenek lelkébe visszatérni azt az egyensúlyt, mely a társadalmi béke legszilárdabb alapja, talpköve. Ez ma még csak a társadalom muukája. De azok a vészes felhők, miket a soctalis mozgalmak vernek egyes államok fölé: mihamarabb beleillesztik a jótékonyságot, az aránytalanságok kiegyenlítését, vagy legalább egyensúlyozását a politikai élet tartamába is. A komoly törvényhozók mihamarabb maguk fogják megindítani a mozgalmat, hogy az állami terhek viselését határozottabban nagyobb arányokban átvegyék azok, kik e tehernövekedést alig fogják csak érezni; de akik ezáltal jót tesznek százakkal, ezerekkel, mert leveszik azoknak válláról a terheket. Ez lesz a legdicsőbb hazafiúi jótékonyság, mely hazánk egéről talán örökre elviszi a socialismus fekete felhőit, amiket úgyis csak áldástalan, idegen szél hozott ide. A tűzbiztosításról. A mezőgazdaságban a tűzbiztosítás aránylag fontosabb szerepet játszik, mint az iparosoknál, vagy a kereskedőknél, ami a biztosított tárgyak mineműségének, valamint ezen tárgyak fekvésének a következménye. Ugyanis a biztosított tárgyak kivétel nélkül gyúlékonyak, a szabadban, vagy legalább is könnyen hozzáférhető helyen vannak. Kp ez okból gazdáink között már rég felmerült az eszme: egyesülés és társulás utjáu valósítani meg mindazt, amit az egyes ereje nem létesíthetne. Az altöld gazdagabb vidékein már is szép számmál állanak fenn biztosító egyletek, amelyek kölcsönösségen alapulván, A „Zalamegye" tárcája. A Hajnal Ágnes lakodalma. — Irta: Snlyok Károly — Mikor felvirradt az a várva várt nap, a melyiken a divizionárius ur, Donnervetter, megverette öreg bakáinak az „Abschlagot," hogy most már föl is ut, le is ut, mehet ki-ki, amerre akar, — hát ugy meglágyultak az öröm lobogó lángjától azok a máskülönben oly kemény bakaszivek, hogy egyik másik vitéz hadfi szemeiből még a könnyek is kitacsarodának. Nagy sor is az, mikor az emberfia három hosszú esztendőn át nem látja a babáját, hanem egyre csak silbakol, haptákol abban a bugyogós Bosnyákországban s most egyszerre szabad lesz, olyan szabad, miként a messzeszálló tecskeaiadár. Ilanem annyi szent igaz, hogy a szabadságra éhes érzékeny bakasziv egyikébe se fészkelődött akkora öröm, miut batallionstambour Stefán Kajtor szívébe; siettek is mindannyian a mundérból kibújni, hanem azért egyiknek se volt olyan nagyon mehetnékje, mint a Stefán Kajtornak. Pedig nem csak őt magát várta odahaza a prófunt helyett lágy cipó, meg a strózsák helyett habos párna. Tehát ha jól sejdítem, valami nagyon lélekben járó dolognak kellett annak lennie, ami olyan nagyon nógatta a sietésre Kajtor Istvánt, aki különben alig lépkedett volna oly sebes taktusban a gőzösre, a melynek nem vala kisebb rendeltetése, mint az, hogy mentül hamarabb hazaliferalja a kedves testvé reket ebbe a szép Magyarországba. Hogy aztán mi lett légyen ez a lélekben járó dolog, ami ugy ösztökélte vitézünket, azt csak a k. u. k. batallionstambourból az az egyszerű Kajtor Estvánná vedlett nyalka parasztlegény tudná megmondani ; no meg talán — ha ugy igaz, — a Hajnal Ágnes is tudós benne valamicskét? Addig addig rohant tüskén bokron át a vasparipa ezekkel a napsütötte képű bakagyerekekkel, míg egyszer csak megpillantá legényünk kis faluja templomának bádogtornyát, amire olyan rangos „generálmarsot" vert szivében az üröm, hogy még a legsebeseb „lófsritt" is csak csigalépés ahhoz a gyorsasághoz képest, a melylyel Kajtor István azt a kis darab utat iparkodott vala megrövidíteni, amit még az apostolok lován volt megteendő, csak hogy mielőbb megfoghassa annak a bizonyos ház ajtajának a kilincsét, amelyhez —- mi, mi sem? — de ugy vonzotta őt valami. Talán csak nem a Hajnal Ágnes gyönyörűséges szemepárja? . . . akiért pedig a hajbókos legény — bogy nagyot ne mondjak — taláu bizony még az Óperenciás tengert is megúszná. Ha ez a Ágnes belepillantott volna Kajtor István szivekamarájába, meg aztán ha látta volna, miként igyekszik a szegény képzel lábbál, csakhogy őt mielőbb megölelhesse: hát tudom nem úgy fogadta volna, mint ahogyan fogadta azt a legényt, akitől ezelőtt három esztendővel olyan kinosan-keservesen tudott vala megválni. Ahogy befordult legényünk a faluba: az özvegy édes szüle házát elkerülve, egyenesen az Ágnesék felé csavarodott, csakhogy mentül előbb kárpótolva legyen szives szóval, tüzes csókkal az a bitang három esztendő, amelyeken keresztül még a liire-nevét se hallhatta ennek a lánynak. Dobbant is a szive akkorát, hogy még a fölvégiek is meghallották a dobbanást, mikor az Águesék ajtaját benyitotta s meglátta ott azt a gyöngyömadta fehércselédet. — Csés jónapot kincsem, ejnye de megszépültél, mióta legutolszor láttalak ; alig hogy rád ismerek tubicám ! - - kiáltja a világ legboldogabb szabadságos katonája. Ni ni! Uram bocsá', hiszen ez a Kajtor Estok, — feleli a nekipirult leányzó, — hát kendet mi hordozza erre ? Mi már azt hittük, — bün nélkül legyen mondva — hogy kend már régen ott veszett valahol Bosnyák országba; mert amióta itt hagyta a faluját, még a repiilő madár se tudott kendről hirt moudani. — Hogy tui hordoz erre? . . . hát izé ... . hogy is mondjuk csak . . . csak hát a szivem hozott vissza hozzád Ágnes lelkem — hebegi a legény. — Tudod te azt jól, ha el nem feledted, hogy mit fogadtál akkor nekem, mikor ezt a csipkés kendőt beledugtad a mand lim zsebibe. — Tudom, tudom, jobban mondva tudtam, — igazitja ki a szót Ágnes, —mert mig kend odabarangolt Bosnyákországba, hát a holt hírét költötték és a Szegfű Ferkó annyira törte magát a házunkba, hogy már csak a lakodalmunk volna hátra. Okos ember kend, hát tudhatja is, hogy egy nap alatt is mennyit szalajt-felejt az ember, hát még három esztendőn keresztül hogy ne feledné el azt, ami már olyau régen türtént, hogy azt se lehet róla bizonyosan tudni, vájjon igazán ugy volt-e, vagy se ? Kajtor István, mikor az Ágnesnek a tulajdo i szájából hallotta ezeket a kárhozatos igéket, hát hirte lenében azt hitte, hogy vagy a Szegfű Ferkó markolászsza a gégéje csapját, mert egy árva hang nem sok, de még annyit se birt eleinte a száján kiereszteni. Csak sokára jött meg a szava : — Három év nagy idő, az igaz; de hogy menyasszony koszorúdra fátyolt kütük, Hajnal Ágnes, az is igaz ! Aztán fölruccant, mint a megsebzett vad és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy a durranása becsületére vált volna valami kis fiaágyunak is. Mondhatott még ennél förtelmesebbet is ez a szeleburdi legény ; de a többit már csak az utcán mondta, s olyan hadonázást vitt véghez kezeivel, hogy mindenki megfordult utána, akivel csak találkozott.